– Őt nem szeretheti!
Mary a terem közepére helyezett fém széken ült.
– Miért nem? – kérdezett vissza rezzenéstelen hangon.
Az ítélőszék azonnal felmordult. Úgy harmincan lehettek, férfiak és nők vegyesen, többféle korosztályból és nemzetiségből.
– Hogy kérdezhet ilyet? – emelte fel a hangját Agy. Idegességében igazgatni kezdte a nyakkendőjét, lazított rajta, aztán kézfejével megtörölte gyöngyöző homlokát. Fény felé pillantott, aki csendes lüktetéssel terült szét a terem hátsó részében.
– Elnézést, amiért kérdezni merek. De szeretném hallani a választ, őt miért nem szerethetem? – kérdezte Mary újra.
– Szóval, ki meri jelenteni, hogy szereti? – dörrent fel Agy.
Mary gondolkodás nélkül vágta rá a választ.
– Igen.
Fény erősebben pulzált, az ítélőszék hangosan morajlott.
– Máglyára vele!
– Égjen!
– Bűnhődjön!
– Nincs helye az emberek közt!
Agy felemelte az előtte heverő fekete kalapácsot és erőteljesen az asztalára csapott vele.
– Csendet! – kiáltotta hangosan, mire a morajlás elült.
– Hogy képzeli? – meredt a terem közepén ülő nőre.
– Uram, a szeretet nem lehet bűn – felelte Mary.
– Már hogy ne lehetne!
– Akkor kérem, mondja meg, miért bűn az, ha szeretem őt.
– Mert férfi!
– És? – tárta szét a karját Mary. – És ha férfi?
– Maga mással áll kapcsolatban! Akkor őt nem szereti?
– De szeretem. Önök rosszul értelmezik a szeretetet. Sőt, nem is értelmezik sehogy. Tévúton járnak.
Fény fellobbant, mire mindenki felé fordult. Várták, hogy megszólaljon, de mivel nem tette, Agy válaszolt helyette.
– Akkor is férfi.
Mary erőteljes hangon vágott közbe.
– Nem csak azt kell benne látni, hogy férfi! Azt kell látni, hogy egy ember! Egy lélek! Egy jó lélek! Szeretem a szomszéd nénit is, szeretem a kolleganőmet a mellettem lévő íróasztalnál, szeretem a portásbácsit, a kutyámat, a fát a házunk előtt, a rózsaloncot az udvaromban, és a méhet, amelyik körülötte repked. Szeretem a fűszálakat, amelyek beterítik az udvaromat, a harmatcseppeket, amint megcsillan rajtuk a reggel, a Napot, a Holdat, a Tejutat… mégsem baj egyik sem, csak az, hogy őt szeretem.
A teremben azonnal hangos morgás támadt, ahogy Mary kiejtette az utolsó szót.
Olyan gyűlölet áradt az ítélőszékből, hogy Fény inkább lejjebb vett az erejéből.
– Égessük el!
– Máglyára…
– Halál rá…
Agy újra a kalapácsához nyúlt.
– Az ítélőszék véleménye elég nyilvánvaló számomra, és egybecseng az én meglátásommal. Hallgassuk meg a férjet. Máglyára vetné a nőt?
Csend borult a teremre. Ha lélegeztek is az ott tartózkodók, azt némán tették. Fény alig pislákolt.
– Méghogy máglyára vele! – zengte a férj. – A Pokol tüzén égjen el!
Sötétség felröhögött valahonnan a mélyből, Fény szomorú lüktetése visszatükröződött a könnycseppen, ami Mary szeme sarkában remegett. Szeretettel nézett a férjére, de senki nem látta.
– Legyen hát úgy! – harsogta Agy.
Mary lángoló testének körvonalai hullámzó táncot jártak. Mindenki azt várta, hogy kínlódó halálsikolyai töltsék be a teret, de ő némán tűrte Sötétség tomboló lángjait.
Fény betöltötte a termet, magába olvasztotta a nőt, még mielőtt a teste egy kupac fekete hamuvá porladt volna, csak aztán szólalt meg.
– Ti itt semmit nem értetek. A Szeretet nem lehet rossz! A Szeretet soha nem lehet bűn! Ott rontottátok el, hogy beskatulyáztátok, jelzőket állítottatok elé. A Szeretet nem vágy! Nem vonzalom! A Szeretet nem birtokol, és főleg nem bánt! Ha a szeretetet a legtisztább formájában éreznétek, úgy, mint az Univerzum egyetlen és örök mozgatórugóját, rájönnétek, hogy soha, soha nem lehet semmiféle negatív vonzata. A Szeretet az egyetlen létező érzés, ami valaha teremtetett, az összes többi csak az emberek produktuma. Elítélni valakit azért, mert szeretni mert: az Élet meggyilkolása. Mert az Élet maga a Szeretet.
Fény kifolyt az ablakokon.
Az ítélőszék, Agy és a férj sötétben maradtak, csak a szívük tájékán pislákolt egy halvány fénysugár.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.