Kékmadár
Száll-e a gondolat, repülsz-e boldogság,
mint álmaink vágyán szárnyaló kék madár?!
Tudsz-e még repülni kékmadár?
…vagy szárnyaid megkötötték és tollaid kitépték már?
Kék-e még színed, vagy megtépett tollazatod megfakult,
s a hozzád fűzött remény is jégbe fagyott már?
Főnix voltam, színem mélyen izzott,
az emberek között éltem, csodáltak engem legott,
a gyermekeknek az anyjuk mesélt rólam,
mikor megtértek esténként, nyugovóra.
Álmukba visszatérve megjelentem, s a lelkekbe
nyugalmat, bizalmat s reményt leheltem.
Kékben s türkizben álmodtak ábrándos álmot,
fantáziával színezve a valóságot,
őrizve a jég birodalmát.
Tudsz-e még repülni kékmadár?
…vagy szárnyaid megkötötték és tollaid kitépték már?
Kék-e még színed, vagy megtépett tollazatod megfakult,
s a hozzád fűzött remény is jégbe fagyott már?
Főnix voltam, szabadon szálltam,
mint a gondolat, beteljesítve az emberi vágyat:
szabadnak lenni mindenek felett, melengetni a szívet,
s adni a léleknek meleget.
Bizalommal lenni egymás iránt,
megérteni egymást, ha valami bánt,
átölelni tudni, főnix-szárnyakkal betakarózni,
s melengetni a lelket, az emberit, ha bánt a fagy s a tél.
Gyere! Szállj le mellém, mesélj!
Mint dajkám mesélt egykoron, mellettem ülve esténként
a paplanon, s kezével fejem simogatva dalával álomba ringatott.
Tudsz-e még repülni kékmadár?
…vagy szárnyaid megkötötték és tollaid kitépték már?
Kék-e még színed, vagy megtépett tollazatod megfakult,
s a hozzád fűzött remény is jégbe fagyott már?
Mesék, gyermekkori képek,
kaleidoszkópban kavargó színek és emlékek!
Gyönyörű szépek! Aranyló búzamezők, döngicsélő méh,
légies pille, szarvasbogár, páncélja kemény.
Aranyló napkorong, mely bíborban alszik el,
bárányfelhők nyája, mi a napot takarja el,
szép mesék, mit anyám sosem mondott el.
Fekete kenyér, melyet a költő megénekelt,
az iskolai tanár, ki kenyérrel a szellemet látta el.
Az asszír oroszlán, mit sziklatömbön láttam,
s a fáraók emléke, mit utamon bejártam,
számban csokoládé íze, egy éppen elég,
hogy gondolataim közül előjöjjön a szép emlék:
szerelem, utcai lámpák fénye, a hold melankóliája,
s a történelem emberi léten túlnyúló folytonos körforgása.
Mókuskerék, nem más, melyben körben emberek járnak.
Száll még a gondolat, Főnix? Veled van még a boldogság?
Vagy csak vágyainkat álmodjuk, mint az Antarktisz felett eltűnő kék madár?
Repül az élet, megfagy a szív, s fázik a test,
mint az üvegben fény nélkül nevelt virág.
A főnix sem akar lenni jégtömbbe fagyott madár,
csak egy szárnyaló szívű ember, aki tudja, hol lakik a boldogság.
RMB – 2018. december 25-30.
Author: RosaMaria B.
Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei még paraszti sorból származnak, akik már állami alkalmazottként nevelték fel gyermeküket. Általános iskolába Verőcén, gimnáziumba Vácott járt. Tanulmányai során meghatározóak voltak számára az irodalom és a történelemórák, melynek következményeként előbb a nemzetközi újságírás, mint pálya kezdte érdekelni, majd egy hirtelen fordulat eredményeként a jogi pályát választotta. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán végezte tanulmányait 1985 és 1990 között. 1990-ben államvizsgázott cum laude. Diplomamunkáját kriminológiából írta. Szakmai pályafutását ügyészségen kezdte. 1992-ben szakvizsgát tett, majd a közigazgatásban folytatta pályáját, az akkor megalakult kormánymegbízotti hivatalnál, a mai kormányhivatalok jogelődénél, majd Budapestre került, központi közigazgatási szervhez. Életét mindig meghatározta a jogászi szakmája iránti elkötelezettsége, felelősségtudata. Első verseit még egyetemi évei alatt írta, mintegy szárnypróbálgatásképpen. Negyvenes éveiben folytatta az írást az emberi élet legfontosabb jelenségeinek főképpen versben történő megjelenítésével. A líra, mondhatni talán, természetes közege. Talán ez abból is következik, hogy meghatározó életében a zene. A líra számára – hasonlóképpen, mint a zene a zenét kedvelő és művelő ember számára – a ritmus, dallam és harmónia egysége. Ahogyan a Poézis című versében megfogalmazta: „Szívből jön a szó.szülője a gondolat,lelke az ihlet.” Versei az életről, az emberi...