Szürke, félhomály töltötte ki a kis szobát, annak ellenére, hogy még alig múlt el délután két óra.
Hosszú, vékony ujjaival körbe tekerte a takarót elcsigázott csupa csont testén és a fotelbe gubbaszkodott vissza. A pléddel együtt is csak annyi volt, mint egy tizenkét éves gyerek. Elmélázott tekintetével nem is igen látott már semmit a környezetéből, befelé nézett. Bevillantak élete legfontosabb eseményei, közben csak is a gyermekei hiánya fájt neki a legjobban, pedig minden porcikája feladta már a létet.
A boldog gyermekkor után fiait kíváncsiságaik az országhatáron túlra vitték. Néhány érdekes tapasztalat után a munkájuk is odakötötte őket. Gyakran beszélgettek ugyan telefonon, de egyre kevesebbet találkoztak. Eleinte a nyári szabadságukat is egy harmadik országban töltötték. Néhányat együtt, majd ezek is lerövidültek, s csak pár napra jöttek haza édesanyjukhoz.
Péter Londonban találta meg a számítását. Sokat mesélt neki az ottani életről, a Tower hídról, a Big Benről, a királyi palota jellegzetességeiről. Ilyenkor feltöltődött kicsit ebből a világból, s boldogan mesélte barátnőinek, hogy mit tud Angliáról.
-Úgy érzem megtalálta a boldogságát, azt csinál, amit a legjobban szeretett volna – mondta néha kicsit elfogultan.
Tamás más utat választott, a Közel-Keleten teljesít katonai szolgálatot. Ő arról számolt be, hogy mennyire jó, hogy itt Magyarországon így élhetünk. Nem kell a harcok miatt rettegni, van mit ennünk, tudunk dolgozni.
-Az ő sorsa más! Sokat izgulok érte, sosem tudhatom, merre visz az útja.
Sára vendégei szívesen hallgatták ezeket a történeteket, ugyanis kozmetikus volt, így naponta több emberrel is értekezett. Mindig csodálkoztak rajta, hogy mennyi információt tud meg a fiai által, nem úgy, mint a szomszédja, -akinek a családja is a másik utcában lakik-, alig volt még kint a faluból.
-Jó neked Sári! A fiaid megcsinálták a szerencséjüket! Az enyémek meg itt éhbérért robotolnak minden nap- sopánkodott neki olykor-olykor az asszony.
Ilyenkor elégedett mosoly ült ki az arcára, sohasem mutatta ki, hogy a távolságnak ára van. Időnként túl nagy ára. A lélek sohasem lehet nyugodt, ha még oly fényesnek látszik is a lét, az érzelmi szakadékokat nem lehet kővel betömni.
A nő szép, erős asszony volt még pár hónappal ezelőtt, sokat dolgozott, s munkája mellett még a nagyszülőket is ellátta. Férje már rég átment az angyalok közé, az ő hiányát munkával próbálta kompenzálni.
Egyszer arra figyelt fel, hogy arcán egyre mélyebb barázdák jelennek rajta. A szokásos módszerekkel ezeket nem tudta már szépíteni, de csapott egyet a kezével, s ment tovább.
– A kor mindenkit utolér – mondta, nem foglakozott vele.
Majd a testsúlya kezdett csökkeni, de ez sem hagyott még nyomott a gondolataiban.
Hányan örülnének ennek, ha ilyen csinosak lennének!
Barátnői viszont megsokallták a dolgot. No, nem a csinosságot irigyelték, hanem okot kezdtek keresni arra, hogy ez miért lehet.
Sajnos az ok nyomós. Sára komoly beteg lett.
Mikor megtudta szerencséje volt, hogy a barátnői vele voltak. Beléjük kapaszkodva, sírva kérte őket:
-A fiúkat hívjátok haza! Még egyszer látni szeretném őket!
Most ehhez a pillanathoz jutott el a fotelben ülve is. Újra átgondolta, hogy elmondott-e mindent nekik az utolsó búcsú előtt.
Igen, az elválás most a kiskapunál volt, egy gyenge ölelés, kis erőtlen integetés.
Régen a pályaudvarokon, a reptereken milyen csodás volt. Elfogadta, hogy ennek így kell lennie, s már tervezte a következő találkozást.
Most elmentek, a szabadság véges volt.
Ezen februári csendes, színtelen délutánon egyedül maradt.
Apja szavai jutottak eszébe, aki azt mesélte, hogy mindig nagyon félt gyermekkorában a márciustól. Minden szerette ekkor vált meg a földi élettől. Az öregek azzal tartották, hogy a március „embernyúzó”, kifogy a téli tartalék, de még nem jött el a töltekezés ideje.
-S mi most ez a február? –kérdezte magától, majd meg is válaszolva azt.
-A búcsú ideje.
Közben vagy kétszer megfordult a fotelben, hogy ropogó csontjait egy kicsit kényelmesebb helyzetbe hozza. Lehunyta a szemeit, könnyei némán folytak végig a meggyötört barázdákon. Lélegzetvétele egyre ritkább lett. Majd az utolsó szívdobbanás utáni végleges csend meredt meg a helyiségben.
Még mielőtt a nap lement volna, óvatosan átsiklott a fény küszöbén.
Author: Buglyó Juliánna
Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek. Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a képesítést a Debreceni Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskolán szereztem. Két felnőtt fiam van. 2017 óta vagyok tagja az Irodalmi Rádiónak. Ebben az évben 3. helyezett lettem az “év pedagógusa ” pályázaton. Rendszeresen írok pályázatokra, közülük több alkotás megjelent antológiákban is. 2019.09.26-án megjelent első kötetem Kalandok közt címmel az Irodalmi Rádió kiadásában. Gyermekverseket tartalmaz. 2022-ben jelent meg a második kötetem, ez elsősorban felnőtteknek szól.
