Szohner Gabriella: Beszélni akartam a Mikulással
Már lehullott minden levél a fákról, és én tudtam, hogy nemsokára esni kezd a hó. Szerettem a telet. Nem is annyira a kinti hideget, mert hamar átfáztam, sokkal inkább a várakozást, a készülődést szerettem, amik odabenn, a családban történtek. Ebben az időszakban nálunk mindig történt valami érdekes. A nagy családban vagy készültünk valamire, vagy már meg is valósítottuk mindazt, amit a novemberi, decemberi időszakban hagyománnyá vált. Vártuk az Erzsébet napot, az első havat, de ha nem is esett, hát vártuk a Katalint. Ő már biztosan fehérbe borította a tájat. Katalinkor a legkisebb néném két gyümölcságat hozott a lakásba, talán a meggyfáról vágta le, majd vázába tette, vizet öntött rá, és attól kezdve a pattanó rügyeket vártuk.
– Ez a Katalin ág – magyarázta nekem.
Karácsonyra szép kövér virágzásra kész zöld rügyeket remélt az ágra, s ha ez így lesz, akkor mindkét néném igencsak örülhet, mert ez azt jelenti, hogy ők bizony jövőre férjhez is mennek.
– Na, még csak az hiányzik nekem éppen! – sápítozik majd karácsonykor mama, színészkedett a nagyobbik néném. – Egyszerre mind a ketten!
A lányok eljátszották, hogy fog ájuldozni mama, aztán oldalukat fogva hemperegtek a nevetéstől.
Nem sokkal ezután már a Mikulást vártuk. Bizonyára én a legjobban. Már majdnem hat éves voltam, és akkor különös késztetést éreztem, hogy kifigyeljem őt. Fontos beszédem lett volna vele. Írni még nem tudtam, lerajzolni pedig nem lehetett mindazt, amit el kellett mondanom. A felnőtteket nem akartam bevonni a tervembe. Nem igazán bíztam bennük, úgy éreztem sántít valami ezzel a Mikulás történettel. Nem értettem bizonyos dolgokat, például azt sem, hogy a Mikulás hogy tudja úgy bepakolni a cipőbe az ajándékot, hogy akármilyen ügyesen próbáltam kifigyelni, soha nem sikerül elcsípnem. Megbeszéltem én ezt az oviban a gyerekekkel, de ők sem jártak több eredménnyel, hiába készültek rá évek óta igencsak alaposan.
– Egész este ott ültem az ablaknál, és nem láttam semmit – mesélte nagy hévvel Sári. Aztán anya vacsorázni hívott. Ott vacsoráztunk a konyhában mindannyian, senki nem járkált a lakásban, és mire befejeztük, már minden cipő tele volt ajándékkal. Ki se mozdult senki a konyhából! Nem tudom, hogyan jött be, mert nagyon csendben is voltunk, de semmit nem hallottunk!
– Én is figyeltem! – vette át a szót Marci – de én sem tudtam megfejteni ezt a titkot.
– Engem már nem is az érdekel, hogyan jön be és megy ki! – nagyítottam. Nekem ettől sokkal nagyobb bajom van vele. Nagypapámnak a cipőjébe minden évben, egy-két széndarabot, vagy krumplit, vagy hagymát tesz mindössze. Amikor megnézegetjük az ajándékokat, mindenki olyan jókat nevet nagyapa krumpliján, én meg olyan szomorú vagyok emiatt. Az idén ha törik, ha szakad, én megvárom a Mikulást, és elmondom neki, hogy az én nagypapám jó ember. Szorgalmas, sokat dolgozik, nem is mérges és veszekedős, megérdemelne ő is valamilyen édességet, vagy más rendes ajándékot. Ez olyan igazságtalan!
– Igazad van! – mondta Sári. Én is ismerem a nagyapádat, tényleg jó ember. Vajon miért nem szereti őt a Mikulás?
– Most mindenképpen megvárom és megkérdezem – bátorkodtam.
– Nem félsz tőle? Egy kicsit se? – kérdezte Sári.
– Egy kicsit félek – vallottam be, – de most a papámról van szó, úgy érzem, meg kell védenem.
Azon a délutánon esni kezdett a hó. Ennek különösen örültem, legalább nem lesz olyan szuroksötét az este. A hó megvilágosítja a kinti világot, jobban látom majd, ha a Mikulás az udvarra ér. Átrendeztem a szobát az esti játékhoz, hogy rálássak az ablakra. Arra is nagyon odafigyeltem, hogy ne mélyedjek el nagyon a játékban, fel tudjak figyelni az egyébként szokatlan zajra, amikor majd megérkezik. Egyszerre csak anyu szólított, ideje lenne kitisztítani a cipőmet, mert a többiek már lassan végeznek vele. Hozzá is fogtam szorgalmasan, s miközben járt a kezem, mint egy verset, amit meg kellett tanulni az oviban, ismételgettem magamban, mit fogok mondani a Mikulásnak.
Lassan minden cipő ott sorakozott az ablakban. Legszélén a nagymamáé, mellette a nagypapáé, aztán apáé, anyáé, anya testvéreié, és végül az enyém. Arra gondoltam, míg mindegyiket megpakolja a Mikulás, jó sokáig tart, nekem pedig lesz elég időm, hogy megszólítsam a nagyszakállút. Mert ha meglátom, most kérdőre is vonom, az biztos! Nehezen múlt az idő, éppen csak vánszorgott, előbb türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül várakoztam. A felnőttek tették a dolgukat, fele annyira sem izgultak, mint én. Hát, hiszen nem is készültek olyan nagy tettre, mint én. Este hétkor még mindig üresek voltak a cipők. Már minden türelmemet elveszítettem, s amikor anyu fürödni hívott, kibuggyantak az első könnyeim. Nemhogy a Mikulással nem tudtam beszélni, de még csak ajándékot sem kaptam. Kezdtem azt hinni, hogy a Mikulás még a gondolataimat is látja, és most büntetésbe tett engem. Nem akartam sírni, nagyon erőlködnöm kellett, hogy anyu ne vegyen észre semmit a csalódottságomból.
Mire pizsamába bújtam, és újra összegyűlt a család, az ablakba rakott cipők telisteli voltak ajándékkal. Egy pillanatra mérges lettem, hogy ismét csak elmulasztottam látni a Mikulást, de az ajándékok, amit a cipőjében találtam, kárpótoltak a veszteségért. Miután jól kinézegettem magam saját cipőmben, sorra néztük meg a többiekét is, ugyan mit rejtegetnek. Mindegyikben volt valami apróság, valami kis meglepetés. A legvégén került sorra nagypapa cipője. Ami benne volt, az aztán igazi sírásra fakasztott. Nem volt benne más, mint eddig minden alkalommal. Két aprócska széndarab. A többiek jót nevettek, mókásnak tartották, hogy a Mikulás megint megtréfálta a nagypapát, de én egyáltalán nem találtam ezt viccesnek. Csak sírtam, és sajnáltam a nagypapát. Nem érdekelt már az ajándékom, s a második zsebkendő is tele lett a könnyeimmel, mire el tudtam mondani, mit szeretettem volna tenni ma nagyapáért.
– Az teljesen lehetetlen, hogy ő csak ennyit érdemel – szipogtam még sokkal később is.
Később anyu az ágyban arról mesélt, hogy a Mikulás bácsi nagyon öreg már, nem lát elég jól, talán a látcsöve sem megfelelő, hogy lássa nagypapát egész évben. Különben is a Mikulás inkább a gyerekeket figyeli. Talán már nem is érzi a keze, kinek, mit tesz a cipőjébe, csak azt érzi, hogy a cipő kisebb, vagy nagyobb egy gyermeki cipőtől. Meg azt is magyarázta, hogy a felnőttek a Mikulástól már csak ilyen vicces ajándékokat kapnak. Újra csak éreztem valami csalafintaságot anyu meséjében, de túlságosan fáradt voltam már a kérdésekhez. Mielőtt elnyomott az álom, anyu még biztatott, ne búslakodjak, mert jövőre már iskolába megyek, írni és olvasni fogok. Az után minden bánatom, kérésem megírhatom majd a nagyszakállúnak a messzi Lappföldre, ahol szinte mindig esik a hó, és ahol egész évben színes ruhákba bújt kis manók figyelik a távcsöveikben a gyerekeket. Megnyugodtam hát. Úgy lesz, ahogy anyu mondja. Jövőre megírom majd a Mikulásnak, hogy ne bántsa ilyen méltatlan ajándékkal a nagypapát. Még akkor se, ha öreg, és nem lát jól, és még a távcsöve sem működik megfelelően.
A következő napok új csodákat hoztak, a nénéim nemsokára papírfecnikre fiú neveket firkáltak, éppen annyit, ahány nap volt még karácsonyig.
– Minden nap kidobok egyet belőle, és a leendő férjemnek az lesz a neve, ami a legutolsó papíron lesz – mondta nagyobbik néném.
Nagyapám meg ki-be járkált a fás sufniba, s ha kérdeztem miben mesterkedik, azt válaszolta, hogy Luca széket készít, és minden nap fabrikálnia kell rajta valamit.
– Az meg milyen szék? – kíváncsiskodtam.
– Majd megtudod, ha készen lesz – hárította el a kérdésem, és hagyta, hogy a nagymama mesélje el, milyen varázslat történik a szent estén a templomokban a lucaszéken ülő emberekkel. Mire eljött a szent este kiderült, hogy a lucaszék nem készült el időben, nagyapám elszámította magát valahogyan. Így aztán templomba sem mentünk, nehogy a szék hiánya miatt ne lássuk meg ki is ott a boszorkány. Még rosszat tenne nekünk!
Betlehemező fiúkat is vártunk. Dobozból készített Betlehemmel járkáltak házról házra, versekkel, énekekkel üdvözölték az újszülött Jézuskát. Nagymama süteményt, diót, almát adott a fiúknak, és bár nem gyakorolta semmilyen vallást, ilyenkor mindig elmondott egy imát a családunkért. Még később a karácsonyt vártuk, az igazi csodát, amikor a világon minden emberfia boldog és hálás, amikor csillámporban és vaníliás porcukorban úszott minden gyerek. Végül pedig a szilvesztert vártuk, amikor egy új, gondtalanabb esztendőben bíztunk, és nem tudtuk még, milyen boldogok is voltunk a régiben.
Hosszú évek választanak már el a gyermekkortól, a november és a december nekem mégis csupa varázslat. A várakozás varázsa ez. Éppen úgy várakozom most is, mint azon a Mikulás napon, amikor beszélni valóm lett volna a nagyszakállúval. Be kell vallanom, az óta is nagyon figyelem. Ha egyszer ki tudnám lesni, mikor rakja be az ajándékokat az ablakunkba, megkérdezném tőle, miért tesz az én gyermekeim apukájának a cipőjébe is krumplit. Csak kíváncsian kérdezném, nem méltatlankodva, ahogyan annak idején terveztem, mert a mi apunk cipőjébe sok-sok édesség is kerül.
Author: Szohner Gabriella
Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”
