A megbicsaklott tanmese

Szohner Gabriella: A megbicsaklott tanmese

Tízéves unokám kinőtt a mesékből. Érdeklődését nem kötik le a varázspálcával röppenő tünde lányok, a vasorrú, bibircsókos boszorkányok, az üvegcipellők, sem az elvarázsolt szellemek. Angyalian tiszta gyermekszeme meglátja már a világ számtalan rossz oldalát is, saját bőrén tapasztalja meg az egyenlőtlenségeket, az igazságtalanságokat. Ma már a mindennapos emberi történeteket hallgatja a legszívesebben, igazi bonyodalmakkal, igazi tanulságokkal.  A történet után kérdezni, beszélgetni szeret. Számtalan kérdése van. Mi az irigység, mi az elnyomás, miért bántják meg egymást az emberek. Mi a szolidaritás, az együttérzés? Mit jelent a kirekesztettség? Milyen az, aki szégyenlős, milyen az, aki bátor? Mit érez, akit megaláznak? Úgy szívja magába az információkat, mint nyári forróságban a vizet egy szomjazó virág. A napokban lázasan feküdt nálunk.

– Mesélsz nekem?- kérdezte bágyadtan. Küszködött az influenza minden gyötrelmes tünetével.

– Hát persze, miután bevetted a gyógyszert! Mit szeretnél hallani? Hófehérkét, Piroskát, Csipkerózsikát?

– Mama!- szólt felháborodottan. – Nem vagyok már csecsemő!

– Azt én tudom, de honnan tudhatnám, miről szeretnél hallani?

– Igaz történetet akarnék.

– Miről szóljon az, az igaz történet?

– Képzeld el, tegnap az egyik osztálytársam nagyon utálatos volt velem, egész nap nem szólt hozzám, és nem is tudtam miért. Én nem bántottam őt, úgy érzem. Nem is derült ki egész nap mi a baja. Utána meg beteg lettem. Annyira bánt ez engem. Beszélgetünk róla?

– Félreérthetett valamit- mondtam. –Vagy csak rossz napja volt.

– Veled is volt már ilyen?- kérdezte. Szeme a láztól is, az érdeklődéstől is csillogott.

– Bizony sokszor előfordul, hogy nem tudjuk, miért orrol meg ránk egy másik ember. Nagyon bántó érzés, az biztos, és tuti, hogy mindenkivel megtörtént már. Még velem is! El tudom képzelni, mit érzel most. Nem is a másik haragja a legrosszabb azt hiszem, sokkal inkább a tudatlanság, meg a bizonytalanság, hogy nem is sejted miért húzza az orrát. Na, figyelj! Elmesélem az én történetem!

Volt a munkahelyem közelében egy bűbájos, nagyon takaros kis fodrászüzlet. Szép függönyt akasztottak hatalmas kirakatára, ami nem takarta teljesen a benti részeket, így az alapos megfigyelőt kíváncsivá is tette, mert éppen csak egy picinykét engedett bepillantani, a belső térbe. Kellemes, barna cégtábláján hatalmas betűkkel hirdette magát: FODRÁSZAT, KOZMETIKA. Különösen télen volt csábító, amikor már korán sötétedett. Az üzlet sárga lámpái igazi benti melegséget sejtetett nekem, aki odakinn dideregtem. A fények, a sürgölődő fodrászok emelkedett hangulatot varázsoltak a lelkembe akkor is, amikor semmiféle ünnepre nem készültünk. Bármikor jártam arra, csak bámultam sokáig, ahogy egy kirakatot megnézeget az ember.

– Gyere be! – súgta a fülembe minduntalan.

– Szépülj! Csinosodj! – csábítgatott hónapokon keresztül, és én olyankor mindig nagyon vágyakoztam. Nem is arra, hogy mindenféle szépészetnek vessem alá magam, csak annyit szerettem volna, hogy bepillanthassak az üzlet belsejébe. Elképzeltem magamban, milyen kedves emberek dolgozhatnak itt, megáldva szépérzékkel, kedvességgel, tehetséggel.

Volt nekem saját, megszokott, réges-régi fodrászom, Évinek hívták. Amikor kellett, levágta a hajam, az összes többit, ami a frizurámhoz kellett, én elintéztem. Történt egyszer, hogy mégsem tudtam elmenni Évikéhez valami miatt, pedig már igazán ráfért a hajamra egy kis igazítás, ráadásul a munkahelyemen ünnepségre készültünk. Eszembe jutott az a csodaüzlet, amit annyira szerettem kívülről. Kora reggel nyitott, nekem pedig nagyon kellett volna egy rendezett frizura, mégpedig igen gyorsan. Nem akartam én puccosat, egy vágást szerettem volna, egy szárítást, aztán futás, irány a munka! Képzeld csak milyen boldog voltam, amikor végre teljesült a vágyam és beléptem a csodabolt ajtaján, szépen udvariasan, kopogtatás után, ahogy illik. Lopva körülnéztem, és képzeld, nem csalódtam. Egészen olyan volt belül, ahogy elképzeltem a sok idő alatt, amíg csak kintről sandítottam. Patyolat tisztaság ragyogott mindenfelé, gondosan kimosott törölközők sorakoztak a polcokon, derekasan elrendezett fésűk, kefék várták, hogy használatba vegyék őket a csillogó-villogó tükör előtt. Finom sampon, hajbalzsam és hajlakk illatának keveréke lengedezett a levegőben. Egy készséges néni fogadott, olyan velem egykorú, barna, rendezett frizurájú. Még mosolygott is. Sötét szoknyát, fehér blúzt viselt, kis köténykét kötött maga elé. Egyenruhának tűnt nekem, gyerekkoromban, a cukrászdákban is hasonló köténykét hordtak a felszolgálók. Én elmondtam mit szeretnék, és ő nagyon szolgálatkészen el is vállalta a munkát. Mi ketten nem ismertük egymást, beszélgetve ismerkedtünk, amíg vágta a hajam. Gyorsan kiderült, hogy ő jobban ismer engem, mint én őt. Néhány kérdése kényelmetlen is volt számomra, többet szeretett volna megtudni a munkámról, mint amit én bárkinek is elmondhattam. Kerülgettem hát a kérdéseket, semmitmondó válaszokat fogalmaztam, amíg készen lett a hajam. Megköszöntem, fizettem, és elváltunk egymástól.

Aztán hónapok teltek el. Én visszajártam Évihez, de egyszer csak újra szorult helyzetbe kerültem. Akkor ismét csak a kis üzletre gondoltam, ami majd megsegít engem a bajomban. Ugyanúgy, mint az első alkalommal, nagy örömmel, szeretettel, kora reggel léptem be a boltba. A barna hajú néni nem volt ott. Egy szőke hajú fogadott, aki ugyanolyan csinos és ápolt volt, mint a barna, és ugyanolyan kedves is. Elmeséltem a bajomat, és a kérésemet. Ő is elvállalta a munkát. Közel sem volt olyan érdeklődő, mint a barna hajú, ennek kifejezetten örültem. Már szárította a hajam, amikor kellemetlen és végtelenül kínos dolog történt. Nem fogod elhinni, de a barna hajú fodrász néni lépett be a bejárati ajtón, akinél előzőleg voltam. Egyenruhában volt, innen gondoltam, hogy ő is dolgozott aznap, csak elszaladt valahová. Mindketten meglepődtünk, ő jobban, mint én, igazán csalódottan nézett rám, aztán a kolléganőjére. Később elvonult hátra, a székek mögötti helyiségbe. Nem is jött ki onnan egészen addig, amíg az én hajam készen nem lett. Amikor végeztünk, megköszöntem a szőke néninek, fizettem és bementem dolgozni.

– Haragudott a barna hajú néni? Megbántódott? – kérdezte Lilla.

– Hát bizony én akkor úgy láttam, rosszul esett neki, hogy nem hozzá mentem. Én is kellemetlennek éltem meg az egészet, de honnan a csudából is tudhattam volna, hogy ő is dolgozik. Ha tudtam volna, biztosan megvárom.

– Voltál ott ez után is?

– Sok-sok hónap telt el azután. A sors viszont kiszámíthatatlan. Ahogy a mesében szokott lenni, harmadszorra is megtörtént, hogy bizony, az üzletre lett volna szükségem. Akkor is bekopogtam az ajtón, és beléptem az üzletbe, de bár ne tettem volna!

– Mi történt? – elevenedett Lilla. Láthatóan jobban volt már, hatottak a gyógyszerek.

– Hát, képzeld csak el mindkét néni bent volt a boltban. A szőke hajú a bejárathoz közelebb, éppen egy vendége haján dolgozott, a barna hajú néni a pulton szöszmötölt. Én köszöntem,  de ők nem fogadták a köszönésem, csak biccentettek felém. Rám se néztek! El sem tudtam mondani, mit szeretnék. Álltam ott, csendben jó sokáig, úgy, hogy egyik sem szólt hozzám. Előbb nagyon szégyelltem magam, mintha valamilyen bűnt követtem volna el.  Aztán bátorságot kaptam, miközben hol egyikre, hol a másikra néztem tanácstalanul, belekérdeztem a levegőbe, jöhetnék-e egy vágásra és szárításra. A szőke fodrásznő volt hozzám közelebb, rám nézett, tetőtől talpig alaposan és flegmán végigmért, és így szólt:

– A múltkor nem a kolléganőnél volt?

Akkor úgy éreztem magam, mint a mesebeli farkas a mesebeli zsákban, akire forró vizet öntött a mesebeli kismalac. Melegem lett, az arcomon éreztem a piros foltokat. Tudod, én egészen odáig azt hittem, egy fodrászüzletbe bárki bemehet, bárki levágja a haját, aki éppen ráér. Nem érhetné a vendéget hátrány, ha véletlenül és vétlenül egy másik fodrászhoz kerül. Értetlenül nézhettem, inkább csak éreztem, mint tudtam, miért viselkednek így velem. A szőke néni legalább olyan fenn tartotta az orrát, mint a barna. Egyik sem szólt. Nagy zavaromban, még annyit elmakogtam:

– Nekem nincs választottam, mindegy ki vágja le a hajam.

– Akkor jöjjön vissza délelőtt- szólt lenézőn a szőke hajú néni, rántott egyet a vállán és már el is fordult tőlem. Én ott és akkor egészen megsemmisültem, azt sem tudtam, hogy jöttem ki abból a csodaboltból.

– És visszamentél? Elmondtad, hogy másodszorra véletlenül mentél a másik nénihez?

– Nem kicsim, nem mentem vissza. Soha többé nem mentem vissza. Olyan dologért bántottak meg, amiről nem is tehettem.

Lilla már egészen jól volt, láthatóan elmúlt a láza. Egy ideig mély csendben tekergette a kispárna csücskét.

– Azt gondolom, vissza kellett volna menned! – mondta váratlanul.

– Komolyan? Te így gondolod? – kérdeztem meglepetten.

– Így gondolom – mondta.

– De hát ők megbántottak engem! Igazságtalanul, és nagyon! – védekeztem.

– Sértődött voltál, gőgös és büszke. Te sem mondtad el nekik, hogy rosszul esett neked a viselkedésük – mondta csendben. – Látod? Azóta is lüktet benned. Ha visszamentél volna, elmondhattad volna! Nem?

– De igen… azt hiszem…biztosan… – hebegtem zavartan. Kényelmetlenül éreztem magam, pironkodva szöszmötöltem körülötte.

Sokáig hallgattunk. Nagyon gondolkodtunk. Egyszerre csak Lilla megszólalt.

– Ha meggyógyulok és visszamegyek a suliba, az lesz az első, hogy megkérdezem Enikőtől, mi baja volt velem. Ha megbeszéljük, jobb lesz. Ha úgymond elfelejtem a dolgot és nem szólok, ahogyan te sem szóltál, sokáig itt marad a fájás bennem. Ha meg felnövök, fodrász leszek, és levágom én szépre a hajadat.

Azzal fejére húzta a takarót, és mint aki jól végezte dolgát mély álomba merült. Én meg ott maradtam a csodabolt, meg a sértődöttség megbicsaklott tanmeséjével magamnak. Ha jól belegondolok, Lilla jól végezte a dolgát. Szempillantásnyi idő alatt megtalálta a megoldást, amit én makacs, bántódott akaratomban nem leltem. Csak vissza kellett volna mennem, és nem hordoznám mai napig is a fájó emléket.  Milyen egyszerű is ez!

Lilla tíz éves. Egyik szeme már a felnőtt lét felé pislog, de a másik még látja a tisztaságot, az igazságot, a csodát úgy, ahogy annak idején a földre született. Szégyenlősen néztem a nyugodtan szuszogó gyereket.

Megérem talán, hogy felnő, hogy fodrász lesz, és gondosan levágja majd a hajam.

Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”