A fegyver neve: ember

A fegyver neve: ember

 

Még mindig az a jéghideg, kőkemény márvány… A hideg, dermesztő levegő. Illattalan és élettelen. A kínzó csend. Néha egy élces, fülsértő koccanás csak, ahogy az acél és a vas a márványt érinti.

Lillian reszketve feküdt a sarokban, minden porcikája sajgott. Fogalma sem volt róla, hány hete zárták már be ebbe a cellába. Itt lent, a föld alatt, ahol nem láthatott se Napot, se Holdat, nem hallhatott emberi hangot, nem szólhatott senkihez, itt még csak azt sem tudta, hogy éppen éjszaka van-e, vagy nappal. Az élete abból állt, hogy az egyik sarokból a másikba kucorodott és bámulta a tükörsima, szürke márványbevonatú, jéghideg falakat maga körül. Még csak egy repedés, egy apró kiszögellés sem volt sehol, sem a padlón, sem a falakon, amin megakadhatott volna a szeme, csak a tökéletesen sima felületek mindenütt. Bizonyos időközönként annyi változás történt, hogy lezuhanyozhatott. Ha nem csalt az időérzéke, úgy 2-3 naponta nyílt ki a „Tisztító” retesze, hatalmasat kattanva a síri csendben, csak úgy, magától. Ilyenkor tudta, hogy bemehet és néhány percet a meleg vízsugár alatt tölthet. Felemelő érzés volt. De volt még egyetlen dolog, ami ennél is felemelőbb volt, és ezt naponta kétszer is átélhette. Az etetés. És nem az étel miatt várta annyira, az elenyésző fontosságú volt a másik dologhoz képest, ami ilyenkor történt.

Joe hadnagy.

Lillian nem tudta eldönteni, hogy amikor a robotlények elfogták őket az utolsó bevetésük során, melyikük járt rosszabbul: ő maga, vagy a hadnagy. Ő a kutató részlegbe került, ami a korábban szerzett információi alapján nem jelentett túl jót. Ebben a részlegben ugyanis azokat az embereket tartották, akiknek megfigyelték az élete lefolyását. Az öregedése folyamatait. Az elmúlását. A halálát. Tehát nem volt kiút, és ezt Lillian tudta. Tisztában volt vele, hogy hátralévő élete minden egyes percét itt kell, hogy töltse, ebben a rideg és embertelen cellában. Ha belegondolt, hogy még csak a húszas évei elejét taposta… Joe hadnagy talán még ennél is rosszabbul járt. Őt szolgává tették. Kimosták az agyát, eltörölték az érzéseit, mindent kiöltek belőle, ami emberi. Saját magukhoz tették hasonlóvá, csak anyagukban különböztek. Joe egy emberi szövetekkel és életfolyamatokkal rendelkező robot lett. Lillian mégis szinte eszeveszetten várta azokat a másodperceket, amikor a hadnagy a cella ajtajának körülbelül harmincszor harmincas résén betolta az ételt. Minden alkalommal megérintette Joe kézfejét. Amióta itt volt, ez volt az egyetlen puha dolog, amihez hozzá érhetett. A hadnagy kézfején kívül minden olyan kemény volt, mint maguk a robotlények. Ezek a felfoghatatlan, gonosz és kegyetlen gépek, akik valamilyen módon mégis saját intelligenciával rendelkeztek.

Csattanás.

Lillian már ugrott is az ajtó reteszéhez és remegő kézzel várta, hogy Joe hadnagy keze megjelenjen az etetőnyílásban. „Még néhány lépés” – Lillian lehunyta a szemét és próbálta kibírni azt a pár másodpercet, amíg nem kattant a zár. A kis rés kinyílt és végre megjelent a kéz, ami mindent jelentett. Ahogy beljebb tolta a fémes tányért, Lillian már mozdult is. Két tenyere közé vette a férfi ujjait, amik olyan melegek voltak, puhák és… emberiek.

– Itt vagyok, Hadnagy. Kérlek, próbálj emlékezni! Próbálj érezni engem! Próbáld újra tudni, hogy kik vagyunk!

A kéz néhány másodpercig Lillian tenyerében pihent, aztán visszahúzódott és az ajtó bezárult. Joe visszaindult, a léptei lassan elhalkultak, majd elhaltak. Lillian lehajtott fejjel állt és némán tűrte a fájdalmat, ami a lelkét mardosta. Igazán soha nem volt semmilyen kapcsolata Joe-val azon kívül, hogy évek óta az ő alakulatában szolgált. Vagy egy tucatnyi bevetésen vettek már részt együtt itt a Z6-os bolygón. Soha nem buktak el, fantasztikus csapatot alkottak. Egészen mostanáig. Kettőjükön kívül még hat férfi volt velük, róluk Lillian semmit sem tudott azóta, hogy csattant mögötte a cellája ajtaja.

Néhány percnyi néma kínlódás után úgy döntött, hogy megeszi, amit kapott. Életben akart maradni, nem tudta elfogadni, hogy nincs már remény. Leült az egyik sarokba és beleharapott a száraz és ízetlen ételbe.

Csattanás.

Lillian összerezzent. Soha ilyen még nem történt, amióta csak itt volt. Valaki, vagy valami újra belépett a folyosóra, ahonnét a cellája nyílt. Jeges félelem járta át.

„Lehet, hogy a robotlények jönnek értem? Mégis megölnek? Felboncolnak élve? Feldarabolnak?”

Sikítani tudott volna, de tisztában volt vele: semmi értelme. Léptek közeledtek. Ezek nem robotok léptei. Ezek emberi léptek. Még a lélegzetét is visszatartotta, és ha tudta volna, még a szívdobbanásait is elnémította volna.

Újabb csattanás a némaságban.

A cellája ajtaja kinyílt, és a hadnagy állt ott, teljes és tökéletes emberi mivoltában, kezében néhány réteg furcsa anyagú, fehér négyzetlappal. Belépett a cellába, majd a „Tisztító” felé indult. A helyiség ajtaja kinyílt előtte, Joe pedig szó nélkül bement. Még mielőtt bezáródott volna mögötte az ajtó, Lillian felugrott és az utolsó pillanatban berakta a lábát az acélajtó és a márvány keret közé. Óvatosan és mérhetetlen lassúsággal lépett a helyiségbe. A hadnagy háttal állt neki, fekete egyenruhaszerű overallt viselt és úgy tűnt, a kezében lévő lapokkal éppen a zuhanyzó fülkét tisztította meg.  Lillian szinte lábujjhegyen lépett mögé és finoman megérintette a hátát. Joe megmerevedett.

– Hadnagy… Kérlek, nézz rám! Itt vagyok! És te is itt vagy, tudom! Nézz rám! – nyögte halkan, könnyei közben már égették a szemét.

Hosszú másodpercek teltek el így. Joe egyszer csak megfordult, de nem nézett rá. Szemei mintha a semmibe meredtek volna, úgy nézett el Lillian feje fölött.

– Hadnagy… Kérlek, nézz rám! Próbálj emlékezni! – könyörgött Lillian, miközben könnyei már utat törtek maguknak. Lassan felemelte a karjait és finoman a tenyerébe vette Joe arcát. Ujjaival végigsimította a borostát, majd hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre állt és ajkaival finom csókot lehelt az érzéketlennek tűnő, összeszorított szájra. Joe mintha egy tizednyi másodpercre összerándult volna. Lillian elhúzódott és fürkésző szemmel próbált felfedezni bármilyen „életjelt” a hadnagy arcán, de nem látott mást, mint homályos tekintetet, merev arcvonásokat és robotszerű, mozdulatlan testet.

Joe elfordult és mintha mi sem történt volna, folytatta a tisztítást. Lillian némán sírva álldogált mögötte egészen addig, amíg az egész „Tisztító” ragyogóvá nem vált. Akkor a hadnagy egy pillantás nélkül elhagyta a helyiséget, majd a cellát is. A retesz fájdalmasan csattant mögötte és Lillian ott maradt újra, jéghideg magányában.

 

Az ezután következő napok, vagy hetek embert próbáló monotonitásban teltek. A percek, az órák összemosódtak, és az egyetlen életre emlékeztető esemény továbbra is az etetés volt Lillian számára. Hihetetlen erőfeszítésébe telt az ép elméjét megőrizni, sokszor már azon kapta magát, maga sem hisz benne, hogy egyáltalán még a józan esze birtokában van.

„Ki kell tartanom. Addig muszáj, míg a hadnagy újra a „Tisztítóba” nem jön.”

Az etetésekkor Lillian továbbra is gyengéden megsimogatta Joe kezét, és sokszor nem tudta eldönteni, hogy a képzelete játszik-e vele vagy a hadnagy tényleg mindig pár másodperccel tovább nyugtatja a kézfejét a tenyerében.  Mindenesetre ő nem adta fel. Hitt az emberi érintés erejében.

Amikor aztán olyan hosszú várakozás után újra eljött a pillanat, és Joe megjelent a cellája ajtajában, kezében a törlőlapokkal, Lillian gondolkodás nélkül utána ment a „Tisztító”-ba és magukra zárta az acélajtót. Milliószor játszotta le az agyában, hogy miként fogja megpróbálni magához téríteni a hadnagyot. Hogy hogyan fogja megérinteni, mit fog neki mondani, hogy kényszeríti rá, hogy a szemébe nézzen.

És akkor döbbenetes dolog történt. Joe hirtelen felé fordult és olyan hévvel és erővel ölelte magához, hogy mindketten megtántorodtak és a helyiség jéghideg falának dőltek. Lillian beszorult a hadnagy és a márvány közé és alig kapott levegőt.

– Segíts – hörögte Joe rekedten, miközben csak annyira húzódott el, hogy lenézhessen Lillianra. A tekintete még mindig homályos volt, de mintha megbújt volna benne valami élet, egy kis szikra.

– Segíts még egy kicsit – folytatta és közben lehajolt, száját szorosan rátapasztotta Lillian szájára, aki időközben már magához tért annyira, hogy felfogja: Sikerült! Joe itt van!

Lassan szétnyitotta az ajkait és teljesen átadta magát a követelőző csókoknak. Joe minden egyes levegővételkor annyit mondott, újra és újra: „Segíts!”

– Mondd, mit tegyek? – kérdezte végre Lillian, amikor érzett magában annyi lelkierőt, hogy elszakadjon Joe-tól.

– Csak érints meg… csak szeress… minden egyes alkalommal, amikor megérintetted az kezem, amikor szóltál hozzám, amikor érezhettem a bőrödet… minden egyes alkalommal mintha egy milliméterrel feljebb húzták volna a függönyt az elmémről. Mintha gyúlt volna egy halvány fény a tudatomban. Minden alkalommal erősebben éreztelek, hangosabban hallottalak. Már majdnem teljesen felébredtem, alig kellene egy kicsi… egy kicsi segítség, hogy újra ember legyek.

Lilliannel megfordult a világ. Hát nem volt hiábavaló. Sikerült. Visszahozta.

Szerelemmel ölelte magához a hadnagyot, minden egyes sejtje, minden egyes porcikája akarta a férfit. Szinte öntudatlan cselekedett, szeretettől és vágytól vezérelve, amikor egyetlen mozdulattal lefejtette magáról a fehér ruhát, amit azóta viselt, amióta fogságba ejtették. Aztán Joe overalja következett, amit egy hosszú cipzár tartott csak össze. Pár pillanat alatt a tükörsima márványlapokra hullt az is. A két test néma csendben és kínzó lassúsággal fonódott össze a „Tisztító” kőkemény padlóján.

Talán órák is elteltek, mire zihálásuk abbamaradt és képesek lettek megszólalni.

A hadnagy rekedt suttogása törte meg a csendet először.

– Köszönöm – mondta, közben felkönyökölt és Lillian fölé hajolt. – Megmentettél. Életet leheltél belém. Segítettél a lelkemnek, hogy visszataláljon.

– El sem hiszem, hogy sikerült – súgta Lillian még mindig reszketve. Boldog volt, de közben félelem kezdett burjánzani a gondolataiban. – Mi lesz most velünk? A robotlények… meg fogják tudni, hogy ellenszegültél. Hogy nem vagy a rabszolgájuk.

– Nyugodj meg – fektette mutatóujját Joe Lillian szájára, ezzel jelezve, hogy ne is folytassa ezt a gondolatmenetet. – Meg fogunk menekülni. Tudod, a robotok erősek, szinte sebezhetetlenek, intelligensek, egy computer minden tudásával bírnak. De! – és itt, ennél a „de”-nél Joe most először, amióta Lillian ismerte, most először elmosolyodott. – De túlságosan alábecsülnek minket. Nem látnak bennünk mást, mint sebezhető, törékeny, gyenge élőlényeket, akiknek ráadásul még a technológiája is fejletlen és a fegyverei is kezdetlegesek. Ennyi vagyunk a szemükben. És ez a mi nagy szerencsénk és emiatt van esélyünk arra, hogy megszökjünk.

– Micsoda? – kerekedett el Lillian szeme. – De hogyan? Hogy gondolod, hogy ez sikerülhet? Az első lépés után meg fognak ölni minket.

– Igen, megölnének, ha észrevennék azt a bizonyos első lépést. De nem fogják. Nem tűnt fel, hogy sehol egy kamera? Hogy nincs rajtunk egy jeladó? Semmi? Hogy most sem törtek még ránk, pedig már órák óta itt vagyunk?

– Igazad van – súgta Lillian, de még mindig nem értette, mire akar kilyukadni Joe.

– Annyira primitívnek tartanak minket, hogy egyszerűen eszükbe sem jut, hogy esetleg ellen tudunk szegülni. Úgy gondolják, elég ez a néhány acélajtó, hogy egy életre fogságban tartsanak minket, és elég egy agymosás, hogy elfelejtsük, kik is vagyunk. Arra nem gondolnak, hogy képesek vagyunk szeretni… – csuklott el a hangja és egy lágy csókot lehelt Lillian szájára. – Hogy törődünk egymással. Hogy összetartunk. Hogy érzéseink vannak, és nem adjuk fel. Hogy van hitünk, és ismerjük mi az, hogy remény. Fel nem foghatják, mekkora erőt adnak nekünk az érzéseink. Mert nekik nincsenek, így fogalmuk sincs róla, hogy egyáltalán léteznek. Ezért vagyunk mi sokkal többek náluk. Többek és erősebbek.

– Mit fogunk tenni? – kérdezte Lillian, és most már gyengeség és reménytelenség helyett erő és elszántság csengett a hangjából.

– Pár nap múlva érted jövök – csókolta meg Joe, majd felkelt, maga után húzva Lilliant is. – Pár nap – súgta, aztán felöltözött és kilépett a „Tisztítóból”.

 

Lillian a sarokban kucorgott és számlálta a másodperceket. A szíve folyamatosan a torkában dobogott, a gyomra helyén egy gombócot érzett csak. Ha nem csalt az időérzéke, már amennyi abból még maradt, eltelt jó néhány nap a Joe-val töltött gyönyörű órák óta.

Csattanás.

Lillian felugrott és mozdulatlanul, de ugrásra készen meredt a cellaajtóra. Az ajtó kitárult és ott állt Joe. Kinyújtotta felé a kezét, Lillian a másodperc törtrésze alatt ott termett mellette, ujjait a hadnagy ujjai köré kulcsolta. Szeretet bújt az érintésben. Szorosan egymásba kapaszkodtak.

– Rohanj! Várnak ránk – pillantott Joe a cellaajtó irányába.

– Micsoda? Kik? – kerekedett el Lillian szeme.

– Az emberek!

„Az emberek!”

A legszebb szó, amit Lillian valaha hallott.

Emberek. Nem robotlények, nem acél, vas vagy márvány, nem mesterséges intelligencia.

Emberek.

Érző, hús és vér emberek.