Szeretek itt lenni. Ez a hely békés, csendes, soha nem zavar meg minket senki. A hatalmas, öreg fenyő is pont úgy tökéletes, ahogy van, hiszen nyáron árnyékot ad, télen elfogja a süvítő szelet. A törzse jó erős, így bármikor megkapaszkodhatok benne, ha megbotlanék, de arra is jó, hogy nekitámaszkodjak, ha már elfáradtam. Az egyetlen, ami talán hiányzik innen, az egy pad. Néha már érzem, hogy nehezen bírnak el a lábaim, ha túl hosszúra nyúlik az idő, amit itt töltök veled.
Mindegy, nem panaszkodom, inkább csak állok tovább, csendesen, és bámulom az arcod. Soha nem fogom megunni ezt a látványt. Sokan mondják, hogy a külső nem számít, nem azt kell szeretni, hanem az a fontos, ami belül van, az ember lelke, a valódi mivolta. És én ezzel egyet is értek, de… de baj, ha azt mondom, hogy igenis, én szerelmes vagyok a látványba is? Hogy tetszel nekem, az arcod, a hajad, a tekinteted? A szád, ahogy finoman mosolyra húzod?
Csak bámullak. Szeretem nézni, ahogy a szemöldököd szinte teljesen egyenesen feszül szürke szemed fölött. Szeretem nézni a hosszú, nőket is megszégyenítően göndörödő szempilláidat. Szeretem, ahogy az ugyanolyan sötét árnyalatú hajad kusza tincsei belelógnak a homlokodba, néhol annyira zabolátlanul, hogy még a szempilládba is képesek belekapaszkodni. Az arccsontod a szöges ellentéte a jámboran csillogó szemednek, az igazán férfiasan mered előre, akárcsak az orrod, az állad íve. Szeretem nézni az arcodon sötéten átütő borostát. A két-két gödröt az ajkad mellett. Szeretem a szádat, azt, hogy senkiére sem hasonlít, és azt, hogy mindig látom rajta: boldog vagy.
Hát baj ez, hogy én szeretem nézni az arcod?
Persze mögé látni, ismerni téged még csodásabb. Ott sejlik fel a valódi szépség, ehhez nem fér kétség.
A nyugalmad, a türelmed, a tudásvágyad. Az egész szeretettel teli lényed az, ami egy életre magához láncolt engem, és nem engedett mozdulni. Abban a csodában részesítettél, hogy megtapasztalhattam, mi az igaz szerelem. Tudom, hogy senki mással nem éreztem volna ezt, és tudom, hogy jól döntöttem, amikor lehorgonyoztam melletted. A te lelked igazán tiszta, és arra méltó, hogy szeretve legyen. Megtanítottad nekem, mi az a tisztelet, aztán azt is, mi a kitartás. Megtanítottad nekem, mennyire lehet szeretni a művészeteket, az irodalmat, a zenét.
Nézem az arcod, és arra vágyom, hogy most azonnal, itt, a fenyőfa tövében gitározni kezdj nekem, dúdolj hozzá, hogy én elmerülhessek a zenében, hogy körüllengjen a hangod. Vágyom rá, hogy most ne csak nézzelek, hanem meg is érintselek, először csak finoman, lassan, aztán akár buján is; mindegy, csak fogjuk egymást! Annyira akarom!
Nézem az arcod, belemerülök a rám meredő tekintetedbe.
Bár kisöpörhetném a szemedből azt a kusza tincset.
Mélázásomból gyermekhangokra riadok fel, kicsit még mérges is vagyok, amiért megzavarnak. Nem sokszor járunk így, de néha azért megesik. Egyre közelednek, de én nem akarok róluk tudomást venni, inkább csak nézlek tovább.
– Anyu, anyu, nézd azt az öreg nénit! Miért ácsorog ott egyedül? – kiabál a vékony gyermekhang.
– Cssss, halkabban, kincsem! Nem tudom… de menjünk tovább, gyertek! Ne zavarjuk. Nem illik.
Nagy nehezen elfordítom a tekintetem az arcodról, a távolodó alakok után nézek. Egy nő sétál, körülötte, a betonszegélyek és boltozatok közt vidáman ugrándozva két kisgyermek halad. Alig észrevehető irigység támad a szívem tájékán, ahogy a kisfiúk után bámulok, egy másodpercig dühöt érzek, amiért én nem lehettem részese ennek a földi csodának, amit úgy hívnak: anyaság… de aztán újra feléd pillantok és az érzések azonnal szerelembe csapnak át.
Nézem fiatal, egészségtől és erőtől csillogó szemedet, aztán ujjaimat az arcképed melletti, kőbe vésett feliratra fektetem. Kézfejem öreg és ráncos, bütykeim göcsörtösen meredeznek napszítta, vén bőröm alatt.
Kiss György
élt 25 évet
béke poraira
– Holnap visszajövök, szerelmem – suttogom a megfakult, szürkés fotónak, aztán hátat fordítok, és tölgyfából faragott botomra támaszkodva elindulok hazafelé.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
