Pelesz Alexandra – Emberek vagyunk
Kitöltöm a gőzölgő kávét Marci bögréjébe, az asztalra rakom a kockacukros dobozt, a tejet, aztán mellé telepszek én is. Jobban mondva, most nem mellé, inkább vele szemben ülök le, aminek hatására azonnal fel is szalad a szemöldöke a homloka közepéig. Kérdőn néz rám.
– Miért nem ülsz ide? – paskolja meg tenyerével a mellette álló széket.
– Mert beszélgetni szeretnék – felelem csendesen, mire olyan grimasszal jutalmaz, hogy ha nem lennék ennyire szilárdan elhatározva amellett, hogy muszáj pár szót váltanunk, akkor valószínűleg meg is gondolnám magam.
– Nem szeretem, amikor beszélgetni akarsz – mondja még mindig furcsán elhúzva a száját, miközben három szem kockacukrot dob a kávéjába. Inkább már nem is szólok ezért, ha akarja, felőlem ihatja öttel is, csak feleljen a kérdésemre.
– Én sem szeretek sok mindent – kezdek bele egy nagy sóhaj után. – Téged viszont szeretlek, és pont ezért kell, hogy megkérdezzem, ami már hónapok óta kikívánkozik belőlem.
– Akkor essünk túl rajta – löttyint egy kis tejet a feketébe, beleszürcsöl, egy bólintással nyugtázza magának, hogy finomat alkotott, aztán rám néz.
Pár pillanatig csak bámuljuk egymást, elmerülünk egymás tekintetében, aztán végre kinyögöm.
– Szeretsz te még engem?
Erre úgy néz rám, mintha legalább megbolondultam volna. A szemei elkerekednek, aztán legnagyobb döbbenetemre elneveti magát.
Égni kezd az arcom.
– Szerintem ez egyáltalán nem vicces – sütöm le a szemem, és már érzem, hogy a könnycsatornáim munkához látnak.
Marci feláll az asztaltól, megkerüli, hozzám lép és átölel.
– Nem, nem azért nevetek, mert vicces, de egyszerűen nem hiszem el, hogy erre a kérdésre készültél ennyire. Hisz tudod, hogy szeretlek. Mégis miért lennék veled már lassan öt éve, ha nem szeretnélek? – elereszt, megpuszilja a fejem búbját, aztán visszatelepszik a kávéja mellé.
– Nem is tudom – szólalok meg, miután lenyelem a gombócot a torkomból és visszaparancsolom a könnyeimet a könnycsatornába. – Már olyan ritkán ölelsz meg. Olyan keveset beszélgetünk. Alig akad olyan, hogy valami kedveset mondj nekem. Mintha kihűltél volna itt mellettem. Mintha kihunyt volna benned a tűz. Mintha nem célokkal, vágyakkal, álmokkal kelnél fel reggel, csak kötelességből. Mintha… nem is tudom. Mintha már csak pislákolnál mellettem, ahelyett, hogy lángolnál! Hogy fénylenél!
A csend, ami közénk telepszik, túlságosan hosszúra nyúlik. Marci úgy bámul rám, olyan áthatóan fúrja a tekintetét az enyémbe, hogy szinte beleszédülök. Perzsel, ahogy néz.
Félni kezdek attól, hogy milyen válasz érkezik.
Amikor megszólal, hangja izgatottan cseng, alig ismerek rá.
– Meli, nem veled van bajom. Hanem ezzel – mutat körbe a szűkös kis konyhában. – Nézz körül. Itt élünk évek óta, a kilencedik emeleten, ebben az egyszobás lyukban, amiben még annyi hely is alig van, hogy normálisan kinyújtózzak. Nincs hely, hogy széttárjam a karjaim, hogy aztán magamhoz vonjalak. Úgy érzem, nincs ezek között a falak között levegő! Nem tudok levegőhöz jutni, hogy aztán azt kilélegezve mondjam neked: szeretlek! Ha kinyitom az ablakot, nem friss oxigént eresztek be, hanem szmogot, nem csendet, hanem egy város fülsiketítő zaját. Egy betonrengeteg zaját. Alig hallak téged a zajban. Úgy érzem, összenyomnak a falak, mintha egyre közelednének, mintha nem is lennék már szabad! Nap, mint nap ezzel küzdök! És… és én szeretlek téged, de fuldoklom. Nem tőled, a betontól! Az aszfalttól! Mindentől, ami itt körülvesz minket. Ha ez a nyomás eltűnne valahogy a mellkasomról, újra magamhoz tudnálak ölelni. Ha levegőhöz jutnék, tudnék hozzád beszélni. Ha csend lenne, hallhatnád a szívem dobbanásait is, amik azt üzenik neked: szeretlek…
Marci elhallgat, de szinte zihál. Döbbenten próbálom megemészteni a szavakat, leginkább azért, mert mintha csak a gondolataimból ollózta volna össze őket. Meg azért is, mert soha az öt év alatt nem hallottam még ilyen gyönyörűen és ilyen őszintén beszélni.
Hát egyformák vagyunk.
Emberek vagyunk.
Nem holmi betondzsungel falak közé szorított, fuldoklásra kárhoztatott lakói.
Átnyúlok az asztalon, tenyereim közé fogom Marci kézfejét, ujjaimmal simogatni kezdem, hogy megnyugtassam.
– Megoldjuk – súgom neki. – Ígérem.
Átnyúlok az asztalon, tenyereim közé fogom Marci napbarnított kézfejét, ujjaimmal simogatni kezdem, hogy érezze, mennyire szeretem. Felemeli a kezem, szájához húzza, és a Földön létező legtisztább mosollyal az arcán csókot lehel a tenyerembe.
Mintha új élet költözött volna belé, a szemei csillognak, ahogy rám nézve némán formálja a legszebb szót a világon:
– Szeretlek!
– Tudom – felelem nevetve, hátravetem a fejem, hagyom, hogy a cseresznyefa rügyektől duzzadó ágai közt a tavaszi napfény végigsimítsa a bőröm.
– Tudod, hogy neked köszönhetem, hogy nem fulladtam meg? Hogy nem váltam holttá a város betontengerében? Ha nem tetted volna fel azt a kérdést, soha nem bukik ki belőlem, hogy mit érzek.
– Örülök, hogy feltettem azt a kérdést – felelem őszintén.
– Én is. Nagyon.
– De azzal ugye tisztában vagy, hogy holnap hétfő, és dolgoznunk kell menni?
– Hiszed, vagy nem, amióta munka után ide jöhetek haza veled, azóta még az irodában is jól érzem magam. A tudat, hogy mi vár rám itthon, reggeltől késő délutánig tartja bennem a lelket. Szerintem még jobban is tudok teljesíteni.
– Igen, azt hiszem, ezzel én is így vagyok.
Marci feláll mellőlem, kisétál a gyümölcsfák árnyékából, és megáll az udvarunk közepén. Felém fordulva széttárja a karjait, lehunyt szemmel mélyet sóhajt, aztán olyan hangosan, ahogy csak kitelik tőle, ereszti szabadjára a szavakat:
– Szeretlek Meli! Szeretlek élet!
Hangja még sokáig lüktet körülöttünk, aztán beleolvad a minket körülvevő, kéken-zölden ragyogó, élettel teli térbe.
Hazataláltunk.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
