Idejét sem tudom már, mióta őrizlek. Vigyázok rád, beragyoglak a fényemmel, melegen tartalak, figyelem minden rezdülésed.
Emlékszem még, milyen volt, amikor tiszta voltál, szinte érintetlen, nálad gyönyörűbbet el sem képzelhetett senki a világegyetemben. Óceánjaid, tengereid a kék megszámlálhatatlan árnyalatában pompázva, hullámzó palástként vontak körbe téged, sós illatukat egész az égig lehetett érezni. A szárazföldek zölden terültek rajtad, lombos fák milliói borítottak be, hallottam őket lélegezni, hallottam a bennük lüktető életet.
Szerettem nézni, ahogy száguldasz körülöttem, ahogy forogva táncot jársz a végtelen Univerzumban. Szerettem nézni, ahogy tükörképem visszaragyogott rám, valahányszor lepillantottam az éppen felém forduló óceánodra. Képmásom kissé elmosódott ugyan, ahogy a hullámok megtörték, de én így is boldogan gyönyörködtem benne. Néha irigykedve hallgattam fakóbb fényű testvérem beszámolóit arról, milyen leírhatatlanul szép vagy a másik oldalról figyelve, ahol csak az ő halvány derengése von köréd némi világosságot. Átszellemülve próbálta elmagyarázni, micsoda látvány az, amikor a milliónyi csillag és az ő fehéres-szürkés korongja csillan meg újra és újra a tengereid hullámain.
Idejét sem tudom már, mennyi ideig voltál a legszebb bolygó a világűrben.
Aztán jöttek ők.
Eleinte örültem nekik, úgy tűnt, még több életet lehelnek beléd, tetszett, ahogy benépesítettek, ahogy műveltek, belaktak… a birtokukba vettek téged. Igen, itt kezdődött minden, amikor úgy érezték, a birtokukba vehetnek. Egyre többen lettek, egyre többször sebet ejtettek rajtad. Vérző sebeket. Ők nem látták, de én igen… még a szagát is éreztem.
Zöldellő szárazföldjeiden egyre nagyobb helyet foglaltak el a szürke betonrengetegek, amelyek csak úgy szívták magukba a belőlem áradó forróságot. Furcsa szagot árasztottak, és szürkés színbe öltöztették a korábban kéklő égboltot. Nem tetszettek nekem.
Aztán jöttek a tüzek; a vad táncot járó, sárgás-vöröses lángnyelvek magasra csaptak, maguk alá gyűrték a lombokat, a fák sikolyai egészen az égig értek. Nem maradt utánuk semmi, csak pusztaság, csontok, és az égő hús szaga. Az égő élet szaga.
Sok helyen eltűntek az erdők, helyüket kopár, barna, halott földek vették át. Siváran néztek fel rám, könyörögve, mint akik tőlem várták, hogy újra életet fakasszak belőlük. Nekem fájt a kietlenségük.
Elborzadva próbáltam nem figyelni rájuk, inkább a tengerek felé fordultam, békésen hullámzó kékségüktől vártam a megnyugvást, de mindhiába. Tükörképem egyszer csak eltűnt, nem láttam magam többé az óceán felszínén táncot járni, helyette hatalmas fekete foltok terjengtek megállíthatatlanul minden irányba, nyomukban döglődő állatok, bűzlő tetemek lebegtek menthetetlenül fényességem alatt. Az óceán egyre több helyen hullámzó sírgödörré változott.
Bármerre néztem, fekete, groteszk táncot járó füstoszlopok törtek fel rólad, rángatózva, kígyózva, émelyítő burkot vonva kettőnk közé.
Bár elfordulhattam volna, hogy ne kelljen végignéznem a szenvedésed.
Bár segíthetnék; de nem tehetek többet, ennyi telik tőlem: melegen tartalak és fényességet vonok köréd.
Tudom, elborzasztó a gondoltat, de van, hogy azt kívánom: bár eltűnnének a színedről… örökre.
De inkább azt kívánom: maradjanak, és foltozzák be vérző sebeidet!
Maradjanak, és gyógyítsanak meg!
Csak gyógyítsanak meg…
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
