Ne!
Csak ezt ne!
A betonrengeteg közepén állva kiáltom koponyám belsejében. A körülöttem elterülő térkő és aszfalt okádja magából a forróságot, amely megreked a felhőkarcolók közt. Égeti a torkom a levegő, ahogy beszívom, izzik a szemgolyóm a tűző Naptól.
Hol vannak a fák? Hol az erdő? Hol vannak a balkonládákba ültetett muskátlik?
Talán, ha kiérek a házak közül. Talán, ha elhagyom a várost, ott várnak a lombok, amelyek alatt végre megpihenhetek.
Vánszorgok csak.
Az emberek meg-meglöknek, taszítanak rajtam egyet, nem látják, hogy ki kellene kerülniük.
– Szomjas vagyok! – hallok meg egy rekedt gyerekhangot.
A kisfiú egy padon ül, egyedül van. Senki nem néz rá.
Hozzá sietek, mellé ülök, a szája cserepes, a bőre kipirult.
– Szomjas vagyok – mondja halkan.
– Sajnos nincs nálam víz. De ne aggódj, mindjárt kérünk valakitől!
Felállok, odalépek egy nőhöz, aki elhalad mellettünk.
– Kérem, hölgyem! Esetleg van önnél egy üveg víz? Az a kisfiú ott szomjas.
A nő egy vállrándítással halad tovább.
A férfi, akit ezután megszólítok, ugyanígy tesz.
Megnyugszom, amikor a barátnőmet látom közeledni. Majd ő segít!
– Szia! De jó, hogy jössz! Nézd, az a kisfiú inni kér! Van nálad víz?
Lekicsinylőn néz rám.
– Jézusom – hányja ki a szót. – Most mit játszod itt a szentet? Undorító, hogy úgy teszel, mintha érdekelne.
A forró levegő a tüdőmben reked.
– De én tényleg segíteni szeretnék neki – mondanám, de már nincs kinek.
A barátnőm hangosan, gúnyosan kacagva megy tovább az úton.
Visszafordulok a padhoz, de a gyerek már nincs sehol. Idegesen nézek körbe, hátha megpillantom, de eltűnt. Nem tudtam segíteni.
El kell hagynom a várost.
Végigsietek a járdán, egyik sarok után jön a másik, már majdnem futólépésben haladok.
– Hát te meg hová sietsz? – hallok meg egy hangot a hátam mögül.
– Ki kell innen jutnom! – felelem, bár nem ismerem a férfit, aki közben mellém ér.
Hangosan felnevet.
– Innen nincs kiút! – kiált rám.
– Kell, hogy legyen! Ez maga a Pokol!
– Miért, mi más lenne?
Elrohanok. Ott hagyom a hangosan kacagó férfit.
Kiérek a városból.
Nincs fa. Nincs erdő.
Nincs megnyugvás.
Ne!
Csak ezt ne!
Lekapom a fejemről a VR-szemüveget és szó szerint kirontok a szobából.
A gyerekek a férjemmel együtt összehúzott szemöldökkel néznek rám.
– Mi a baj? Ennyire rémes volt? – ölel magához Zoli.
Bólintok.
– Te mit láttál? – kérdezem Lottimat, mert előttem ő próbálta ki ezt a szobát.
– Pókokat! – nevet hangosan. – Rengetek pókot!
Visszapillantok az ajtóra.
Egy, nulla, egy.
– Menjünk innen – mondom komolyan. – Ez a legrémesebb álom, amit valaha láttam.
Kilépünk a szabadba.
– Hófánkozzunk! – kiált Lili, és már rohan is a pálya felé. Lotti is követi, mi pedig lassan sétálunk utánuk.
– Csúszunk mi is? – mosolyog Zoli, de én a fejemet rázom.
– Inkább csak leülök egy fa alá.
Résnyire szűkült szemmel méregeti az arcom, miközben elhelyezkedünk egy terebélyes lombkorona árnyékában.
– Jól vagy?
Bólintok.
– Most már igen – felelem, pedig minden agysejtem üvöltve tépázza a koponyámat:
„A nagy testvér létezik!”
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm - amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik - megsokszorozódik.
