Ha megnyílik a föld

Szohner Gabriella: Ha megnyílik a föld

 

-Milyen anya vagy te? – süvített Rozál éles hangja a levegőben.

Mari összerezzent, egy hang se jött ki a torkán.

– A lányod szégyenét kitárod az egész világ előtt? Normális vagy te? Erre neveltelek? Hol voltál, amikor megcsinálták azt a gyereket?  Hol?  Lotyó lett az egyetlen lányod!

– Anyu fogja vissza magát!- sziszegte nehezen Mari.

– Nem fogom! – üvöltötte Rozál. – Képes lennél lagzit rendezni a nagy hasú lányodnak? Fehér ruhába bújtatnád, netán még liliomos koszorút is tennél a fejére?

– Anyu!  Elég! – emelte feljebb a hangját Mari.

– Nem! Nem elég! Úgy látom nem is volt elég, amit itthonról vittél. Mit szól majd a falu?  Azt hiszed, én majd együtt tudok élni ezzel a szégyennel?  Vetessétek el csendben a gyereket!  Aztán majd férjhez megy, ha már annyira nem bír parancsolni a …

– Anyu a rohadt életbe! Fogja be a száját, mert nem tudom, mit csinálok! – kiabálta már Mari is. – Esküvőre hívtam magát, az egyetlen unokája esküvőjére! Megértette?

– Hogyne! – gúnyolódott valamivel csendesebben Rozál.  – És? Most hol van ő? Hol van a férjed? Nincs merszük idejönni? Újra csak megkérdem! Milyen anya vagy te?

– Szerető anya! Sokkal szeretőbb, mint maga! – csattant rögvest Mari.

Nyakán kidagadtak az erek, szeme kitágult, kezei ökölbe szorultak, ujjai elfehéredtek.

– Sze-re-tő a-nya? Szeretőbb, mint én? – csúfolódott Rozál.

– Az! ­- csapott az asztalra Mari. – Maga kit szeretett, amikor elküldött a háztól az első férfival, akit jó partinak talált?  Engem szeretett? Vagy netán saját magát, mert nyűg voltam már itthon?  Szeretett maga valaha is engem? Ugyan! Ki nem álhatott mióta csak az eszem tudom!

– Vigyáztam rád! Óvtalak! Téged nem csináltak fel!- nézett farkasszemet a lányával Rozál.

Mari állta a tekintetét.

-Igaza van anyám! Igaza, mint mindig! Nem csináltak fel!  Feleségül mentem az első férfihoz, aki az utamba került. Az unokája boldog lesz! Érti? Boldog! Ahhoz megy hozzá, akibe szerelmes, és megszüli a gyermekét, és fehér ruhában megy az esküvőjére, mert ezt szeretné, és kurvára nem érdekel, hogy maga most mit ordibál! Itthon is maradhat, ha nem tetszik! Úgy lesz, ahogy a lányom akarja, mert én igenis szeretem őt!

A két asszony arca már szinte összeért. Érezték egymás lihegését.

– Kifelé!- sziszegte Rozál! – Takarodj a házamból!

– A maga házából? Röhej! Az apám hol volt, amikor építette? – kapkodta össze a cuccait Mari.

Rozál arcát vörös pír öntötte el, homályosan látott, szíve vadul kalimpált, de tartotta magát.

– Soha többet be ne tedd a lábad ide, te átkozott! – sivította még, amikor Mari az ajtó felé indult.

– Megyek anyám! Megyek, de tudja meg, most látott utoljára! – hátrált a bejárati ajtó felé Mari.

Rozál egyre nehezebben támaszkodott a konyhaasztalon. Fehér köd ereszkedett a szeme elé. Majd szétrobbant a feje a fájdalomtól és a forróságtól. Kicsivel később a forróság elhatalmasodott a testén, lába megroggyant, teste erőtlenül, lassan süllyedt lefelé. Feje alig hallhatóan koppant a hideg, érzéketlen kövön. Még hallotta, ahogyan Mari becsapta az előszobaajtót. Meglazult üvege hangos csattanással vágódott a járólapra.

 

Mari kiviharzott a kapuig. Jókora indulattal rántotta be azt is, azt se bánta, hogy kinyílt utána. Fojtogatta a sírás. Nem szerette a sós cseppeket, de most azok erősebbek voltak. Csendes sírása kitartott hazáig.

– Mi történt? – kérdezte otthon a férje.

– Hosszú! – válaszolta Mari, és tovább pityergett.

– Anyád? – vallatta tovább Miklós.

Mari igen intett, Miklós várakozott.

– Ti már sose fogtok megbékélni – ölelte át az asszonyt.

– Tönkre teszi az életemet! – hüppögött Mari. – Tönkretesz egészen, ahogy a bátyámmal, meg  apámmal tette. Látni se bír engem! Semmit nem fogad el, amit én teszek, vagy szeretnék. Sehogyan se jó neki! Mióta Bandi nincs, mi ketten nem bírunk meglenni egy helyen! Miklós mondd csak! Az lenne a bűnöm, hogy én itt maradtam, a bátyám meg elment?  Folyamatosan így érzem! Mintha mindenről én tehetnék! Hát ő küldte ki Bandit!  Ő küldte dolgozni, mert nem volt elég a pénz! Neki soha, semmi nem volt elég! Bandi őmiatta ment el! Apám meg a bánat miatt! Én mit tehettem volna?  Tizenhat voltam Miklós! Csak tizenhat! Te nem hallottad, hogy beszélt velem most is! Még a házból is kizavart!

– Ne törődj vele Marikám! – szólt Miklós – Mindig ilyen. Majd megbékél.

– Megbékél? Nem! Én békélek meg folyton, én keresem fel újra meg újra. Most viszont betelt a pohár! Már nem csak engem bántott meg. Úgy beszélt a lányunkról, mint egy utcasarki ribancról. Itt a vége Miklós! Tényleg vége! Az Isten verje meg ezt az egészet!

– Egyszer ő is elszámol majd – felelt vigasztalón Miklós.

A telefon élesen csörrent a hajnalpírban. Marin ideges rángás futott végig. Felvette a kagylót.

-Marikám anyádat eszméletlenül találtam a kövön. Tegnap megkért, ébresszem korán, hogy elmehessen a misére. Az előszoba ajtaja is nyitva volt, nagyon megijedtem. Hívtam a mentőket, bevitték a kórházba. Azt mondták valószínűleg sztrókja van. Nagyon sajnálom! – hallotta a kagylóból anyja szomszédasszonyát.

 

 

Gyönyörű, kora nyári vasárnap volt. Elhagyta már szirmait az orgona, a gyöngyvirág, a korán nyíló futórózsa is hervadozni kezdett. Mari már kora reggel szedte a szirmait, hogy a délelőtti körmeneten elszórhassa azokat.

A templom előtt lassan gyülekeztek a népek. Rozál lassan, méltóságosan lépkedett lefelé a lépcsőkön, férjét karolta. Mögöttük Bandi fiuk kísérte sudár menyasszonyát. Mari a lépcső aljáról utálkozva nézte őket.

– Anyád úgy jön le a lépcsőkön, mint egy királynő – szólt Marihoz kacagva a barátnője.

– Úgy hát!- csattant fel Mari. – Mit gondolsz te! Ő az első asszony a faluban! Mögötte egy egész udvartartás! Nézd! Az apám, akinek szava sincs soha, a bátyám, a család hercege, és már kifelé áll a rúdja, ott meg a leendő hercegné. Nézz csak ránk! Ki vagyunk ám díszítve, mint egy karácsonyfa! Ez a folytonos kivagyiság megőrjít engem! Most nálunk minden a lagzi körül forog, anyám a fogához ver minden garast, hogy világraszóló legyen. Vendégünk lesz a fél falu. Nem létezik, hogy lejjebb adja! Reggel azt mondta, hiába leszek nemsokára tizenhat, nem lesz ünnep, sem ajándék, mert kell a pénz a lagzira. Reggeltől estig Bandi esküvőjét tervezgeti. Bandi, Bandi, és újra csak Bandi!  Ha tudnád Csilla, hogy utálok már otthon lenni!

– Nem irigyellek – sóhajtotta Csilla.

 

A körmenet méltósággal indult, Rozál büszkén húzta ki magát, így fél fejjel kimagasodott a tömegből. Jól megjegyzett mindent, legyen majd miről beszélni. Sokáig tartotta Marin a szemét. Szép volt a lánya, hamvasan fiatal. Rozál szívét melegség öntötte el. Szerette ezt a fruskát, igazán szerette, mindannak ellenére, hogy mostanában igen sokszor hajba kaptak.

– A te természetedet örökölte, nem lesz benne erős akarat. Most feszegeti a határait, morog és erősködik, de a szíve hamar ellágyul. Olyan férj kell majd mellé, akire felnéz – bökte oldalba a férjét Rozál.

– Mariról beszélsz? Már megint megharagítottad? – kérdezte Pali. – Hallottam, hogy kiabáltál.

– A születésnapjáról faggatott kora reggel. Mérgemben azt mondtam neki, hogy nem kap ajándékot – válaszolta hidegen az asszony.  – Arra fogtam, hogy kell a pénz a lagzira.

– Nem mehetünk el szó nélkül a születésnapja mellett! – dohogott csendben Pali.

– Majd én megtanítom kesztyűbe dudálni a kisasszonyt! – suttogta indulatosan Rozál. –  Nagyon elszaladt vele a ló! Nem érti, nem akarja érteni, hogy minden fillérre szükségünk van. Folyton előáll valamivel, ami neki kellene.

– Összeugrasztod a gyerekeket Rozál! A lányunk most nagyon érzékeny. Mi történik, ha két vendéggel kevesebb lesz a lagziban?

Rozál jegesen pillantott az urára, összehúzott szembogara, elkeskenyedő akaratos szája megijesztette Palit.

– Hadd gondolja csak azt, hogy nincs ünnepe! Különben meg már megvettem az ajándékát. Te meg maradj csendben végre! – sugdosta Rozál.

– Én nem akarok vitázni. Ti ketten egy tőről fakadtatok. Olyanok vagytok, mint az öszvér.

– Tévedsz!- vágott vissza Rozál. – Soha nem lesz olyan, mint én!

 

 

– Csókolom!- hallotta meg Rozál Bandi kedves, mély baritonját. – Csókolom édesanyám!

– Isten hozott drága fiam! Éhes vagy? Gyere, kész a vacsora!

– Jövök édesanyám, de előbb beszélni akarok magával! – szólt komolykodva Bandi.

– Ne ijesztgess te gyerek! Baj van?

Rozál a kötényébe tekerte a kezét. Ijedten várakozott.

-Ne ijedezzen anyukám, nincs baj! – simította ki Bandi anyja összehúzott homlokát. – Csak kigondoltam valamit.

Rozál kihúzta az asztal alól a két hokedlit. Előbb a fiút ültette le, ő szembe helyezkedett vele.

– Hallgatom fiam. Mit találtál ki?

– Mariról akarok beszélni – kezdte a fiú. – Most lesz a legszebb születésnapja. Tudom, hogy most én nagyon sokba kerülök. Nem szeretném, hogy a húgom hátrányba kerüljön.

Rozál tiltakozó mozdulatot tett.

– Nem kerül hátrányba, ne aggódj már te is! Olyan vagy, mint apád! Megkapja a húgod az ajándékát! Ő panaszkodott neked? – kíváncsiskodott Rozál.

– Nem, dehogy! Csak hallottam, amikor apuval beszélgettek. Mindegy is! Ez a maguk dolga. Én mást akarok. Nemsokára itt hagyom ezt a házat, Mari meg a legszebb korába lép. Arra gondoltam, én a saját pénzemből most kicsit nagyobb ajándékot veszek neki, hogy mindig örömmel emlékezzen a gyerekkorunkra. Már ki is néztem neki egy csodás fülbevalót.

– Honnan lenne pénzed fiam? – érdeklődött sápadva Rozál.

Titokban arra gondolt, hogy Bandi inkább a saját lagzijára adhatná azokat a forintokat. Mari még fiatal, van ideje páváskodni, ő viszont kibérelhetné az esküvőre azt a gyönyörűséges fehér galambpárt, amit felröptetnének az esküvő után a templomajtóban. Olyan csudát még úgysem látott a falu. Úgy vágyott rá, majd belehalt. Mégiscsak az egyetlen fia nősül!

-Ma az éjszakai műszakra munkásokat keresnek az erdőgazdaságba. Többen is összefogtunk a fiúkkal, kimegyünk a favágáshoz. Egy éjszaka csak, és meg is keresem a pénzt a fülbevalóra! – magyarázta büszkén a fiú. – Erről nem tud ám senki, csak maga, meg én! Csak azért szólok, hogy tudja, hol leszek. Ez a kettőnk titka anyám! Maga, meg én olyan szülinapot rendezünk Marinak, hogy nem felejti el, míg él!- nevetett Bandi, és hatalmas csókot cuppantott anyja homlokára.

Rozál büszke is volt, csalódott is volt, mi több, irigy is volt. Nehezen leplezte érzéseit. Szerencsére Bandi éhes volt, mint a farkas, szedett hát neki vacsorát, lakjon jól legalább, ha már dolgozni indul.

 

 

A háziakat süvítő szél, dörgés és villámlás zavarta fel. Viharos szél csapkodta a fák ágait, egy kisebbet egészen meghajlított az udvaron. Ilyen égiháborút Mari még soha nem látott. Félelmében a szülei szobájába szaladt. A szél közben lecibálta a kerti fóliát. Apja gyorsan papucsba bújt, és úgy, ahogy volt, egy szál pizsamában rohant az udvarra, menteni, amit lehet.

– Bandi segíthetne neki – bújt Mari libabőrösen az anyjához.

– Nincs itthon – szólt idegesen Rozál. Remegett a hangja.

– Hol van? – csodálkozott el Mari. – Most is a menyasszonyánál?

– Nem – lépett az ablak elé Rozál.

– Hát hol? Mondja már anyám! Hol van ebben a szörnyű időben?

– Dolgozik.

– Dolgozik? Hol dolgozik?

– Az erdőgazdaságban.

– Odakinn? Kinn az erdőn? Miért? Miért dolgozik?

Egy pillanatra súlyos csend telepedett kettejük közé.

– Kell neki a pénz – koppantak később Rozál szavai.

– A pénz? – kiabálta túl Mari a mennydörgést. – Minek neki a pénz? Magának kell! Magának nem elég! Még mindig nem elég! Magának semmi nem elég? Maga küldte dolgozni! Ugye, hogy maga küldte?

Mari toporzékolt, Rozál hallgatott.

-Ne is mondjon semmit! – sírt tovább Mari. – Ne is! Maga egy átok, egy, egy nem is tudom micsoda!

Záporoztak a könnyei, ahogy elrohant az anyjától. Rozál szoborrá meredve állt az ablak előtt.  Magában imádkozott. Bandiért imádkozott, aki kinn van az erdőn.

 

 

– Jó napot kívánok!- nyújtotta Mari a kezét.

– Üdvözlöm minálunk! – szólt kedvesen az idősotthon igazgatója. – Foglaljon helyet!

Mari zsebkendőt keresett ki a divatos táskájából. Megtörölte a szemét.

– Visszahoztam a jelentkezési lapot. Kitöltöttük a doktorral. Anyám aláírta.

– Akkor végleges a döntés?- kérdezte az igazgató.

– Igen – válaszolt Mari. – Nincs mit szépíteni a dolgon. Anyu a sztrók után teljesen tehetetlen. Fél oldala béna, beszélni se tud. A főorvos úr azt mondja, még megtanulhat ülni, járni, talán beszélni is. Erős a szervezete. Én nem tudom ápolni. A lányom minden órás, nemsokára nagymama leszek. Nekik kell a segítség. Nem szakadhatok ketté. Ami időm marad a munkám mellett, azt a lányommal és az unokámmal tölteném.

A mondatok jegesen pattogtak az íróasztalon.

– Az édesanyja könnyen fogadta a döntést? – kérdezte az igazgató.

– Nincs más választása. Nem vagyunk nagyon jóban – sütötte le a szemét Mari.

– Értem – mondta az igazgató és besorolta a jelentkezési lapot a többi közé. – Rendben van. Értesíteni fogjuk a kórházat, ha lesz szabad helyünk.

– Nagyon szépen köszönöm. Hálás vagyok érte – próbált mosolyogni Mari.

Palástolni szerette volna a vihart, ami bensőjében tombolt. Zavarában alig találta meg a bejárati ajtó kilincsét. Az udvaron körülnézett. Az idős, beteg emberek körben ültek, némelyikük tolószékben. Gyógytornát tartottak.

-Ó, édes Istenem! Bocsáss meg nekem! – sóhajtotta hangtalanul.

Szivárgó könnyeit illatos, hímzett zsebkendőjével fogta fel. Márkás parfümjének illata sokáig ringatózott a levegőben.

 

Rozált hosszú évek óta ugyanazok a képek ébresztették. Mindig ugyanazok, mindig ugyanúgy. Semmit nem vett el belőlük az idő, és semmit nem adott hozzá. Annak a rettenetes napnak az emléke kúszott elméjébe minden áldott reggel, amikor orvost kellett hívnia Bandihoz.

– Mi történt? – kérdezte a doktor.

– Abban a nagy viharban kinn dolgozott az erdőn. Bőrig ázott. Dideregve érkezett meg késő éjjel. Forró fürdőt engedtem neki, beletuszkoltam egy nagy csésze forró, boros teát, dunnát tettem rá, de csak vacogott. Most lázas. Nagyon lázas – hadarta Rozál.

– Adok injekciót, de ha nem megy le a láza, kórházba vitetem – mondta az orvos.

– Értem – szólt Rozál. Gyomrában bukfencet vetett a félelem. – Beborogatom.

Amikor az orvos távozott, Mari berohant a szobába.

– Most láthatja, mit csinál a nagyzási mániája anyám! – hüppögte.

– Maradj csendben, nem tudok vitatkozni. Tudod mit? Menj is ki innen! – szólt határozottan  Rozál.

Mari kihátrált a szobából.

– Édesanyám!- súgta alig hallhatóan Bandi.

– Itt vagyok fiam! – fogta meg a Rozál a forró kezet.

– Mari… nem… tudhatja… meg…, hogy… az ajándékáért… mentem… dolgozni – lihegte a fiú.

– Tőlem nem fogja megtudni – próbált mosolyogni Rozál. – Meggyógyulsz és elmondod neki.

– Esküdjön… meg… anyám! – kérte a fiú. – Mari… fiatal…nem… élhet… ekkora… teherrel. Esküdjön …anyám!

– Megesküszöm – szólt Rozál. Egy pillanatig sem gondolta komolyan. Azt akarta, hogy Bandi ne erőltesse magát.

– Bármi …történik…is…anyám! Hallja?

– Bármi történik is. Bármi történik is – ismételgette Rozál.

– Anyám! – sóhajtott Bandi!

– Pihenj csak fiam! Ne félj! Megtartom a titkot minden körülmények között! Esküszöm!

A fiú megnyugodott. Rozál az ágy mellé ült. Aztán egyik pillanatról a másikra Bandi már nem vett levegőt. Rozál szíve akkor darabokra szakadt. Tébolyodottan ölelte magához az élettelen testet.

– Ez a maga lelkén szárad! – kiabálta artikulálatlan hangon Mari. – Maga miatt halt meg!

– Menj innen Mari! – sikoltotta Rozál. – Menj innen!

– Az én bátyám! – sírta Mari!

Rozál az ágy mellé, térdeire roskadt. Bandi kezét kereste. Nem is volt magánál, úgy zokogott.

– A te bátyád, az én fiam! Az én fiam! Istenem! Mekkora terhet tettél rám! Irgalmas Isten! Hogyan éljünk mi ezután?

 

A betegszállító hordágy kereke ütemesen kattogott az idősotthon udvarának kockakövein.