Minden úgy történt, ahogy eltervezték. A fodrásznál negyed tíz fele végzett, utána
kényelmesen elsétált a szalonba. A menyasszonyi ruháját a próbababát körbe járva újra
megcsodálta, felpróbálnia már nem kellett, a hiányzó gyöngyöket, strasszokat pótolták csak az
alján. Egy magával hozott bőröndbe tetette be a koszorúval, fátyollal együtt és indult a
vasútállomásra. Örült neki, hogy száraz az idő, így nem kellett féltenie a frissen lakkozott frizuráját.
Úgy érezte, mindenki őt figyeli, mintha valamennyien tudnák, milyen nagy nap ez neki. Hajában itt-
ott ezüstösen csillantak meg a fények, mintha még azt is sejtetnék, hogy a bőröndben menyasszonyi
ruha lapul. Magabiztosan mozgott a pályaudvaron, hiszen már két éve járt be a faluból minden nap.
Kevesen voltak a peronokon, elvégre szombat van, bezzeg munka napokon mekkora a tömeg.
Örömmel látta, hogy a megszokott vágányon már benn állt a vonata, egyenesen oda sietett. Az
utolsó kocsiba szállt be, bőven volt ülőhely. Az ablak mellé ült le, a bőröndöt meg csak úgy maga
mellé tette.
Azt számolgatta, ha dél körül hazaér, mindjárt megebédel és még segíthet szüleinek az
asztalokat megteríteni, tányérokat, evőeszközöket, poharakat felrakni. Két óra után ráér a
keresztanyjánál mosakodni, átöltözni. Jóska biztos lejön elé az állomásra. Már régóta tervezték az
esküvőt, de csak akkor döntötték el komolyan, amikor az anyai nagyanyja váratlanul meghalt, és
megürült a szoba konyhás, kamrás lakrésze szülei házánál. Nekik ez pont jó lesz, ugrott boldogan
Jóska nyakába. Egész nyáron dolgoztak, fürdőszobát építettek hozzá, falakat festettek, ajtókat,
ablakokat mázoltak. A szülei malacokat vettek, tyúkokat, kacsákat neveltek a lakodalomra. Mikor
elindult reggel, már rakták a tüzet az üstök alá az udvaron, a szakácsnők vastagon öltözve, fehér
kötényben pakolták beléjük a pörköltnek valót, a tarhonyát. Előtte csütörtökön, pénteken a
keresztanyja a húgával egyfolytában kalácsot, kuglófot dagasztottak, amit a szemközti szomszéd
kemencéjében sütöttek. Nagy döccenés rázta meg a szerelvényt, majd hirtelen elindult. Nézte az
elsuhanó tájat, de gondolatai máshol jártak. -Ha összegyűlne annyi pénz a menyasszonytáncból,
megvehetnék a konyhabútort. Akár a jövő héten is, hiszen nászutat nem terveztek.
A lakodalmas ház udvarán a nagy üstökből felszálló illatok beterítették a környező utcákat.
Bent a konyhában jókedvű nyüzsgés közepette húsok sültek, az egyik szomszédban süteményt
sütöttek, a másikban hurkát, kolbászt töltöttek. Dél fele járt az idő, amikor ebédhez készülődtek, de
csak olyan sietősen, hiszen sok munka várt még rájuk. Csak úgy hevenyészve körülültek egy
asztalt, ki ezt, ki azt tett a tányérjába, de fél szemmel a sülő húsokat, üstöket figyelték. Egy kis bort
is kapott mindenki a poharába, éppen koccintani készültek, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó és
Jóska, a vőlegény zavart arccal lépett be rajta.
-Erzsi nem jött a vonattal! Hirtelen nagy csönd támadt, csak a sülő hús sistergése hallatszott.
-Hogyhogy …nem jött? – kérdezte Vera, az örömanya.
-Úgy, hogy nem szállt le a vonatról! – Megint síri csönd támadt. Értetlenül néztek egymásra
a rokonok. Csak nem történt valami baj? Mindenki abbahagyta az evést, egyszerre tették le a
kanalakat, villákat, csendben néztek maguk elé, majd hirtelen mindenkinek ötlete támadt.
-Talán busszal jön!
-Amikor vonatbérlete van?
-Talán későbbi vonattal…
-De hát akkor csak négy óra felé ér ide, arra az időre már a tanácsházán kell lenniük, ötre
meg a templomban.
-Akkor lehet, hogy autóval jön!
-De kinek van itt autója a faluban, csak az állatorvosnak, meg egy-két gazdának van kis
traktorja utánfutóval. Hopp, a fiatal agronómusnak is van autója!
-Az ám, a fiatal agronómusnak. Tegnap éppen láttam őket beszélgetni a bolt előtt. Szúrósan
összehúzott szemek villantak össze. Hirtelen elhallgatott mindenki és enni kezdtek. Jóska, mint
akinek sürgős dolga támadt nagy léptekkel elindult az ajtó felé, ne lássák, hogy elvörösödött.
Havas eső kezdte verni a vonat ablakát. Erzsi korábban szerette volna, ha havas úton mennének a templomba, de ebből inkább csak sár lesz, állapította meg kicsit csalódottan. Függönyt
is kell valamiből venniük. Ábrándozott tovább. Addig majd jó lesz a nagymama függönye. A
menyasszonyi tortát szerencsére már tegnap elhozták. Ez megnyugtatta. Közben abba maradt a
havas eső, a vízcseppek is hamar felszáradtak az ablakon. Egy elsuhanó állomás nevére lett
figyelmes. „Ámosvölgy” De ilyen állomás nincs is ezen a vonalon! Hirtelen mintha felébredt volna.
Miféle vonat ez? Az utasok felé fordult, hogy megkérdezze. De nem ült mellette senki, sőt az egész
kocsiban sem. Összezavarodott. Belé hasított a félelem, rossz vonatra szállt! Most vette azt is észre,
hogy milyen hideg volt. Egy fűtetlen vagonban ült, ki tudja mióta és nem vette észre, azt sem, hogy
egyedül van, sőt azt sem, hogy a vonat eddig egyszer sem állt meg. A kocsi végéhez szaladt és
kinézett az ablakon. Újabb kocsikat kapcsoltak hozzá, még az indulás előtt, ez volt az a csattanás. A
föl-lehimbálózó ablakokon át látta a föltépett üléshuzatokat, összefirkált falakat. Ez a kocsi is üres
volt. Előre szaladt, ott is kinézett. A lepusztult vagon sötéten tátogott. Lehúzott egy ablakot, fagyos
levegő tódult be rajta, néhány eltévedt hópehely tű hegyességével vágott az arcába, kihajolt az
ablakon, hátha segítséget kap valahonnan. A szerelvény őrült sebességgel. rohant előre ismeretlen
vidéken, falvak jöttek egymás után, cement keverő telep, építkezések daruval, munkagépekkel. A
karórájára nézett, egy óra már elmúlt. Hogyhogy nem vette észre az idő múlását sem? Neki már
régen otthon kellene lennie és segíteni, majd hamarosan öltözködni.
Az örömapa egész délelőtt csak futkározott egyik helyről a másikra. A kuglófokat,
kalácsokat gyűjtötte össze és a lakodalmas házhoz szállította, hogy ott az asszonyok majd
felszeletelve kosarakba rakják és a bámészkodóknak osztogassák a templomba menet. A
kolbászsütést, hurkatöltést is ellenőrizte. Mindennek a legjobbnak kellett lennie. Csak vidám
arcokat látott maga körül, mindenki a vállát veregette, itallal kínálta. Elmúlott már jóval dél, amikor
hirtelen mintha megfagyott volna a levegő körülötte. A cimborái kerülték a pillantását, a komájának
is hirtelen sürgős dolga támadt, amikor meglátta. Érezte, hogy az emberek összesúgnak a háta
mögött vagy elkerülik. Az utcán egy ismerős alak, akivel soha nem kedvelték egymást, egyszerűen
elé állt.
-Igaz, hogy megszökött a menyasszony?
Szédült fejjel rohant haza. Ott az emberek csendben, tétován tették a dolgukat, maguk sem
tudták, hogy érdemes-e. Berontott a nagyszobába, innen a bútorokat már tegnap kihordták a pajtába,
az asztalok várták, hogy fehér abrosszal megterítsék őket, de felesége csak állt az ablak előtt, arcát a
kezébe temette és csak az ujjai közül nézett ki az utcára. A nagydarab, széles vállú, erős ember,
most minden porcikájában remegett, a sapkát letépve a fejéről a fogai között sziszegte.
-Milyen lányt neveltél Vera, a keserves istenit!
Erzsi újra kihajolt az ablakon, nem törődött vele, hogy a hideg, nedves szél szétzilálja a
gondosan felépített frizuráját. Egyfolytában az járt a fejében, hogy mi történik otthon. Már biztosan
megérkeztek a zenészek és teljes erővel muzsikálnak a ház előtt, egyre több az utcán a bámészkodó.
Jóska már régen szólhatott a szüleinek, hogy ő nem érkezett meg a vonattal. A faluban ennek már
szétterjedt a híre. Szegény Jóskát is nevetség tárgyává tette. Örökre ráragadt ennek a napnak az
emléke,” tudod, az a Jóska, akit az esküvője napján hagyott faképnél a menyasszonya.” A szüleire
is ujjal mutogatnak majd. „Lelépett a lányuk egy palival az esküvője napján”- mondják majd
kárörvendően. Ha elő is kerülne pár nap múlva, csapzottan, kiéhezve, ki hinné el az ostoba mesét,
„rossz vonatra szállt”. A feje majd szétrobbant az idegességtől, érezte, nem tud logikusan
gondolkodni. Mint egy ketrecbe zárt madár, hiába vergődik, csak rácsokba ütközik. Valamit akkor is
tennie kell. A vészfék! Hasított belé. Ezt kell tennie. Máskor még gondolni sem mert arra, hogy
megérintse, de most határozott mozdulattal megrántotta kart. A vasfogantyú lazán lötyögött a
tartójában. Nem működött. Vagy kikapcsolták vagy elromlott, hiszen utasokat nem szállított a
szerelvény. Valami telephelyre mehetett, ahol leselejtezik, vagy felújítják őket. Üzenni sem tud
senkivel. Hol felugrott és szaladgált a kocsiban, hol meg csüggedten lerogyott az ülésre. A szülei
összes pénze, Jóska becsülete, mind oda van. Szé-gyen, szé-gyen, kattogtak a vonat kerekei.
Szégyen, ismételgette magában. És ezt a szégyent semmi sem mossa le többé róla. Nemsokára
érkeznek az alföldi rokonok is, a szókimondó, nagyhangú keresztapja a lányaival.
A lakodalmas háznál teljes volt a káosz, a főzőasszonyok eloltották a tüzet a megfőtt étel alatt és haza mentek azzal, hogy szóljanak, ha szükség lesz rájuk, közben megérkeztek a zenészek,
de senki sem törődött velük. Kint a ház előtt egyre több kíváncsiskodó gyűlt össze. A szokásos
kalács osztásra vártak, meg annak is hamar híre ment, hogy valami nincs rendjén. A fél falu ugyan a
lakodalmas néphez tartozott, de azoknak a nagy része, akik nem, most itt tolongott a kerítésen kívül
és próbálta megtudni, mi is történt. Vera asszony egy nagy kosárba abroszt terített, tel rakta kuglóf
meg kalács szeletekkel és az utcán osztogatni kezdte. – Mikor láthatjuk a menyasszonyt,…tényleg
nem érkezett meg még a menyasszony … négy órakor meglesz az esküvő? Hallatszott innen-onnan.
Vera szíve úgy vert mint egy gőzkalapács, anyai szíve érezte, nagy baj van készülőben.
Megpróbált derűsen válaszolgatni, de csak azt tudta mondani, minden rendben lesz. Bent a
szobában az alföldi keresztapa ingujjra vetkezve turkált egy pecsenyés tálban. -Olyan még nem
volt, hogy egy menyasszony elvesszen! Négy óráig még van idő! -vezényelt egy villával a kezében.
Jóska anyja, aki eddig a rétessel meg a töltött káposzta előkészületével volt elfoglalva, kivörösödve
rontott be a szobába. Özvegy asszonyként megszokta, hogy a fiával közös érdeküket neki kell
megvédenie, neki kell elégtételt vennie mindenért, most minden porcikájában remegett a közelgő
szégyen miatt.
-A fiam nem ezt érdemelte! Állt ki drámaian a szoba közepére. A lányotok meg… Jóska az
anyjához lépett és megfogta a karját.
– Az Erzsiről ne … csúnyát ne, kérlek.
– Gyere Józsikám -fordult sarkon az özvegy és elmenőben még visszaszólt: – a sok tyúkot
meg tojást fizessétek ki!
Erzsi fásultan ült, haja elől vizes tincsekben lógott az arcába. Már nem járt a fejében semmi,
teste, lelke üres volt. A mellette levő bőröndből ütemes kopogás hallatszott. A strasszal díszített
koszorú ütődött neki a bőrönd tetejének. Milyen szép és soha nem lesz már a fején. Meg a gyönyörű
menyasszonyi ruháját soha sem viselheti. Sem ezt, sem hasonlót, ha egyszer mégis férjhez megy. A
fehér menyasszonyi ruha csak a tisztességes nőket illeti meg, a falu szemében ő már nem az.
Szegény, kedves Jóska! Sajdult meg a szíve a vőlegényéért. Nevetségessé tette a falu előtt. Hogyan
tudná legalább ezt jóvá tenni., legalább róla lemosni a szégyent. Hirtelen vágyat érzett arra, hogy a
koszorút a fátyollal felpróbálja. Kis kézi tükrében nézte, hogy a csillogó strassz berakásos fejpánt
milyen szépen simul az ázott hajára. A tükröt ide-oda illegette, elkápráztatta a kékes, lilás szikrázás.
– Milyen gyönyörű, – suttogta elbűvölten, mintha a felhők fölött járna, szikrázó ragyogású csillagok
között, nem érezte a hideget, a fejfájást. A vonat ütemesen zakatolva egy magas töltésen haladt, lent
a mélyben falvak, apró házak lapultak, már lámpát gyújtottak. Erzsi lassú mozdulatokkal, gépiesen
vetkőzni kezdett. Levetette a pulóverét, szoknyáját, harisnyáját, egy szál kombinéban állt a
vagonban. Kivette a bőröndből a gondosan összehajtogatott hófehér ruhát. Megsimogatta, milyen
finom az anyaga, milyen gondosan díszítették. Felvette. Hosszasan igazgatta a felső tüll réteget. A
pulóvert, szoknyát, harisnyát összetűrve a bőröndbe tette, és az ajtóhoz ment. A magas töltésen
vigyázzban álló fa és beton oszlopok szinte egymásba értek, ahogy elsuhant a szerelvény mellettük.
A nyitott ajtón bevágódó fagyos levegő a plafonig repítette a tüll fátylát. Lent a faluban látni
lehetett a sötét vonatot, amint végig száguld a töltésen, s mintha egy fehér madár szállt volna
mellette…
Author: Kert F. Klára
Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában. Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát. Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam. Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.