Művészportré – Váradiné László Mária

2019 tavaszán Váradiné László Mária szerzőnket köszönthettük a Művészportré sorozatunk mikrofonja előtt.
Ez a műsor és cikk az ő életéről, alkotásairól szól.

Röviden bemutatkozom

Budapesten születtem az ikertestvéremmel 1951-ben. Hat testvérünk közül csak mi ketten maradtunk életben. Munka mellett levelező tagozaton elvégeztem a közgazdasági szakközépiskolát, később szintén munka mellett a mérlegképes könyvelői szakvizsgát is letettem. Pénzügyi előadóként, később pénzügyi csoportvezetőként dolgoztam. Szakmámat elhagyva menedzser asszisztensi képzettséget szereztem, titkárságvezetőként, szakmai titkárként mentem nyugdíjba a MOL Rt-től, ahol 10 évig dolgoztam. Angol középfokú nyelvvizsgát is szereztem, és még meglévő szabadidőmben a Fáklya Néptáncegyüttes aktív tagjaként táncoltam, amely együttesnek ma is aktív tagja vagyok. Tevékeny nyugdíjas életet élek, a Fővárosi Törvényszék ülnöke vagyok, a Szép szavak varázsa irodalmi klub tagjaként pedig tanáraim segítségével az irodalmi klub műhely munkájában veszek részt. Férjem 2000-ben meghalt, egy lányom van, aki környezetmérnök-közgazdász. Családunkhoz tartoznak kutyáink: Kira, Árnyék, Nina, és egy cica, Bonifác is, akikről naponta gondoskodok, beleértve a napi másfél óra sétát.

Eddigi irodalmi pályafutásom

Mesélő kedvemet Édesanyámtól örököltem. Zenei tehetségemet Édesapámtól és Nagybátyámtól, Seprődi János zenetörténész-zenepedagógustól, akik Erdély szülöttei. Mindig szerettem történeteket mesélni, első díjamat Budapesten a Gazdagréti Közösségi Ház pályázatán kaptam, ahol az I. díj mellett megismerhettem tanáraimat, Somogyi Ágnes irodalomtanárt, és Engelbrecht László televíziós rendezőt, előadóművészt. Az Ő támogatásukkal fejlődött írói készségem, és nagyon sokat köszönhetek nekik.
Az Örkény István születésének 100. évfordulójára (2012) meghirdetett „Egyperces novellák” c. pályázatán II. helyezést értem el.
2013-ban oklevelet kaptam az Emberi Erőforrások Minisztériuma által meghirdetett „Életünk” c. pályázaton.
Az országos Mécs László Irodalmi Társaság 2016-ban az „Év nyugdíjas Irója” címet adományozta, „Ötévesen a pincében (1956.)” c. novellámért, 2018-ban pedig III. helyezést értem el, A Szép szemed fogva tart c. novellámért.
2017-ben az Irodalmi Rádió Tavaszi szél c. pályázatán a I. díjat kaptam a „Az a szép barna gesztenye. c. novellámért.

A művészportréban elhangzó prózai munkák

Fenyőfa a Hargitáról

Izgul. Igenis. Izgul. Ő is tudja, hogy a házi betegápolás tanfolyami vizsgája nem az érettségi, mégis sorra veszi magában a tételeket. Egyre jobban túrázza magát, erre se emlékszik, arra se emlékszik. Mikor rákerül a sor, egyből megnyugszik. „Mutassa be a decubitus kezelését a keresztcsonti tájékon”. Na, ezt nem kellett sokat tanulni, megtanulta gyakorlatban.

Mamma januárban kezdett el betegeskedni, és szeptemberig ápolták az ikertestvérével. Minden nap. Reggeltől estig. A „Nagyobbik” hozott reggelit a „Kisebbiknek”, hoztak finomat a Mammának is, megetették, megmosták a haját, levágták a körmét, ápolták a sebeit, bekrémezték a bőrét, vigyáztak az infúzióra, azután odahajoltak hozzá, halkan kuncogtak, nevetgéltek. Együtt Ők hárman. A kórházban a betegek meg is jegyezték, hogy az ikerlányai mennyire szeretik Őt. Mamma akkor még tulajdonképpen egészen jól volt, és bár már nem hagyták magára otthon sem, mégis Mamma úgy dőlt el a „Kisebbik” mellett, mint egy kidőlt fa. Az is volt. Tölgyfa. Nem is. Fenyőfa volt Ő. A Hargitáról. Karjait kitárta és nagy ágai alatt növekedtek a kis hajtások.

Mamma Erdélyben született, és amikor Apa a katonaság elől Pestre jött, Mamma utána szökött a lezárt határon át. Itt találtak munkát, lakást is, és mire visszament a kisleányért, kicsi Anuska négyévesen meghalt. Keserves évek jöttek azután. Négy gyermeke halt meg, Sanyika és Andráska is, és Klárika halva született. 1951-ben, amikor újra váradós volt, már Pesten éltek Apával. Az orvos azt mondta, fiú lesz, szép nagy. De nem az lett. Lányok lettek, nagyon picikék, az egyik 1200, a másik 1100 grammal született. „Ó a ketteske hazamehet, meggyógyult, az ikrekben meg úgyis alig van egy-két napnyi élet” – mondta az osztályos orvos. Mamma megrettent. Nem, őket nem adja! Az ikreket saját felelősségére vitte ki a kórházból, pár hetes korukban. Vérrel és verejtékkel küzdött értük. A gyerekorvos megmutatta, hogyan kell a szájukba pipettából csöpögtetni a feles tejből és lisztből készült tápszert. Félájultan, a bútoroknak neki-neki esve ugrott, éjjel vagy nappal, és etette Őket. Először félóránként, két hetesen óránként, azután két óránként. Mikor már három óránként ettek, akkor már jó volt. Akkor már lehetett enni is, egy kicsit mosni, leszaladni tejért. A házbeliek is segítettek. Emma néni, leszaladok a boltba, hozzak valamit? – kérdezték. Apa Várpalotán dolgozott, csak hétvégén jött haza. Akkor felaprította a tüzelőt, segített Mammának teregetni, vidékről hozott krumplit, hagymát. Fél évig mondta az orvos a Mammának, gyűjtse a pénzt a Kisebbikre, mert lehet, hogy nem marad életben. Amikor egy évesek lettek, az orvos azt mondta, na, most már gyűjtheti a kelengyét is, mert megmaradnak!

Hogyan lehet ezt viszonozni egy Édesanyának? Talán azzal, hogy ápoljuk, amikor szüksége van rá? Azzal is. Amíg él szeretettel vesszük körül? Azzal is. Jól tanulunk, leérettségizünk? Szorgalmasan dolgozunk? Azzal is. Mikor Apa már nagyon beteg volt, felváltva jártak haza Mammát kiváltani az ápolásban. És Mamma büszke volt a lányaira, hogy mondani se kellett, mentek segíteni maguktól. A Nagyobbik lemosta az ágyban, a Kisebbik megborotválta. A Papa egy évig volt ágyban fekvő beteg. 1992-ben halt meg. Azután Mamma még húsz évet élt özvegyen. Többet nem akart férjhez menni. Megvagyok én így – mondta.

Leginkább azt szerette, ha köré gyűltünk és Ő mesélt. A család szívesen hallgatta a történeteket. Szerettük azt is, hogy finoman főz, csalogatta magához az unokákat, nagy szülinapok, névnapok voltak, és szerettük, ha szülőföldjéről, Erdélyről mesélt.

Mesélt a Zsuzsa Dédiről, aki nem engedte iskolába, mert lány volt. Minek annaka? Nem lesz abból se papné, se jegyzőné. Minek egy lyánynak az iskola? Zsuzsa Dédi a pénzt is eltette, amit Nagymama adott a magyar iskolára. Kellett az neki! Sok volt az éhes száj, és hát Zsuzsa Dédi nagyon szerette a pénzt. Meg a földet. Minden garast arra tett félre. Tisztelték ám érte a faluban nagyon. Ténsasszonynak hívták. Hogyisne, hiszen négy fiú mellett nevelte az unokáját (Mammát) is egy szál magában. Mamma tíz éves koráig volt a Dédinél, mert Nagymama városon volt egy kollégium szakácsnője, és nem engedtek oda gyereket. Akkoriban a felnőtt férfiak katonák voltak, meg fogságban voltak, otthon meg egy se. Mikor vége lett a háborúnak és a férfiak hazatértek, Nagymama újra férjhez ment. Mamma mindig, mindig családot akart maga körül. Talán azért, mert neki csak a Mostoha jutott. Az pedig féltékeny és irigy volt, és elűzte a kicsi lányt a háztól. Hazudott róla, hogy Nagymama megverje, és ha senki nem hallotta, szidta egész nap. Így aztán pesztonka lett 11 évesen a burgonyakereskedő családjánál. Egy emelettel laktak feljebb. Négy gyerek volt ott, három fiú és egy lány, – az Ilonka kisasszony, – mind hasonló korúak, mint Mamma. A kereskedő felesége áldott jó asszony volt, Mamma sokszor felszaladt hozzá, ha a Mostohája megverte. Egyszer aztán a Nagyságos Asszony megelégelte, hogy a Kicsi (így hívták akkoriban a Mammát) annyi verést kap. Beszélt a Nagymamával és másnaptól már pesztonka volt és még pénzt is kapott érte Nagymama. A Mostoha nagyon mérges volt. Zsidók, mondta. Megvetően. Bánta is azt a Mamma. Neki csak az számított, milyen ott lenni. Ott pedig jó volt.

Ott látta Mamma először, hogy milyen egy nagycsaládban élni. Szeretni és jóra nevelni a gyerekeket. Mindent megosztani, a „dolgát” elvégezni, szót fogadni a Nagyságos Asszonynak és a Nagyságos Úrnak. Akkor volt békesség és szeretet. Amikor a Nagyságos Úr hazajött a heti vásárból, köré gyűltek a gyerekek, mind. Rátette a kezét a nagyobbik gyerek fejére és kérdezte az elsőt. Jó voltál – e gyermekem, szót fogadtál –e? És akkor igazat kellett mondani. Mikor Mammához érkezett, Tőle is megkérdezte, „aztán jó voltál-e gyermekem”, de még hozzá tette azt is, – aztán kaptál-e eleget enni Kicsi – ? Mamma jó is volt, szót is fogadott, és soha nem éhezett. Akkor kaptak a gyerekek vásárfiát. Kezet kellett csókolni érte. Egyszer karácsony tájt a Nagyságos Úr megkérdezte, mit hozzon a Jézuska? Jézuska? Az meg mi? Nem kapott Ő addig ajándékot senkitől. Mamma gondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta, hogy Ő a Jézuskától fehér blúzt kér karácsonyra, meg piros lajbit, és piros szoknyát. Ezért hát vég vásznat hozott a Nagyságos Úr, de annyit, hogy minden gyereknek telt belőle. Nagyságos Asszony megvarrta mindnek. Kivétel nélkül. Kicsinek még csizmácskára is telt, mert az nem volt. Mamma sokszor elmesélte a lányainak, hogy már megettem a kenyerem javát, de még ma is emlékszem, hogy egyszer nagy tél volt és futkároztunk az udvaron a hóban. Még hóembert is építettünk. És rajtam kabát volt, jó meleg, és kaptam sálat is. És a Nagyságos Asszony a játékból odahívott az ajtóba és megigazította a sálat a nyakamon, tett bele egy brossot is. Meg ne fázz gyermekem – mondta. A bross nagy volt, kerek és kék, még ma is megvan. Egyszer a Nagyságos Asszony észrevette, hogy mikor a gyerekekhez tanító jön, Kicsi mindig ott sertepertél köröttük, és nagyon figyel. Akkortól fogva úgy intézte, hogy a kisleány is ott üljön a leckeórán. Így tanult meg írni-olvasni magyarul, románul és héberül. Soha olyan jó dolga addig nem volt Mammának. Olyan jók voltak hozzám, hogy még az unokái lába nyomát is áldja meg Jóisten – mondta Mamma.

Amíg fiatalabb volt, és Apa élt, nagy társaság vette körül őket, különösen a kertben. Többen vettek ott kertet Erdélyből származók, így megtalálták a közös hangot. Apa halála után sem morzsolódtak le, Mamma tyúkanyó természetével maga körött tartotta a régi barátokat. De Ő aztán nem unatkozott, mert ott volt a kert. Az Övénél szebb és gondozottabb nem volt a környéken. Meleg nyári délutánokon hímzett, télen olvasott. Amikor már nem bírta a kertet, akkor felfedezte a Tv-t magának.

Mamma nagy családról álmodott mindig és a Jóisten megadta neki. Mondta is nem egyszer, tudod – engem szeret a Jóisten! Mindig arra vágytam, hogy több gyermekem legyen, és ha hozzám jönnek, nálam érezze jól magát mindenki. Jöjjenek a lányok, a férjeik, az unokák, jöjjenek a menyasszonyjelöltek, az udvarlók, főzünk finomat, mesélek, beszélgetünk. Egyszerűen imádta, ha együtt a család.

A nagyobbiknak is ikerfiai születtek, de sokat vigyázott rájuk, mikor betegek voltak. A kisebbiknek egy lánya lett, s ha mesélt róluk, a fiúkra büszke volt és dicsekedett velük, a lánytól meg könnyes lett a szeme. A fiúk a hercegek voltak, a lány a hercegnő. Mindegyiket szépnek és okosnak látta. Ha róluk beszélt, még a hangja színe is megváltozott. Imádott velük viccelődni, a fiúk telefonbetyárkodtak vele, csalták a bokszedzésre, a lány meg csajos dolgokat beszélt meg vele. És neki felnőtt dolgokat is el lehetett mondani.
A lányait arra nevelte, hogy szeressék egymást, és legyenek egymás barátnői. Mindig védjék meg egymást, ha egyik bajban van, a másik segít rajta. És a Nagyobbik is erre nevelte a fiúkat. A Kisebbik meg mindig azt mondta a lányának, neked van két fiútestvéred is, ha mi már nem is leszünk, rájuk mindig számíthatsz.

A Nagyobbikkal sokat beszélgettek a családról, a gyereknevelésről, a Kisebbiknek meg történeteket mesélt. És ha volt rá lehetőség, autókáztak. Először a Nagyobbiknak segített az autóvásárlásban, azután a Kisebbiknek. Vitték is a lányok „autókázni”. Voltak Tatán, Gödöllőn, Zsámbékon, Velencén, Solymáron. De sokszor „sétáltak” az autóval a temetőben, órákon át, lassú lépésben, közben megcsodálták a szépen gondozott sírokat.

2012 januárjában betegeskedni kezdett. A nyár folyamán háromszor is kórházban volt, de a lányok azt gondolták, újra talpra fog állni. Mindent meg is tettek érte. Elviszlek Mamma Erdélybe, csak legyél jobban és olvadjon el a hó – ígérte a Kisebbik. A Nagyobbik is biztatta, most már jön a jó idő, viszünk autókázni. Megjött a jó idő, a hó is elolvadt, csak a Mamma nem lett jobban. Többször is elesett, nagy csúnya, fekete karikák lettek a szeme körül, szörnyen megütötte magát. Nem segített a vízhajtó, előfordult, hogy értette, amit mondanak neki, de csak hebegett, nem tudott válaszolni. A Nagyobbik fogta a kezét, a Kisebbik a vállára hajtotta a fejét, és mondta neki, szeretünk Téged Mamma, ugye tudod? Bólintott, hogy Ő is. Megtanultak a nővérektől mindent, amit lehetett. A Nagyobbik még régen a munkahelyén elvégzett egy házi betegápoló tanfolyamot, hát a kisebbik is beiratkozott. Sok az új dolog, tudni kell mindent, ha majd hazaengedik Mammát a kórházból. A Doktornő ámulattal dicsérte a lányokat, hogy milyen odaadással ápolják az Édesanyjukat. A Mamma nevelése vagyunk – mondták a lányok.

Azután jobban is lett egy icipicit. Megismerte az unokáit, a lányait. A lányok repestek az örömtől! Mondták a nővéreknek, a Mamma jobban lett! De az orvosa csak rázta fejét, nem tart ez sajnos sokáig. Azután már csak pislogni tudott. Fájdalmai is elmúltak, úgy tűnt, szundikál. Elköszöntek már az unokák, a szomszédok, a még élő barátok. A Főorvos asszony kérdezte, hogy vár e valakit a Mamma, olyat, akitől még nem búcsúzott el. A lányok azt mondták, nem vár senkit. Az orvosok háromszor is mondták, hogy a reggelt nem éri meg. De bizony megérte. A következő hetet, és a következő hónapot is. Nem és nem akarták a lányok elengedni. Tán csak azt várta, hogy Erdélybe mehessen a Hargitára, a fenyőfák közé.

2012. szeptember 2-án két és fél hónap éber kóma után 86 éves korában Mamma szíve itt maradt velünk, teste pedig porrá lett. Így aztán elcsitult a szív, mely értünk dobogott, már pihen a kéz, mely értünk dolgozott. Számunkra Ő sosem lesz halott. Örökké élni fog, mint a csillagok.

A menyasszony

Nagyon fájt minden lépés. Randevút beszéltek meg a vőlegényével, a gyűrűs vőlegényével estére. De nem gondolta, hogy ennyire fog fájni a lába.
Milyen nagy dolog is volt ez régen! Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A fiú előbb udvarol a lánynak, majd eljegyzi, azután jöhet az esküvő. Meg is lesz az övé is, már csak négy hét van addig. Pár hete apró sötét pöttyök jelentek meg a lába szárán, a térdén, azután a bokáján. Estére bedagadt, járni sem tudott. Volt mindenféle orvosnál, de egyelőre nem jöttek rá mi a baj. A vőlegényével sem találkozott már két hete, dolgozni sem tudott, és a néptánc- próbára se ment el. Már a Mamma is aggódott, és ha éjjel hallotta, hogy forgolódik, vizes borogatást tett a lábára. Akkor tudott egy kicsit aludni.
Most meséli el a párjának, hogy mi történt a két hét alatt. De valahogy fura volt a kedvese, ezért.…nem is érti a viselkedését. Csak faggatózik, hogy mit lehet csinálni a lábával, mit mondott az orvos, meg még valamit mondott, amit igazából már nem is hallott. Csak jussanak el a villamos megállóig, még 20-30 lépést kell odáig tenni. Július van, az esküvőt augusztusban tartják, sok dolog van, amit meg kellene beszélni. Megállt egy kicsit, mert csak a fájdalomra tudott gondolni. Rosszul esett neki, hogy a vőlegénye nem nyújtja a kezét, hogy segítsen. Meg a kérdések sem azok, amik kellenének. Nem hallja, hogy: „Nagyon fáj kicsi kincsem, segítsek-e drágám, elintézted-e ezt – meg azt, készen van-e a menyasszonyi ruhád?” Miért nem a lényegről beszél, hogy mi van az öltönyével? Eddig már kétszer újra igazíttatta, szerinte sose lesz az tökéletes! A vőlegénye .…. mit is mond, egyre csak mond valamit, motyogva, halkan, ahogy szokta…: „Meg kell ezt az esküvőt gondolni, mert mi lesz, ha a feleség nem tud lábra állni, meg még lehet ez valami súlyosabb dolog is, rák, meg minden. Meg hogy egy beteg asszonyt nem lehet elvenni. Meg ki fog főzni? Ki fog takarítani, mosni? Ki fog bevásárolni, ezt mind ki fogja megcsinálni?”
Mi??? Mi van? Mit mond? Bevásárolni? Meg főzni? De hát csak nem tart ez a betegség évekig? ! Miről is beszél ez az ember? Csak most fogja fel mi is volt ez a motyogás, dadogás. Ez? Ez a lényeg? ! Hogy mi lesz Őuraságával? A hasával? Meg a tiszta ruhával? Hogy a tetű enné meg az önző disznaját!
„Nesze! Az lesz veled! Mossad magad a szennyesed!” És nagy felháborodásában a vőlegénye kezébe nyomta a karikagyűrűt. „Add annak, akinek akarod! – kiabálta. Erre tudsz csak gondolni? Énrám nem? Az nem érdekel, hogy mennyire fáj a lábam? El fog múlni, ne aggódj, nem leszek rokkant! Kiveszik a mandulámat és meggyógyulok! Lesz, aki majd etessen és főzzön rád! De az nem én leszek!”
Na, erre már megriadt a vőlegény.
„Hogy mi van? Hiszen én csak hangosan latolgattam, hogy minden eshetőségre gondolni kell! Én ezt nem úgy gondoltam! Na, kérlek, ne csináld már ezt! Ne add vissza, – mondja rimánkodva a vőlegény, akkor inkább elviszem políroztatni, hogy szép legyen az esküvőn!”
„Csinálj vele, amit akarsz!” – kiabálta. Otthagyta a kapuban és hazabicegett.
Mamma éppen vasalt, amikor beesett az ajtón. Ránézett a ruhákra, és nagyot dobbant a szíve. A kelengyéjét vasalja! Ágyhuzat, lepedő, konyharuha. Mindegyik damaszt, kétféle színű, sárga és kék, hófehér abroszok, kis szalvétákkal! Az asztalon a porcelánok. Levesestál, húsos tál, mélytányér, kistányér, teás készlet, mind egyforma mintával. Selyempapírba becsomagolva, és dobozba rakva. A fehér szalvéták! Amibe majd a leendő férje törli a szakállát ebéd után! Azt vasalta éppen.
Közelebb lépett hozzá és megmutatta a gyűrűtlen kezét. Mamma felnézett és kifutott a vér az arcából. „Hova lett a gyűrű? Elveszítetted? Azt a drága vastag karikagyűrűt, amit Olaszországból hozott a vőlegényed?”
Ő meg csak nézett rá és hebegve mondta. „A párom elvitte políroztatni, hogy szép legyen az esküvőn.”
Erre Mamma megnyugszik, és már peregnek is a mondatok. Gondolatai egy pillanat alatt végigfutottak az utolsó három éven.
„Azt hittem a karikagyűrűt veszítetted el, ami olyan szép, hogy az egész ház látni akarta! Milyen büszke voltam Rád! Igazi, gyűrűs menyasszony lett belőled! Hozzá mész Zala leggazdagabb családjának a fiához! A porcelánt már régen megvettem, Erdélyből hozattam hozzá teás és kávés garnitúrákat, most megvarrattam a ruhaneműket. Az Én lányom férjhez megy! Istenem! Ezt is megadta az ég! Úgy ahogyan egy tisztességes lánynak kell! Udvarlás, eljegyzés, esküvő, nászút. Utána jöhet a baba. Válás az úgyse lesz. A Mi családunk tisztességes, ott elvált ember vagy asszony nincs.
„ És ma hogy van a lábad, kicsi Tubicám? Menjünk el holnap egy másik orvoshoz? – kérdezi egy szuszra Mamma.” „Menjünk,” – mondtam csendesen.
Mamma gyorsan elpakolt, tálalta a vacsorát. Ő meg csak nézte a tányérját. Most mi lesz? A meghívók kiküldve, a menyasszonyi ruha kiválasztva, lekötve a házasságkötő terem, beszéltek már a pappal, jártak előkészítőre is. Ezt most rúgja fel? Ezt mind? Mit fog erre mondani Mamma meg a Papa? A testvére mellette fog állni. Neki ad majd igazat, mert nem nagyon kedveli a vőlegényt. És az erdélyi rokonok? A Keresztmama? Mekkora botrány lesz ez?
Mamma mindig arra volt büszke, hogy a lánya milyen jó, alkalmazkodó természetű, csendes és szófogadó. Most hozzá kell menjen feleségül ehhez az emberhez? Ezek után? Mikor úgy megbántotta őt? Mikor a vőlegényének csak az jut eszébe, hogy beteg asszonyt nem lehet elvenni? Mikor a bajban csak a hasa jut az eszébe? Hogy ki fog főzni? Azt bezzeg nem kérdezte meg, hogyan tudna segíteni! Azt sem ajánlotta fel, hogy elmegy vele orvoshoz!
Aggodalom szorítja össze a szívét. Uramisten! Most mi lesz? Mi lesz ezzel az esküvővel? El lehet ezt még halasztani? – ….. Nem. Lehetetlen. Ezt már nem lehet.
De… Motoszkál benne egy gondolat. Nem csak ez a baj. Voltak jelek már régebben is. Akkor is, egyszer régen hogy viselkedett, mikor a kocsijába először beült. Egyenes derékkal, a hátát megtámasztva, a szabályokat betartva. Így kell ülni a kocsiban.” Ha belépünk a lakásba, a lábunkat portalanítani kell! Nem csak a cipő talpát, az élét is! „A poharadat ne tedd vissza a tálcára, hanem azonnal mosogasd el.” – szólt az utasítás. Akkor is, ha abból ma még inni fogsz. Így mindig rend lesz a konyhában. Azonnal mindent a helyére teszünk.”
Látta, amikor fent volt nála, hogy a ruhák a szekrényben élére vasalva állnak, mint valami tornyok. Látta a patika tisztaságot. Látta, hogy mindennek betonba rögzített helye van, amit mind meg kell tanulnia, mert a menyasszony költözik a vőlegényhez. Neki kell alkalmazkodnia. Valahol még tetszett is ez a pedantéria, nem árt, ha az ember lánya még rendszeretőbbé válik, mint amilyen. De a beszélgetések során az is kiderült, hogy a vőlegénye mondanivalója minden kérdésben megfellebbezhetetlen, mert amit ő kigondolt, az át volt gondolva, és neki – a kis butuskának – már felesleges is rágódni a dolgokon. Megmondja a párja, mit és hogyan kell csinálni, egyet se féljen!
Lehet úgy élni, hogy mindent megmondanak? – kérdezi magától. És ha másképpen gondolja? Meg a közös programok. Néptáncosként táncolt és énekelt egy nagy együttesben. Szerette a zenét, a vidámságot, a társaságot. A párja néha elment vele, de társaságban igazából csak hallgatott. Ha mindenki nevetett, ő legfeljebb csak mosolygott. De mindezek ellenére szerelmes volt! Ebbe a nyugodt, megfontolt, halk szavú emberbe! Neki ez az első szerelme! Nyolc évvel idősebb nála, nyugodtan rábízhatja az életét! Akárhova el lehet vele menni, nem iszik, nem dohányzik, nem durva.
De egyre csak újabb konfliktusok jutnak az eszébe. Gyűlik benne az emlék, és egyre nagyobb a félelem is. Ez a szépen eltervezett házasság nem olyan lesz, mint elképzelte. Teljesen megdöbbent. Mennyire fáj most a lába, de a lelke, a lelke az oda van. Egész éjjel nem aludt, zaklatottan forgolódott, rágódott. És teljesen szíven ütötte a felismerés:
Atyaég! Igen. Hozzá kell menjen feleségül. Most már nem lehet lemondani az esküvőt. Már nincs mit tenni. Mamma meghalna szégyenében. Papa csak dadogna. Ekkora botrányt nem mer csinálni.
De! De…ha nem sikerül ez a házasság, akkor…. akkor…Csendben megígérte magának, hogy akkor ki fog mászni belőle. Még nem tudja, hogyan. De megígérte.

A zongoraóra

Kicsit torzított a házi telefon, de azért működött. Józsi gyártotta a két lakás között, hogy Tomi bácsinak ne kelljen feleslegesen átcaplatni a körfolyosón, ha beszélgetne kedves, fiatal szomszédjával.
– Józsikám, ha neked is alkalmas, átmennék egy kis beszélgetésre a délután folyamán – mondta.
– Gyere csak Tomi bácsi, örömmel látlak.
Általában Józsi ment át Tomi bácsihoz, ilyenkor tündér felesége terülj – terülj asztalkámat varázsolt a szomszéd elé, néha meg ő sétált át a körfolyosón. Tomi bácsi szerette a gyerekeket, és Józsinál kettő is volt, két fiú, ikrek. Szóval átjártak egymáshoz hétvégenként. Ha a gyerekek otthon voltak, illedelmesen köszöntek, és bevonultak a szobájukba, Tomi bácsi pedig beszélgetni kezdett Józsi szomszéddal.
Egy vasárnap délután is átsétált Tomi bácsi, és megváltották a világot egy pohár sör mellett. Tomi bácsi egyszer csak beszélgetés közben fülelni kezdett.
– Már egy ideje hallom, hogy valaki klimpirozik a közelben, lehet, hogy valamelyik gyerek az? – kérdezi.
– Igen, mondja Csilike, Józsi felesége. A fiam kapott ajándékba egy szintetizátort, azon próbálkozik. Lacika meg rajzolni szeret.
– Megengeded Józsikám, hogy közelebbről is megnézzem ezt a szerkezetet? – Tomi bácsi talpra kecmergett a fotelból.
Hát persze, – mondja Józsi és Csilike egyszerre, és libasorban elindulnak a kisszoba felé. Tomi bácsi kicsit elsumákolja, hogy zeneértő ember. Sokat nem szeret beszélni róla, de tudják róla a házban, hogy híres dalszövegíró.
Tomi bácsi halk kopogás után ott találja az ikrek kisebbikjét, Csabikát, aki egy kisebb szintetizátoron …..hááát mondjuk úgy, hogy kopácsol. Tomi bácsi odasurran és Csabi háta mögött nézi, mit is csinál ez a gyerek. Még a szemüvegét is letolja az orra hegyére, hogy jobban lásson, mert Csabi kottát tett maga elé, és onnan próbálja lezongorázni a szamárindulót. De nem is ez volt a döbbenet oka, hanem a zongora billentyűi. Csabikám, mi van a zongorára ragasztva? Ja! Tomi bácsi, hát az a do-ré-mi.
– Aha. – tolja fel a szemüvegét Tomi bácsi. És mi célt szolgál ez a ragtapasz a billentyűkön? Tetszik tudni Tomi bácsi a kottában a hangjegy alá oda van írva, hogy do-re-mi…, és így megtalálom a zongorán a helyes billentyűt.
– Aha. – mondja megint Tomi bácsi.
Na, édes kisfiam, akkor holnap délután szeretettel várlak 5 órakor, zongora ügyben.
Másnap az egész család izgul! Csabika igazi zongoraórára megy. Hű, a holdra lépés óta nem volt a családban ilyen fontos esemény! Másfél óra múlva Csabika eljön Tomi bácsitól, és kezdődik a beszámoló.
– Először azt kérte a Tomi bácsi, hogy válasszak abból, amit játszik, és mondjam meg, hogy nekem melyik tetszik. A Für Elise, a Törökinduló, szóval ilyeneket játszott a zongorán. Mondtam, hogy a Für Elise tetszik, és elkezdtük a zongorán tanulni. És már két sort is le tudok játszani, ha nézem a kottát. De a ragtapaszt le kell szednem – azt mondta.
Igy kezdődött. Teltek a hónapok, Csabika rendszeresen járt a szomszédba zongorázni, otthon meg gyakorolt.
Egy szép vasárnap délután Anya mosogatott, Apa TV nézés ürügyén szunyókált a nagyszobában, Lacika rajzolgatott. Csabika gyakorolt a zongorán. Kisebb részeket megismételt, újra kezdte, azután még egyszer, meg megint. Nagy sokára jutott el odáig, hogy hibákkal, de végig játszotta a darabot. Megismételte többször is. Anya a konyhában leült a konyhaszékre, levegőt se mert venni, úgy hallgatta. Mikor vége volt, szívét elöntötte a boldogság. Istenem, ez a gyerek! De szépen játszott! Nemhiába! Volt kitől örökölni a zenei tehetséget! Mamma gyönyörűen énekelt, Papa autodidakta módon tanult meg hegedülni és harmonikázni, csak úgy hallás után. Nagybátyánk pedig zenetudós-zenetörténész volt. Erdélyben mindenki tudta ki is az a Seprődi János. Anya nagy boldogan és büszkén átment Csabikához.
– Istenem, Csabikám, ez olyan szép volt, hogy lúdbőrzött a hátam a gyönyörűségtől!
– Igen? – mondja Csabika. Szerintem is szépen játszotta a Clayderman és rém laza mozdulattal kikapcsolta a CD lejátszót!

Családi fotók

További alkotások

 1956.
A pincében

Mamma a Nagymamát várja az állomáson. Mielőtt elment, megmondta, hogy amíg haza nem ér jobbnak kell lenni, mint amikor Ő is itthon van. Mind a kettőnknek. Mert mi ketten vagyunk testvérek. Vagyis ikrek. A Mamma mindig azt mondja, a Nagyobbik meg a Kisebbik. Ez vagyok én.
Szóval Erdélyből jön a Nagymama meglátogatni minket, a pesti lányát és a családját. Nagy kaland ez neki, Pestre jönni, az Ő korában – mesélte Mamma. Meg kellett szervezni, meghívólevelet küldeni, megírni, hol kell átszállni, és hol fogják várni az állomáson.
– Tudjátok ilyen nagyvárosban sose járt a Nagymama. Az erdélyi városokat mind ismeri, legutoljára is szakács volt Nagyszebenben, a kollégiumban.

Mamma és Apuka viszont már régóta itt élnek Pesten, ketten is keresnek, mi pedig lányok már itt születtünk, és már öt évesek is elmúltunk, hát meghívta egy kicsit világot látni. A Mostohát, azt nem. Keserítette az életét eleget.

Mikor Nagymama megérkezett, kaptunk szúrós puszit, meg édességet. Ölébe vont minket, és az első kérdése az volt:
– Mit főzzön nektek a Nagymama?
– Sárga tejbe-grízt! – kiabáltuk.
– Puliszkát akartok enni, csodálkozott a Nagymama! Mamma bólogatott.
– Szeretik a gyerekek.

Ebéd után Mamma szépen felöltöztetett minket, Ő is felvette a szebbik ruháját, rúzst is tett és vastag szálú fekete haját ünnepi kontyba fésülte. Nagymama is felvette a nagy fekete szoknyáját, és még a fekete nagy ünneplős hárászkendőjét is a vállára terítette, majd minket maga elé engedett.
– Menjetek csak előttünk, hadd lássunk benneteket!

Felsétáltunk a Gellérthegyre. Vattacukrot kaptunk, Nagymama is megkóstolta, és nevetett, amikor elolvadt a szájában. Nagyon tetszett neki az Országház, a Duna azzal a sok híddal. Megnéztük a Divatcsarnokot, végigmentünk a Rákóczi úton, megcsodáltuk a hatalmas Keletit is.
– Mennyi vonat jön Pestre, és de sok ember van az utcán! – csodálkozott Nagymama. Mozi is mennyi van! Az tetszett neki a legjobban, hát Mamma estére mozit ígért neki.

– Melyik mozi tetszene magának Anyuka? – kérdezte Mamma. Magázva, mert azt úgy kell. Egyszer, kicsi lány korában Mamma véletlenül tegezve szólt Nagymamához. Na, annak a pofonnak a nyoma még ma is látszik az arcán, mert nagy gyűrű volt a kezén és az felsértette a bőrét.
– Nem őriztünk együtt libát! – mondta szigorúan Nagymama, tudd az illemet! Hja pedig a Nagymama aranyos volt, kedves, szeretett minket, de hát akkor az így ment. Tartottunk is tőle azért egy kicsit. Ha szólt a levesnél:
– Ülj egyenesen, ne szürcsölj, hát nem kellett kétszer mondania!

Megvacsoráztunk. Mamma a lavórban megfürdetett minket, közben meg Nagymama elmesélte, hogy vannak az Erdélyiek otthon. Aztán mi gyerekek Apuval otthon maradtunk. Mamma meg Nagymama elmentek a moziba. De Apuka még Mamma után szólt:
Aztán semmi csavargás, siessetek haza! Rosszat hallottam a rádióban.

Szóval a mozi. Az ajtón kilépve Nagymama azt mondta: „Menjünk Lelkem oda fel a hídhoz, az nagyon szépnek látszik, meg közel is van” – mondta.

Mire hazaértek, késő este lett, mi már aludtunk. A zajra felébredtem, de csendben maradtam, azt hitték alszom. Izgatott suttogás volt, Mamma felébresztette Apukát, és Nagymamával egymás szavába vágva mesélték, hogy mi történt.
– Mikor vége lett a filmnek és kijöttünk a moziból, rengeteg ember volt az utcán.…
– Fiatalok, kiabáltak…
– Még én is elcsodálkoztam, hogy milyen sok ember tolong odakinn. De azután hamar rájöttünk, hogy mégiscsak valami baj van, mert nem voltak békések azok az emberek….
– Villamos sehol, gyalog indultunk a Keleti felé….
– De egyre több volt az ember, kiabáltak, ordítoztak, és már fegyvereket is láttunk…
– Képzeld el Lajos, – fegyverek voltak a férfiak kezében!
– Fiatalok a teherautóról kiabálták, hogy ruszkik haza!
– Anyuka meg kiállt az út szélére és visszaintegetett nekik, hogy igazatok van fiaim!
– Jaj, Lajos annyira megijedtem, rászóltam Anyukámra: „az Isten áldja meg, ne kiabáljon Anyuka, még elviszik az ÁVO-sok”!
– Amennyire tudtunk futottunk, csak elérünk hazáig….
– Lehet, hogy itt a téren már nincsen annyi ember….
– Meg fegyver,… meg…. csak nem lövöldöznek itt is!…
– Valahogy azért csak eljutottunk a kapuig. Mire ideértünk már tizenegy óra is lett. De itt a háznál is nagy a felfordulás. Mindenki a gangon van, meg az udvaron.
Apuka is közbeszólt: Pattantyús néni meg az udvaron jajveszékelt: Baj van, nagy baj! A Rádiónál már halottak is vannak!
– „És a Jani gyerek reggel óta nem jött haza, biztosan belekeveredett valamibe, annak mindig olvad a fején a vaj, hogy a tetű enné meg azt a beste kölköt. Hat gyerekem van, de a Janival van a legtöbb baj” – siránkozott. Mi meg még rá is szóltunk, hogy csendesedjen el, majd csak megjön az a gyerek – mondja Apuka.
Nagymama is, Mamma is rémülten suttogja, hogy Uramisten, Mennyei Atyám, mi történt?

Apuka már öltözködik is, hogy körülnézzen a házban. Mi meg már nem is tettetjük, hogy alszunk. Feltérdeltünk az ágyban és egymásra néztünk:
– A Jani gyerek nem jött haza? Pedig de sokszor húzta meg a copfunkat! Pattantyús néni sokszor megígérte neki, hogy a sodrófával veri meg, ha még egyszer bánt minket! Nem is merte a hajunkat húzni többet! Csak ahányszor elment mellettünk, belénk csípet! De azért Pattantyús néni nem bántotta. Őt bezzeg nem. De amikor én felmentem az első emeletre a csigalépcső külső peremén! Akkor bezzeg hazáig egyet ütött. Mikor nagy bátran elindultam, azt hittem, az semmi. Az első emelet tetején lenéztem, Jaj-jaj-jaj! Most aztán hogy megyek vissza? A testvérkém mondogatta: Tartsd magadat, kapaszkodj! De én már éreztem, hogy alig bírom magam: Jaj istenem leesek, jajaj istenem mi lesz most? Pattantyús néni éppen rántást kavart, és meghallotta. Mintha sírna valaki. Felnézett a konyhaajtó felső ablakára, és meglátott engem. Lassan, nehogy megijedjek, felosont az emeletre, megragadta a két csuklómat és átemelt a vaskorláton. Mi az első emeleten a körfolyosó másik oldalán laktunk, hát Pattantyús néni amolyan pótmamaféleképpen hazáig ütötte a fenekemet! Bekopogott, lerakott a Mamma elé.
– Most már nem kell megverni, mert azt én elintéztem!
Én kikaptam, a Jani meg nem! Pedig csak egyszer másztam fel a csigalépcsőn! Szóval a Jani már megint csavarog!? De Apuka is elment és hát Apuka csak nem jön.
– Mikor jön már meg Apuka? – kérdezem. De Mamma csak megsimogat minket.
– Megjön nemsokára, aludjatok csak. Nagymamával csendesen beszélgetnek, így azután nekünk nyugalomban telik az az éjszaka.

Másnap reggel nagy jövés-menésre ébredtünk. Apukával jön Rudi bácsi is, a festő a földszintről, és hozza a híreket. Rudi bácsit szeretjük, mert mindig jó kedve van. A fején újságból készült papírcsákó, a ruhája mindig festékes. Ha meglát minket, viccelődik velünk, meg szépen tud fütyülni. A létrájára is felmászhatunk, amikor ő is ott van. Azt mondja:
– Az asszonyok, a gyerekek, és az öregek mind menjenek le a pincébe.
– A pincébe? Minek menjünk le a pincébe? Ott vannak az egerek!- kiáltom, de Mamma sürget:
– Na, gyerünk, hozd a mackódat! Te is – mondja a testvérkémnek.
– Hamar, hamar! Nagy a kapkodás.
Mamma ruhákat szed elő, és már megyünk is. Kézen fog bennünket, és látom rajta, hogy ijedt. Szigorúan mondja:
– Ha leérünk a földszintre, úgy fussatok a pince felé, ahogy csak a lábatok bírja!
Mikor leérünk, ijesztő zajt hallani a kapu felöl. Dörrenéseket és hangos csattanásokat. Mintha a kaput döngetné valaki. Mamma ránt egyet a kezünkön:
– Most!
Tiszta erőből futunk át az udvaron, és már ott is vagyunk a pinceajtónál. Megtorpanok:
Oda kell lemennünk? Hatalmas, vastag, barna faajtó. Még a férfiaknak is nehéz kinyitni. Odabent sötét van, piszok, és büdös.
Még a szomszédból is jönnek gyerekek, a nagyobbak ijesztgetnek, mondják, hogy odalent szörnyek is vannak, majd meglátjuk! A kisebbek sírnak, a felnőttek idegesek, tologatják a gyerekeket. Ide üljetek! Oda ne! Ülj már le te gyerek! – kiabálják. Mire mindenkinek helyet szorítanak, kiderül, hogy sok minden hiányzik.

Eltelt a délelőtt és nem ettünk. Különben is ilyenkor a téren szoktunk játszani. A Köztársaság tér itt van a kapuval szemben. Ha a téren vagyunk, szoktunk a füvön is szaladgálni, ha nem látja a botos bácsi. Mert amikor meglát minket – hosszú hegyes végű botjával – fenyegetőzik, és mindig lezavar a fűről minket. Sötétedéskor meg elég a botjával koppantani, és mindenki rohan hazafelé. A téren van a Pártház is, arra mi gyerekek nem mehetünk.
– „Ott a kiskör, meg a nagykör, a hinta, ott sakkoznak meg kártyáznak a felnőttek, az legyen elég” – mondta Mamma.
Nálunk a Mamma dirigál. Apukának is. Még ma is hallom, hogy:
– „Lajos! Szombaton veszünk a lányoknak biciklit, mert a Pattantyús Jani megint nem adta kölcsön az öccse biciklijét. Én nem hallgatom tovább a sírást-rívást”.
„Igenis Nagysád”! – mondta Apuka! Mamma meg ráhúzott Apukára a konyharuhával. És így aztán szombaton megkaptuk a szép új, piros biciklit!

A férfiak levisznek a pincébe ezt-azt, kiságyat, székeket, padokat, hogy legyen mire ülni, ki tudja mi lesz itt a Pártház mellett. Nem olyan régen volt az a háború, emlékeznek rá az idősebbek. Tudják ők, mit kell csinálni. Akinek most nem jut kiszuperált heverő, ágy, az a széken, padon alszik. A pince rossz szagú, de már sokan vannak lent. Mindenki helyezkedik, sarkot, zugot keres. Mamma is elhelyez minket, egyszer csak körülnéz:
– Hol a Nagymama?
– Azt mondta, hogy nem jön. Merthogy Ő lesz majd még eleget sötétben is, meg a föld alatt is, Ő nem jön – emlékeztetett minket Apuka. Nagymama fél odalenn, inkább fennmarad a lakásban. Ha lőnek, ha nem, Ő ugyan nem megy le. Ha lőnek, neki áll mosni. Ha nem, akkor vasal. Kiszedi a tisztaruhát a szekrényből és kimossa, kivasalja. Ha elfogyott a mosnivaló, főz a lentieknek, azt, ami van.

Már egy hete lent vagyunk a pincében. Lassan telnek a napok. Hol az egyik bácsi lopakodik fel a lakásba sóért, cukorért, lisztért, hol a másik. Közben mesélik, mit láttak az utcai ablakból. Szörnyűségeket. „Fegyveresek betörték a kaput, a tetőre mentek. Hol az ÁVO-sok, hol az ellenállók, mikor ki az erősebb, a tetőről lövik a Pártházat! Fiatalok is, jaj de nagyon fiatalok! Meg öregek”. „És a téren! Iszonyú ami ott van! Nagy harckocsik, mindenütt halottak! Embereket akasztottak fel a téren a fákra”! Halkan beszélnek, a gyerekek ne hallják. Kimenni nem lehet. Idelent is hallani, mikor lőnek.

Rudi bácsi a kicsiknek játékkuckót rendez be a pince sarkában, a hokedliből ház lesz, a pokrócból sátor. Mesél, fakanálból babát készít, fehér és tarkababbal malmosat játszik velünk. A nagyobbakkal a szorzótáblát gyakorolja. Amikor nyílik a faajtó, megmozdul a pince. Mindenki feszülten figyel. Én is elindulok az ajtó elé a lépcsőhöz, de a felnőttek hamar eltessékelnek onnan.
Mi hír van Lajos? – kérdezik Apát.
– A Rákóczi úti saroknál nem jutottam tovább. Mindenütt oroszok vannak, fegyveresen. Mindenkit megállítanak. Hova megy? Mit akar itt? Boltot nem láttam nyitva. Tankok vannak mindenütt. A fene se tudja, ki kicsoda. De itt a Pártház közelében nagyon veszélyes. Mindenki maradjon csak idelenn, a gyerekek különösen.

Egyik nap jön a másik után. Hallgatják a Szabad Európát. Egy reggel arra ébredtem, hogy nyitják a faajtót.
A felnőttek egymást ébresztik, Mamma szól Apukának:
– Ébredj Lajos! Pattantyús Juliskának meghalt a fia! Csak nézek a sarokból kifelé, Pattantyús néni ül a széken, két keze az ölében. Aki elmegy mellette, vállára teszi a kezét. Pattantyús néninek sok gyereke van, mind fiú, ott alszanak a közelében mind az öten. Jani, aki a hajunkat szokta húzogatni, az nincs itt. Odakinn most csend van, itt benn is csak suttognak a felnőttek. Kimászok az ágyból és odabújok Rudi bácsihoz. Rudi bácsi lemosolyog rám.
– Mi van kincsem, miért nem alszol? – kérdezi.
– Rudi bácsi! – ölelem át a lábát.
– Igen kincsem, – hajol le hozzám.
– Mi az, hogy meghalt? – súgom a fülébe. Rudi bácsi leguggol mellém.
– Az olyan, hogy elalszik és többet nem ébred fel.
– És most hol van a Jani?
– Az angyalok felvitték a mennyországba – mondja Rudi bácsi.
– Azért sír a Pattantyúkos néni? Pattantyús néni az kincsem, de igen, azért.

Néha csendesedik a kinti zaj. Mamma, a szomszéd néni és mi gyerekek felsurrantunk a lakásba, meleg holmiért, grízért, cukorért. Mi frissebbek voltunk, hamar odaszaladtunk az utcai ablakhoz. Hirtelen nem is értettem, hogy mit látok a téren. Csak kiabáltam:
– Esett a hó, és a nénik meg a bácsik a földön fekszenek! És mit csinálnak a fákon? Miért másztak oda fel? Mamma rémülten látja a felakasztott embereket.
– Uram-Jézus! – rángat el minket az ablaktól. Szűz Máriám ne hagy el! Mi van itt! A térről egy katona észreveszi a kíváncsi fejeket az ablakban, hát lőtt egyet arrafelé. Tűnjetek el onnan, mondta az a lövés, de megakadt az ablakfában. Még öt év múlva is ott volt. Sokáig mutogatta Zima néni. Beszaladva Nagymamához Mamma sírva kérte, jöjjön le a pincébe velünk. De Nagymama nem jött. Főz itt fönn a lentieknek, abból, ami van. Mindent összeadtak a lakók, de a végére már csak bab maradt. Bab és száraz kenyér. Nagymama abból is isteni leveseket csinált. Eleinte bővebben, mert még volt hagyma, sárgarépa, zöldség elvermelve a pincében, de néhány hét után már csak bab maradt. Azt váltogatja: egyszer répával, egyszer üresen száraz kenyérrel, egyszer tésztával. De lemenni a pincébe azt nem.
Meséli Mammának:
– Szinte gyerekek, akik felszökdösnek a padlásra, meg a tetőre, azután onnan lövöldöznek. Mondtam nekik, hogy otthon van a helyük, meg az iskolában, a feleléstől kellene félni, az lenne a dolguk, nem a padlásra szökdösni, lövöldözni!
– Némelyiknek még a szakálla sem pelyhedzik.
– Jaj, Anyuka ne szóljon nekik, még baja lesz egyszer, meglátja. Jöjjön le velünk a pincébe – sírdogál a Mamma.
– Nem mék én – ellenkezik Nagymama. Én már öreg vagyok, engem nem bántanak. Tegnap is lopakodtak felfelé. Az egyik volt vagy 17 éves! De Ti menjetek csak, majd küldök enni, azt, ami van.
Rémülten menekültünk vissza a pincébe.
– Meg ne mondjátok Apukának, hogy fent voltunk. – szól ránk Mamma.

Odalent most már alig van élelem, a lakásból is minden ehetőt lehordtak, még az irigyeknek sincs tartalékuk. Csak az, amit a Nagymama főz.
„Valaki elmehetne legalább egy kenyeret hozni. Ha sütnek egyáltalán”.
Mikor csendesedik a fegyverropogás, a szomszéd bácsik kiszöknek a kapun hírekért. A mamák és mi gyerekek kétségbeesetten várjuk őket vissza.
– Már nem lőnek annyit: A Százados úton láttam, sorban állnak kenyérért – meséli egyikük. Egy nekem is jutott. Az egész háznak. Maguk csak maradjanak még itt lenn, nem békés még odafenn. De nappal már ki lehet járni.

Hát Rudi bácsi elment a Százados útra. Vitt magával üres zsákot. Valami ennivalót csak talál. Mi gyerekek ücsörgünk a sarokban, Rudi bácsi elment, mi meg éhesek vagyunk. Nincs játék, a fiúk se malmoznak.
Biztosan meglőtték valahol, mondják aggódva a felnőttek.

Végre megint kopognak a faajtón. Futottam a lépcső aljába, és néztem az ajtót. Nagy barna faajtó. Repedések is vannak rajta, és mikor kitárták, nyikorgott. Apuka előbb kilesett, azután beengedte a kopogtatót.
Rudi bácsi jött meg! Hatalmas teli zsák van a vállán. Most már minket is odaengedtek a közelébe, Ő meg kezdi szétosztani a kenyeret, – az ikres család eggyel többet kap, mert a Nagymamának is kell. A még meleg kenyeret hamar tépjük, szeleteljük.
– Jó ez a friss kenyér! – mondogattuk.
Egyszer csak egy fekete bogár bukkant elő! De hiszen ez nem is bogár! – nézegettük.
– Te, Rudi bácsi, mi van ebben a kenyérben? Ez bizony egy golyó!
– Aha, már emlékszem! Amikor a zsákot megraktam és a hátamra vettem, utánam lőttek a tetőről. Ezek szerint el is találtak, de úgy látszik megakadt a friss kenyérben.
Hősként ünnepeljük Rudi bácsit.

Eltelt azután megint egy-két nap. Már nem is lőnek. A rádió is szól. Mi gyerekek félünk, ha a híreket mondják. Csendben kell lenni, hogy hallani lehessen, mert recseg, ropog.
– „Itt a Szabad Európa Rádió. Híreket mondunk! Budapesten elcsitultak a harcok ….”
Örökké elmegy a hang, és mindig rosszakat mond. Most is csend van pincében, mert mondják a híreket.

Megint dörömbölnek a pinceajtón. Rudi bácsi gyorsan elzárta a rádiót. Katonák jönnek be nagy hanggal a faajtón. Mondják, most már ki lehet jönni a pincéből, nincsenek már harcok. Tessék felmenni a lakásba. A férfiak mehetnek ennivalóért, már sütnek a pékek, tejet is lehet kapni. Mamma kérdi a magyar katonát, hogy valahogy értesíteni kellene a Mostohát Erdélyben, hogy Nagymama jól van. A rádióban többször hallották, hogy Demeter Anna, – ha él – adjon hírt magáról.
– Jó, majd elintézzük azt is, mondja a katona. Majd ha mindenütt nyugalom lesz, és a vonatok elindulnak, haza lehet menni – toldja meg a másik.

Mindenki igyekszik a pincéből kifelé. A lakások némelyike szétdúlva, ablak betörve. Törtek- zúztak, loptak is a katonák, ahova bejutottak. Meg ott aludtak, azután hajnalban onnan surrantak fel a tetőre. A mi lakásunkban tisztaság és rend. Nagymama csinálta. Ez volt az Ő bástyája. A rend, tisztaság, főtt étel. Két hónapra rekedt itt.

Mikor először kimerészkedtünk az utcára láttuk, hogy a Divatcsarnok, az a szép, gyönyörű épület porrá lett lőve.
– Mi lett ebből a gyönyörű városból, Édes Jézusom? – kérdezi Nagymama, és arcán csorognak a könnyek.
– Ne sírjon Néni – szól oda neki egy fiú.
„Jé, ez az a gyerek, aki éjjel lopakodott fel a tetőre” – emlékszik Nagymama. „Hogy csillogott a szeme, milyen hetyke és vidám volt” Most fején kötés, kezén kötés, a lábára is sántít, és rémülten nézi Nagymamát.
– Ó édes Jézusom! Mi történt veled te gyerek? Hát élsz?
– Igen, Néni, élek. Bár a lábam nagyon fáj – mondja. De ne tessék mondani, hogy ott voltam, mert bajom lesz belőle.
– Nem mondom én fiam senkinek! Holnapután megyek haza Erdélybe.
– Isten megáldja Néni – mondja a fiú.
– Tégedet is fiam, aztán vigyázz ezután magadra!

Nagymama odafordult Mammához.
– Ezek az ostoba, ostoba férfiak! Hát nem tudják, hogy ahol lőnek, ott visszalőnek?
De most, most – talán – ez a néhány gyerek megtanulta, hogy a háború csak fájdalom és szenvedés. Mindenkinek.

 

„Az a szép fényes, barna gesztenye….”

Listát készített előre. Fogkefe, fogkrém…, Áhhhhh ez az! Elviszi a tele fogkrémet, a Kolynost! A drágát! Bosszúból! Ez fájni fog neki! Urának és parancsolójának. A férjének! Annak a zsugori, szarrágó lelkének – gondolta a feleség. Az fog fájni, a drága fogkrém, ami még tele van! Csak fájjon. Ezt kapja a három évért. A fillérek elszámoltatásáért. Amiért elvette a fizetését, de még 2 forinttal is elszámoltatta. A háztartási könyvért, amit naponta kellett vezetni! Azon a tetű fogkrémen dühöngeni fog! És milyen jólesik majd ez neki! Atya-gatya!
Nem fogja előre megmondani, hogy itt hagyja! Dehogyis! Szombaton fogja csinálni, amikor még a férje dolgozik. És nem mondja meg senkinek, hova költözik, mert akkor utána fog jönni. Nagyon jó! Nem lesz többé lamentálás déli egy órától este hétig. És nem lesz több méricskélés, hogy hány deka volt a paradicsom, mennyi volt a sárgarépa kilója…. Nem kell tovább hallgatnia, hogy: „Úgy se mersz elhagyni, mert nem lesz, hova menj. A híd alatt fogsz lakni! Egyik férfitól a másikig fogsz csapódni, és ha tanulni akarsz, mondj le róla, mert úgyis minden tárgyból meg fogsz bukni. Mert egy kis butuska vagy! Különben se hidd, hogy mások boldogan élnek. Olyan nincs. A boldogság csak egy pillanat. Elröppen. Tovaszáll! ”
Nem! Nem lesz több verés! Az első pofon már megvolt. Nem azért, mert rászolgált, vagy elköltötte a kosztpénzt. Azt ugyan nem is Ő kezelte, hanem az Ura. Nem járt fodrászhoz, nem vett rucikat a keresetéből, a fizetését bérszalaggal együtt leadta. Nem csinált semmi rosszat. Csak vitatkozni mert az Urával! A hites urával! Mert kinyílt a szeme, és nem hagyta magát. Azért! A miheztartás végett kapott verést. Hogy tudja, ki az Úr a házban! Ezért verte meg. És a második pofon se sokáig váratna magára – gondolta a feleség.
Azért se lesz úgy. Mert nagyon gondosan kell előkészíteni mindent. A lista is azért kell. Hogy ne kelljen felmenni a szökés után semmilyen fontos dologért. Megint a listára meredt. Azért a lakáskulcsot meg kell tartani, mert a porcelánt, a tányérokat, poharakat, azokat most biztosan nem tudja elvinni, nincs hely az albérletben. Ott csak egy szekrény az albérlőé. Az ő lesz. Albérlő. Jó messze találta a szobát, busszal kell menni. Majd tanulni fog az úton. Mert jelentkezik az esti középiskolába. És azért se bukik meg! Ő szorgalmas és tanulni fog! Egyedül lesz, azt csinál, amit akar. Az albérletben lehet tanulni minden este! A könyveket is be kell pakolni. Bár a házasságában a férje otthonában, nem volt csak néhány könyve. Venni nem lehetett, mert sokba kerül. Azért is szorult, mert a karácsonyra kapott Passuth – könyvet volt mersze két nap alatt kiolvasni! Egy ilyen drága könyvet!
Újabb jegyzetelés. Hozzáír, kihúz valamit. Ott marad az ágya, a szekrénye, az intarziás asztal. Nem fontos. Semmi sem fontos, csak a menekülés. Hogy az sikerüljön. Ott hagyja a férjének a közösen szerzett kocsit is, meg velük a három év megaláztatást, az állandó méricskélést. A mindig okosabb férje naponta „vizsgáztatta”. Utálta ezt a számonkérést, a zsugorgatást. Ezt mind.
Vett egy nagy levegőt. Szombaton szökik, vasárnap már azt csinál, amit csak akar! Kimegy a Margitszigetre! Egyedül. És sétálni fog. És senki nem förmed rá, hogy hogyan ül a fűben, hogy veszi a levegőt, ne fújtasson, ne izzadjon, ne feküdjön hanyatt, mert a hajába hangya megy, ne lépjen oda, mert poros lesz a cipője, és és és …..
Úristen! Mit fog szólni a Mamma! Milyen büszke volt arra, hogy az Ő családjában nincs elvált asszony! Bitang sincs, egy se! Mindig, de mindig azt mondogatta, hogy a boldogsághoz elég, ha jó állása van a férjnek, nem iszik és hazaadja a fizetését. Akkor már minden rendben van. Nem lehet egy asszonynak panasza semmire.
Hogyan fogja ezt megértetni vele? Hogyan fogja elmondani az Édesanyjának? Még nem tudja. Még nem. Valahogy majd csak lesz. Ha már ott lesz az albérletben. Kicsit reménykedik. Az Anyukája szereti Őt. Nehezen, de meg fogja érteni, hogy a jólét… az még nem boldogság. És igenis létezik nyugodt és boldog élet. Amikor egy asszonyt olyan emberek vesznek körül, akik szeretik és olyannak fogadják el, amilyen. Nem ostorozzák örökké, nem nevelik szüntelen. Csak elfogadják és szeretik. Családban, vagy egyedül.
Mi van még a listán? Vinni kell majd magával olvasnivalót. A Margitszigetre! Egy vékony kis Poe kötetet. Azt fogja olvasni!
Szombaton egy óra alatt összepakolt. Kevés volt a bőrönd. Keresett egy dunyhahuzatot, meg egy párnahuzatot és abba hajigálta a ruháit. Kézitáskákba is gyömöszölt dolgokat a listáról. Nem számít, mibe teszi, csak a kocsiba beférjen. Egy óráig dolgozik a férje, addig el kell tűnjön a lakásból. Hívott egy taxit, és elmagyarázta, hogy titokban akar elmenni, és sok a csomag. A taxis megértő volt, segített elrendezni mindent. Még cipekedett is. Az albérletben a szombat délután rámolással telt. És este csend volt. Nyugalom. Egy rozzant egyszemélyes ágya volt csak, de a lelkére béke telepedett.
Megcsinálta! Nem tudja senki, hova költözött! Egy idő múlva biztosan kiderül majd, de ma este békében és csendben fekszik le. Nem liftezik a gyomra, hogy mit csinált ma rosszul, köhög-e vagy tüsszent, horkol-e vagy sem. Csak béke van és nyugalom.
A reggel nagyon furcsa volt, új hely, új ágy. Egyszer csak rájött, hogy ma vasárnap van! Mit is kell ma csinálnia? A Szigetre akart menni!
És a Margitsziget gyönyörű volt. Napsütés, gyerekzsivaj, biciklizők, szökőkút, békesség. Ez mind ott volt. Gesztenye volt a fűben, és katica. Felvett egy gesztenyét. A tenyerébe fogta. Meleg volt. Ezután mindig egyedül döntheti el, hogyan lesz tovább. Nem lesz belőle rosszlány, tanul majd, nem fog megbukni. A híd alatt sem fog lakni. És amíg boldognak és szabadnak érzi magát, gesztenyét fog szedni a fa alól. Ez így lesz! Megígérte magának.
Szeptemberben beiratkozott a középiskolába. Levelezőre. Az albérletben lett egy kedves, okos és csendes szobatársa is. Megosztoztak a szobán, a költségeken is, és jó barátnők lettek. A lakótársa sokáig dolgozott, későn jött haza és nem egyszer találta a szobatársát az íróasztalra borulva. Negyedévenként 12 vizsga volt, előfordult, hogy 9 tárgyból kapott ötöst.
A harmadikat végezte, amikor a Mamma kijárt neki egy tanácsi szoba-konyhát. Csináltatott bele fürdőkádat, konvektort. Egyszerű volt, de neki szép. Ha az ajtót becsukta, nem piszkálta senki. Nem kellett megfelelni. Nem voltak elvárások. Nem volt éjjelbe nyúló vita, ledorongolás. Nyugalom volt. Most már – mint független asszony, – érettségi után főiskolára járt. Elvégzett számtalan tanfolyamot, és angolból nyelvvizsgát is tett. Még ötven évesen is tanult.
Aztán megismerkedett a második férjével. Még 6 évig a szoba-konyhában laktak. Ott született a kislányuk is. A férje intelligens, csendes, halk szavú, és ügyes kezű volt. Megcsinált mindent a lakásban, még főzni is megtanult.
És lett egy édes, apró, pici lánya. Szemének fénye. Ő is halk szavú, csendes és szép. Okos, mint az apja, szeme zöld, haja világosbarna. Már két diplomája van. Szívének gyöngye, életének értelme. A büszkesége.
Idővel lett nagyobb lakásuk, meg egy kocsi is. A lakás csak panel, a kocsi Suzuki. De kit érdekel? A lakásban mindenütt meleg van, komfortos, nyáron hajnali négykor már világosodik. Ébredés után kiül az erkélyre, nézi a napfelkeltét, hangoskodnak a verebek, kávét iszik. Régebben hajnalban angolul tanult, most már olvas vagy novellákat ír. Rangos díjakat is kapott már érte. Irodalmi körbe jár, és ott jó tanárai vannak. A munkahelyén is sikeres volt, és szakmai titkárként ment nyugdíjba.
Amikor a lánya tizennégy éves lett, a férje váratlanul meghalt tüdőembóliában. Ketten maradtak a lányával. Még majdnem tíz évig együtt laktak, azután a lánya a barátjával összeköltözött. A fiatalok vettek egy kutyát is, amit reggelente Ő visz sétálni. Együtt töltik a napot, délután meg hazaviszi.
Saját otthonában egy cica várja. Tesz-vesz, mos, főz, takarít. Ülnök a törvényszéken. Filmklubba jár. A barátnőkkel pletyizik. Ha a testvérével tesónapot tartanak, beülnek az autóba és kikerekeznek a Duna partra. Útközben néha megállnak valahol ebédelni. Órákat tudnak beszélgetni. Együtt csavarognak, van hogy az egész napot együtt töltik, és a testvére finomakat főz. Otthon esténként olvas, tévézik. A lányával is naponta találkozik, csinálnak közös programokat.
Azután mikor eljön a szeptember, elmennek gesztenyét szedni. Az idén talán már hárman, mert eljön a lánya barátja is. Néha a Margitszigetre, vagy a Gesztenyéskertbe. Ott békesség van, gyerekzsivaj, biciklizők, napsütés, szökőkút. Ez mind ott van. Gesztenye van a fűben, és katica. Felvett egy gesztenyét. A tenyerébe fogta. Meleg. Most már béke és a szeretet veszi körül. Elmúlt már a fiatalsága, de nem érzi sem öregnek, sem magányosnak magát. Csak boldognak. Mert a boldogság bennünk van.
Ujjaival átfogta a gesztenyét. Tüskés burkát ledobta magáról. Meleg volt. Megőrizte a nap melegét. Az a szép fényes barna gesztenye…