Már csak egy fellépő van előttünk, és mi következünk. A folyosón várakozunk, a tornateremből csak úgy dübörög a basszus, a hip-hop megszokott hangzása lüktet a dobhártyámon, furcsa elegyet alkotva saját izgatott szívdobogásom ritmusával.
Kata napokig vívódott, nehezen döntötte el, be merjük-e vállani, hogy a középiskolai tehetségkutatón csárdást táncoljunk.
– Ki fognak minket röhögni – duzzogott Kata, amikor pár héttel ezelőtt eléálltam az ötlettel. – Minden iskolatársunk valami menő, modern tánccal vagy dallal fog indulni, szexi ruhákban, dübörgő zenével, te meg azt akarod, hogy magyar népviseletben, alsószoknyákkal, hegedűszóra táncoljak veled?
Gondolkozás nélkül bólintottam.
– Igen, pontosan ezt akarom – feleltem határozottan.
Most, hogy tetőtől talpig végigmérem a húgomat, biztos vagyok benne, hogy jól döntöttünk. Barna haja egy piros szalaggal összefonva pihen a vállán, anya ugyanolyan tökéletesre készítette el a ruhához illő frizuráját, mint régen, otthon Marika néni szokta. Fehér, buggyos ujjú blúza, a piros szoknya, ami alatt hamarosan táncot járnak majd az alsószoknyák, a fehér harisnya, a fekete, fényesen csillogó cipő olyan hatással vannak rám, hogy szinte beleszédülök. Eszembe jutnak a régi, falusi rendezvények, ahol Marika néni felkészítésével mi is mindig felléptünk, a barátaink, akiket otthon hagytunk, a táncházak, amik sokszor órákig eltartottak, mert annyira belefeledkeztünk a csárdásba, hogy elfelejtettük: haza kellene mennünk.
Hiába illegeti magát a többi fellépni készülő iskolatársnőnk tűsarkú cipőben, testhez álló, mélyen kivágott ruhában, hiába fest úgy az arcuk a sminktől, mint egy porcelánbabáé, én tudom: a húgom a legszebb közöttük.
Amikor a tornateremben elhal a zene és a nézőközönség soraiban ülő szülők, tanárok, diákok tapsolni kezdenek, Katával összeakad a tekintetünk.
Mi következünk.
Alig hallom a konferálást, annyira zúg a fülem az izgalomtól.
Kéz a kézben lépünk be a tornaterembe, büszkén kihúzva magunkat. Fekete, fényesre bokszolt csizmám visszhangot verve dobog a deszkán, ahogy elsétálunk a színpad közepéig. Érzem Kata izzadt tenyerét az enyémben, alig látom a többszáz ránk szegeződő szempárt, mert elvakít a reflektorfény, de a legelső sorban tisztán látom a szüleinket.
Biccentek a dj-nek, aki hüvelykujjával felfelé bökve jelzi, hogy pillanatokon belül indítja a zenénket.
Amikor felcsendül a hegedűszó, a ritmus és a dallam azonnal átjárja minden porcikámat. Én mozdulok előbb, csizmám csak úgy csattog, ahogy táncra perdülők, aztán elkapom Katám derekát, és már pörgetem is magam körül. Ahogy egyre hangosabbá válik a hegedűszó és bekapcsolódik a nagybőgő dörmögő, mély hangja is, úgy jár át mind jobban mindkettőnket a zene. Tökéletes összhangban egymással, és tökéletesen együtt lüktetve a csodás magyar dallammal járjuk a csárdást, hol egymást ölelve, hol kissé távolabb engedve, pörögve és nevetve, ugyanúgy, mint régen, otthon. Már alig-alig érzékelem a külvilágot, mintha elmosódnának körülöttünk a fények, mintha lassítva látnám, ahogy Kata hosszú, szalagos hajfonata csak úgy repül utána, ahogy szoknyája szélesre nyílva pörög körülötte, ahányszor csak megforgatom. A tempó egyre pergőbbé válik, engem pedig visszahúz a valóságba a mindig hangosabban hallatszó, egymáshoz csattanó tenyerek keltette csodálatos zaj.
Tapsolnak!
Mindenki, kivétel nélkül együtt mozdul velünk, és minden egyes ütemmel egyre hangosabban lüktet felénk a ritmus a nézőtérről.
Amikor aztán a zene elhal, néhány másodpercig néma csend ölel körbe minket. Csak kettőnk zihálását hallom, és a saját vadul kalapáló szívemet.
Aztán felharsan a morajló taps, az üdvrialgás, a nézőtéren egyre többen állnak fel, és kezüket a fejük fölé emelve tapsolnak. El sem hiszem, hogy ez történik.
A szüleimre nézek, akik az első sorban állnak, sírva-nevetve ünnepelnek velünk ők is. Látom az anyám szeméből lehulló cseppekben tenyérnyi, gyönyörű hazánkat, látom a mosolya mögött hullámokban előtörő emlékek tengerét, látom apám büszke tekintetében visszatükröződni magunkat, ahogy magyar népviseletben, peckesen kihúzva magunkat állunk a színpad közepén.
– Hölgyeim és Uraim, itt, Minnesota államban, a Minneapolisi Edina High School tehetségkutató versenyének utolsó fellépőit látták: Gulyás Katát és Gulyás Leventét, akik egy igazi magyar csárdást táncoltak nekünk! Egyszerűen csodálatos élmény volt, köszönjük!
Lassan hal csak el a vastaps, mi pedig kéz a kézben, könnyeinket nyelve szaladunk ki a folyosóra. Itt aztán az ölembe kapom Katát, megpörgetem, ő pedig sírva kacag, kapaszkodik a nyakamba, piros szoknyája hosszú másodpercekig úszik körülöttünk.
Amikor óvatosan a földre állítom, hatalmas kék szemét rám emeli, és még mindig a könnyein át suttogja felém azt, amit az én hegedűszóra hajlongó lelkem is harsogott egész tánc közben:
– Egyszer hazatérek!
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
