Disznó-világ

A felkelő Nap narancsos-vöröses fénye megcsillant a disznók lábnyomaiban poshadó tócsákon. A fénysugár egyre közelebb kúszott az ólhoz, és ahogy finoman megcirógatta Malac kilógó farkincáját, az halkan röfögve mocorogni kezdett. A hangra felébredt Koca is, aki eddig szorosan hozzásimult Kan hatalmas, sáros hasához, és úgy aludta át a hűvös, kora őszi éjszakát.

Malac szokásához híven néhány másodperc alatt teljesen felébredt, fitt volt és üde, így mire Kan kinyitott apró szemét, ő már kint fetrengett az ól előtt elterülő sártengerben. Túrta az orrával, beleröfögött, élvezte, ahogy rotyog az orrlyukai alatt a barna dagonya. Meghempergett benne, gondosan ügyelve rá, hogy egyetlen szőrszála se maradjon ki a kényeztetésből.

– Ej, Malac, ma reggel igazán kihagyhattad volna a reggeli dagonyázást! – pirított rá Koca, miközben a vályú felé sétált. – Gyere inkább reggelizni, apád is jön már!

– És utána indulunk? – visított Malac, és már szedte is apró lábacskáit a vályú felé.

– Bizony, indulunk! – röfögött Kan, aki komótosan cammogott utánuk, lábai hatalmasakat cuppantak, ahogy újra és újra kiemelte őket a sárból, amibe a nagy súly miatt minden lépésnél egész mélyre merültek.

– Uiiii – örvendezett Malac, és korábban soha nem tapasztalt sebességgel falta be a moslékot. Mire szülei végeztek a reggelivel, ő már a huszonharmadik gégerezegtető böfögésen is túl volt.

Alig várta az indulást. Életében először vitték el a Dagály Disznó Dagonyába. Hallani rengeteget hallott már a helyről, a szomszédos ólban lakó kismalacok közül többen is jártak már ott, és mindannyian csillogó szemmel és hihetetlen izgalommal a hangjukban meséltek róla.

– Van olyan dagonya, amelyik egészen a tokádig ér! Le sem kell feküdnöd, és ellep egészen!

– És olyan is van, amelyiknek az egyik oldala több méter magas, lejtős, és folyamatosan friss sárral locsolják, így hatalmasakat lehet csúszni rajta! Aztán ezerrel csapódsz bele a finom, cuppanós agyagba!

– A kaja meg fenséges! Nem ám csak moslék! Kukorica, árpa, zab… mennyei mannák!

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat hallott Malac a kis barátaitól, így amikor végre elindultak, ő egész úton hangosan röfögött és visongatott, ugrabugrált és hempergett.

A helynek már a bejárata is csodálatos volt: egy óriási, fából faragott kapu várta, hogy belépjenek rajta a szórakozni vágyó disznócsaládok. A faragvány legfelső részén agyagból formázott betűk hirdették az élménydagonya nevét: Dagály Disznó Dagonya.

Libasorban átsétáltak a kapu alatt, és az eléjük táruló látványtól, hangoktól és illatoktól mindhárman hangos röfögésben törtek ki.

Malac rohant a sárcsúszdához, Koca belesüppedt a tokáig érő, cuppogós, barna medencébe, Kan pedig a körülbelül húsz disznónyi hosszúságban húzódó, cirádás vályú mellett telepedett le. Csámcsogva, böfögve, röfögve falta be a finomabbnál finomabb falatokat, két pofára tömte a kukoricával kevert zabot, desszertnek pedig almahéjas répákat majszolt el. Közben Malac vagy százszor csúszott le a meredek lejtőn, hol hason, hol háton, hol a kurta farka jött előre, hol az orra. Az érkezést minden pózban élvezte, és örömének hangot is adott.

– Uiiiiii, de csodálatos! – visította, valahányszor száguldva közeledett a sártenger felé.

Koca a szeme sarkából ugyan figyelt rá, de egyébként teljesen mozdulatlanul tespedt a dagonyában. Gondolatban már a másnapi újabb, csodás eseményen járt az esze. Sorra vette magában, miket kell majd előkészítenie, ha hazaérnek, melyik szomszédoknak kell beröfögni, hogy el ne felejtsenek reggel megjelenni.

Hamar elrepült a fantasztikus délután, a fáradtságtól korán berogytak az ólba, és mire a Nap utolsó sugarai elbújtak a tanyát övező fák mögött, már mindhárman hortyogva húzták a lóbőrt.

Másnap reggel az első, narancsos-vöröses sugarak már az udvaron érték őket. Jóleső izgalommal beszélgettek, Vadkan Malaccal bohóckodott, a szomszéd Süldők Kant faggatták a közelgő feladatokról.

– Mit segíthetünk? – röfögte az egyik.

– Ugye mi is segíthetünk kihúzni a házból? – visította a másik.

– És kaphatunk majd a húsból? – horkantott a harmadik.

– Persze, hogy segíthettek! És természetes, hogy mindenki kap a húsból meg a vérből. Sőt, a belsőségeket is szétosztjuk! Kell a sok fehérje meg a vitamin a télre! Nem élhetünk csak zöldségeken!

Sürgött-forgott mindenki az ól körül, a röfögések egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lettek. Csak akkor hallgatott el mindenki, amikor Koca végre feltette a kérdést, amire már mindenki várt:

– Melyiket vágjuk le?

Kan komoly arcot vágott, peckesen kihúzta magát, hogy a sok fiatal lássa, milyen felelősségteljes döntést kellett meghoznia, aztán horkantva kimondta a választ.

– Bélát vágjuk le. Egész jó kondiban van, nem sovány, de nem is túl zsíros. Mostanában változatosan étkezett, biztos finom a húsa. És még csak a harmincas éveiben jár, így nem is lesz rágós. Nem iszik, a mája vitamindús és ízletes, nem dohányzik, tehát a tüdejét is egész nyugodtan megehetjük.

– Tökéletes választás – röffentett bele Vadkan hangosan, és már indult is a ház felé.

Mindenki követte, a sár hangosan cuppogott a lábuk alatt, ahogy megállíthatatlanul tódultak a legközelebbi, fehérre meszelt falú épület irányába.

Felszakították a ház ajtaját, és mit sem törődve a torkokból felszakadó sikolyokkal, kiráncigálták Bélát a házból, lelökték a sárba, kíméletlenül fogták le kezét, lábát. A házból kiszűrődő sikítást elnyomta a disznók egyre fokozódó, vad röfögésének és Béla halálhörgésének a hangja.

Zihálva ülök fel az ágyban, a pizsamám tiszta csatak rajtam, a szívem vadul dübörög.

– Mi a baj Béla? – simogatja meg Gizi a tarkómat. – Nem tudsz aludni a holnapi disznóvágás miatt?

Visszahanyatlok az ágyra, és életemben először rebegek őszinte hálaimát, amiért csak álmodtam az egészet.

Disznó egy világ lenne ez.

Pelesz Alexandra
Author: Pelesz Alexandra

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm - amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik - megsokszorozódik.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 + 5 =

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Csatt!

Rózsa Iván: Csatt! Csettintek egyet: Így szállt el hatvanöt év… Mennyi marad még? Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »