Béklyó nélkül

Elgondolkodva kevergetem a kávémat, az illata megállíthatatlanul kúszik az orromba. Bárcsak az élet receptje is ilyen egyszerű lenne, mint egy jó erős espressóé. Egy adag fekete, két cukor, egy kis tejszín, és már tökéletes is.

A barátnőimmel végre sikerült összehoznunk ezt az estét, mindegyikünk szabaddá tette magát; Fruzsi rábízta a gyerekeit a mamára, én a férjemre, Anna pedig kihagyta a kedvünkért a mai edzést.

– Kár, hogy ilyen ritkán tudunk így leülni – mondja Anna, miközben a műkörmével babrál. – Emlékeztek, régen mennyire más volt? Amikor gimisek voltunk? Órák után csak fogtuk magunkat, beültünk valahová, ittunk egy almalevet, és beszélgettünk.

– Én konkrétan emlékszem arra, amikor egy pénteki napon fogadalmat tettünk: soha nem fogjuk hagyni magunkat, hogy minket is elkapjon a gépszíj. Erre tessék. Itt vagyunk harmincöt évesen, és úgy hajtjuk a mókuskereket, mintha muszáj lenne. A szabadságunk már csak távoli emlék – feleli szomorúan Anna.

– Igen, erre én is emlékszem – bólintok, miközben felidézem magamban azt a délutánt. Boldog voltam, úgy igazán, tele várakozással, vágyakkal, álmokkal. Éreztem, hogy meg tudom majd váltani a világot.

– Tudod, Anna, te legalább egy dologban tartottad magad a fogadalmunkhoz – nevet Fruzsi. – Nem mentél férjhez, nem szültél gyerekeket, így legalább félig szabad maradtál.

– Nektek sem volt kötelező! És tudjátok nagyon jól, hogy engem meg a cégnél szipolyoznak ki. Sokszor este hétig is az ügyfelekkel beszélek, nem egyszer a hétvégéim is a munkáról szólnak, ha egy-egy nagyobb vihar után túl sok káreseményről érkezik bejelentés.

– Nem is akarsz gyereket? – kérdezem hirtelen, mert eszembe jut, hogy erről nagyon régóta nem faggattam.

– Szerintem nem – feleli némi gondolkozás után. – Nem akarom totál korlátok közé szorítani az életem.

Fruzsi is hallgatással felel erre, akárcsak én. Nagyot sóhajt, belekortyol a kávéjába, és kibámul az ablakon. Követem a tekintetét, pár percig csak némán figyeljük a járdán elhaladó embereket. Egytől egyig sietve, lehajtott fejjel, egyedül, vagy gyerekeket húzva maguk után követik a macskakövek szabályos vonalát. Nem pillantanak fel, nem esnek ki a lépteik ritmusából sem. Furcsán érzem magam, fészkelődni kezdek a helyemen, miközben azon jár az agyam, mi lenne, ha egyszer csak mindenki így kezdene el gondolkozni, mint Anna. Előbb-utóbb monoton léptek sem léteznének többé. Sem gyermekkacaj, sem művészet, sem zene. Sem ember.

Valahogy elmegy a kedvem attól, hogy folytassam ezt a beszélgetést. Matatni kezdek a táskámban, előhalászom a pénztárcámat és egy ötszázast teszek az asztalra.

– Bocs, csajok, de mennem kell – állok fel, és már húzom is a kabátom, nehogy megállítsanak.

– De hisz’ nem rég jöttél – kerekedik el Fruzsi szeme. – Ki tudja, mikor tudunk megint újra találkozni? Mostanában megállás nélkül éjszakáznom kell majd, annyira kevés a nővér a kórházban. Az éjszakai műszak után meg napközben használhatatlan vagyok.

– Majd csak sikerül valahogy – erőltetek ki magamból egy mosolyt. – De most tényleg megyek. Nem érzem valami jól magam.

– Biztos elkaptál valamit az iskolában – húzza el a száját Anna.

– Nem hiszem – felelem, de nem részletezem, hogy nem fizikailag vagyok rosszul. A lelkem háborog. Az ajtó felé indulok. – További kellemes beszélgetést!

Még egy mondatot hallok, ami Fruzsi száját hagyja el.

– Bár én se siettem volna el a gyerekszülést. Akkor mehettem volna az orvosira is, aztán most nem minimálbérért kínlódnék, hanem dőlne a pénz…

Ahogy kilépek a kávézóból, mellbe vág a hideg. Összehúzom magam előtt az egyszerű, fekete szövetkabátom és hazafelé indulok. Jól esik a hűvös, friss levegő, egy kicsit magamhoz térek tőle. Örülök, hogy gyalog jöttem, így most előttem áll egy félórás séta a Parkon át. Előhalászom a mobilom, a fülest jól begyakorolt mozdulattal a hajam mögé varázsolom, beleillesztem a hallójáratomba, kizárom vele a külvilágot, aztán zenét indítok. Azonnal átjár a jóleső borzongás és a nyugalom. A dallam, a hang… belemerülök egy időre a lüktetésbe, hagyom, hogy elragadjanak az érzések.

Közben elérek a parkhoz, ahol a fák lombjai festményszerű kaput formálva hívnak maguk közé, az őszi színekben játszó falevelek táncot járnak a hűvös szélben. Egy-egy bordó és sárga levél pörögve hullik a lábam elé. Micsoda szépség! Az erőtlen, de annál fényesebb napsugarak utat törnek maguknak a faágak közt, hogy a parkot átszelő kavicsos járdára csillogó fényjátékot varázsoljanak, hogy próbáljanak utat mutatni azoknak, akik erre járnak.

Egy nő jön velem szembe, feje lehorgasztva, vállait lehúzzák a telepakolt táskái. Arca fakó, tekintete élettelen, lábait szaporán kapkodva halad az úton. Nem csodálja meg a fénysugarakat, pedig azok az orra előtt táncolnak; nem látja a színkavalkádot a feje fölött, pedig a falevelek szinte könyörögnek érte, hogy rájuk nézzen; nem vesz észre engem sem, pedig egy mosollyal bíztatnám, ha rám pillantana.

Zeném ritmusára lépdelek tovább, közben koponyám bensőjében együtt éneklek a hanggal.

„Szemed íriszén magunkat látom,

fénylő tükör a döbbenet.

Sok életet meguntam már,

de most örülök neki, hogy itt lehetek.

Túl a bűnön, a megbánáson

hitem tüzéhez ülök közel…”

Az elmém itt megtorpan. A dalt tovább engedem, de én maradok a gondolataimmal. Az biztos, hogy az én hitem is megrendíthetetlen. De vajon jó helyen vagyok? Ezt akartam? Ez az én utam?

Elkalandozok, befelé, megvizsgálom a szívem dobbanásait, a lelkem rezdüléseit, ahogy számot vetek az életről, amit felépítettem magam köré. Lassan rám sötétedik.

– Kata néni! – hallom a zenén keresztül is a boldog gyerekhangot. Felpillantok, és még éppen időben vetem meg a lábam, mert már ugrik is a karomba Luca. Leállítom a zenét és magamhoz ölelem a kislányt, aki csillogó szemekkel néz fel rám. – Olyan jó volt ma, amikor fociztál velünk! Még az sem volt baj, hogy a fiúk nyertek!

– Szuper csapat voltunk! – simogatom meg a hidegtől kipirosodott arcát.

– Majd jövő héten is játszol velünk?

– Naná! Ki nem hagynám a lányok a fiúk ellen meccset! – kacsintok rá.

Közben felpillantok az anyukájára, aki csendben mosolyogva figyel minket.

– Annyira szeretnek téged – mondja kedvesen. – Köszönjük.

– Nem kell megköszönni semmit – mosolygok én is.

Luca elhúzódik, megfogja az anyukája kezét és egy hangosan csilingelő „Szia, Kata néni!” kiáltás közben tovább sétálnak.

A szívem boldogan dobban, a lelkem örvendve rezdül.

Zenét indítok.

Hirtelen késztetést érzek, hogy megszaporázzam a lépteim. Szeretnék minél előbb hazaérni. Lépéseimet a zene üteméhez igazítom, elmélyülök a dalban.

„És lásd
Mégis hinni kell
Hogy létezhess szabadon
Hogy szerethess szabadon
És lásd
Mégis hinni kell
Szeretni szabadon”

Közben kiérek a parkból, bakancsom már a göröngyös betonjárdán lépdel.

Egyáltalán nem érzem, hogy béklyó húzná a lábam, inkább kellemes könnyedséggel haladok az otthonom felé. A házak ablakaiból kiszűrődő fények olyanok a sötét égbolt alatt, mint egy-egy Földre szállt csillag, ami mind egy élettörténetet mesél el éppen. Szívesen meghallgatnám őket, szívesen bepillantanék néhány szobába, hogy lássam, mindegyikben ott pörög-e a mókuskerék, és elkeseredett lélek-e, aki hajtja. Börtönnek érzi-e az őt körülölelő falakat, karokat?

Hazaérek.

Ahogy belépek, Bálint már jön is elém, hogy magához öleljen. Kutatón pillantok fel a szemébe, és látom benne visszatükröződni a saját mosolyom, abban megbújva pedig az elmúlt tizennyolc évünket.

– Mi a baj? Miért nézel így? – lehel csókot a számra.

Mit mondhatnék?

– Csak hiányoztál – hallom meg magam.

Szívem szeretve dobban, lelkem boldogan rezdül.

– Te is hiányoztál – nevet rám, miközben leveszi a kabátom.

– A gyerekek?

– Beszélgetnek a szobában.

– Köszönök nekik.

Benyitok a gyerekszoba ajtaján, mire a két gyönyörűm a nyakamba ugrik. Karjaik pár percig körém fonódnak, nyugtatnak, egyben tartanak.

Nem szorítanak.

Nézem őket, közben már mesélnek rendületlen, minden új élményt, ami érte őket reggeli elválásunk óta. Azt érzem: velük vagyok teljes, de nélkülük is élek. Egyek vagyunk, de hagyjuk egymást szabadon létezni.

Együtt töltött esténk minden hátralévő pillanatát élvezem, korábbi zaklatottságom kezd alábbhagyni. A lelkem már nem háborog.

Lefekszem, és lehunyt szemhéjam mögött szinte azonnal egy álom kezd felsejleni. Még el sem aludtam igazán, csak lebegek valahol a tudatom és a tudatalattim között.

Látok.

A kék égbolton látom a békét, az erdő lombjai közt a legtökéletesebb festményt, a napsugárban a reményt, a férjemben a szerelmet, a gyermekeimben a jövőt, a lélek örökében a végtelen szabadságot.

Szívem megnyugodva dobban, lelkem békésen rezdül.

Mert én így akarok élni.

Korlátok közt is szabadon.