Viszketés

– Hála a Jóistennek, hogy életben maradt! – hallom meg anyám hangját.

Csak csend rá a válasz.

Hosszúra nyúló csend, amit újra anyám hangja tör meg.

– Ne sírj! Már sírtunk eleget! Életben van, csak ez számít, minden rendben lesz!

Zokogás.

Fogalmam sincs, hol vagyok. Nem tudom, mi történt.

– Nina, kérlek, próbálj megnyugodni! Lehet, hogy hall minket. Inkább bíztasd, beszélj hozzá, akkor talán előbb felébred!

Szipogás. Csak szipogás a válasz.

A szemhéjam olyan nehéz, mintha egy mázsányi súly lenne rajta. Meg kell küzdenem azért, hogy fel tudjak pillantani. Percekbe telik, mire sikerül. A fény zavarja a szemem, fájdalom hasít a fejembe. Hunyorognom kell, próbálok ráfókuszálni valamire. Bármire.

Neoncsövek. Neoncsövek világítanak a mennyezeten.

Elfordítanám a fejem, hogy mást is lássak, de nem megy. A nyakam valamiért nem mozdul. Csak a szememmel tudom körbepásztázni a terepet.

Anyám áll az ágyam mellett. Anyám és Nina.

– Istenem, Rajmi! – fogja meg anyu azonnal a kezem, szeme könnyes, a hangja megremeg. – Hát itt vagy! Hát magadhoz tértél!

Nina nem mozdul. Csak sír. Folyamatosan törölgeti a szemét, fújja az az orrát. Nem akarom, hogy sírjon. Annyira szeretem őt! Ő az életem értelme! Megkönnyebbülök, amikor eszembe jut, hogy néhány hét múlva lesz az esküvőnk. Nem kell sírnia, egy életen át vigasztalni fogom, vigyázni fogok rá. Megérdemli. Ő a legcsodásabb nő a Földön!

– Már annyira aggódtunk érted – folytatja anyu, hozzám hajol, és egy puszit nyom a homlokomra. Jól esik az érintése, és az is, hogy közben az orromba kúszik az illata. Az a mindenre-gyógyír anyuillat.

Semmire sem emlékszem. Csak arra, hogy Ninával és Robiékkal elmentünk síelni. Elfoglaltuk a szobánkat, aztán birtokba vettük a vakító sípályát. Megnedvesítem az ajkam a nyelvemmel, megköszörülöm a torkom, aztán megkérdezem azt, amit muszáj tudnom.

– Mi történt velem?

Nina elfordul, kifújja az orrát.

Anyu odahúz egy széket az ágyam mellé, leül, megfogja a kezem és rám mosolyog.

A szemében bánat ül, de mosolyog.

– Baleseted volt – mondja halkan, mire én is mosolyra húzom a szám.

– Nem mondod? – forgatom a szemem. – Erre magamtól is rájöttem. A részletekre vagyok kíváncsi. Ugye az esküvőig rendbe jövök? – teszem fel a legfontosabb kérdést.

Hosszúra nyúló, baljós csend a válasz.

Aztán Nina feltörő zokogása a szívemig hatol, anyu a kézfejemet simogatja.

Nem tetszik a dolog. Nem tudom, mi lehet a baj, mert nem érzem magam annyira rosszul. Kicsit szédelgek, fáj a fejem, de a kezem-lábam nem fáj, valószínűleg nem törtem össze magam túlságosan. Talán csak agyrázkódásom lehet, esetleg kisebb zúzódások.

– Rajmi – súgja anyu. – Nagyon komoly baleseted volt. Senki nem tudja, miért veszítetted el a kontrollt, de teljes sebességgel becsapódtál a fák közé.

Semmi gond, máskor is szálltam már el. Majd helyre jövök.

Lehunyom a szemem, mert hasogat a fejem, és amig anyu nem beszél tovább, fogadalmat teszek. Most még csak magamnak, de az esküvő napján Ninának is el fogom mondani, mire jutottam. Változtatni fogok az életemen. Kevesebb munka, több idő a szeretteimmel. A veszélyes sportokat befejezem. Nem vagyok már húsz éves. Gyerekeket szeretnék. Családot. Nyugalmat. Mosolyognom kell magamon, amiért úgy jártam, mint annyian mások: hogy egy baleset kell ahhoz, hogy az ember visszavegyen egy kicsit a pörgésből.

– Rajmi – szólal meg anyu újra, a hangja remeg. – Nagyon csúnyán összetörted mindkét lábadat…

Nem hiszem, hogy így lenne, mert nem is fáj a lábam. Viszont most éppen azt érzem, hogy kegyetlenül viszket a lábujjam. Bármennyire bénán is hangzik, segítséget kell kérnem.

– Anyu, mielőtt folytatnád, légyszi, vakard már meg a bal lábamon a nagylábujjam – vigyorgok rá, mire Ninából fájdalmas nyögés, majd újabb zokogás tör ki.

Anyám fal fehér, szemében rémület ül.

Minden erőmet összeszedve felemelem a fejem a párnáról.

A szívem vadul dübörög, miközben tekintetem végigsiklik a takarón, a mellkasomtól kezdve a hasamon át, le a csípőmig.

Itt érek véget.

Tenyeremet a fülemre tapasztom, hogy ne halljam a pokoli üvöltést, ami visszaverődik a falakról, de hiába… hallom, egyre hangosabban és hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül… talán már örökre…

Pelesz Alexandra
Author: Pelesz Alexandra

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 1 = 1

Felhők felett…

  Olyan volt az egész, mint egy álom. Még a szavakat is alig találom, Minden úgy történt, ahogy képzeltem S tényleg azt a varázslatot éreztem.

Teljes bejegyzés »

Pünkösd előtt

Edit Szabó : Pünkösd előtt Ó édes Istenem, add meg kegyelmedet, add a te hatalmadat. Tudom hogy jó veled, melletted Szent lehet, fenséges hited alatt.

Teljes bejegyzés »

A kunyhóban

Emily mindig arról álmodozott hogy belegázol a combját simogató vízbe közben kagylót gyűjt vacsora lesz belőle Lars közben a kunyhóban regényt ír vagy egy festményen

Teljes bejegyzés »

Peti-gyerek kesergője

Peti-gyerek kesergője. Dolgozni szépen…szike a kézben…úgy érdemes Remény a fényben…felkészülve tettrekészen…már nem félelmetes Degy változást tekintni…szakmai dicséretet kivívni kellemetes De mezitláb járni a hóban…hamisan fecsegni

Teljes bejegyzés »

Pince

Le kéne menni a pincébe, már rég voltam lent. Sajnos csak dobálom be a sok lomot, nyűgöt és gondot. Dehogy akarok én lemenni oda. De

Teljes bejegyzés »