Egy zsombékon ül. Felhúzott térdét átkarolva, bámulja a fűzfabokrok mögül előkanyargó Kisküküllőt, amint az fegyelmezetten siklik tova medrében. Néha egy bottal valamit karcol a homokba, aztán, hogy idegen szemek elől elrejtse, törli a firkát. A déli nap hevesen tűz. Tikkadt fűszálak, falevelek alázatos mozdulatlanságban tűrik a forróságot. A csendben csak a lóherék virágaival incselkedő darazsak zümmögése hallatszik mindaddig, amíg a falu felől feltűnnek a libák. Kitárt szárnyakkal megrohamozzák a magas partot, és fülsiketítő gágogással leszállnak a folyóra. Amint a víz megérinti testüket, ismét elcsendesedik a táj. A libák élvezik a víz hűvösét. Nyújtott nyakkal alámerülnek, lábukkal és farktollukkal egyensúlyoznak, majd zsákmánnyal csőrükben kikapják fejüket a vízből és helyrebillennek. Az asszony mosolyogva követi a jelenetet. Mintha szeme előtt a dédmama falvédőjén levő kép elevenedne meg. Elbűvöli a fürdés örömében tobzódó ludak látványa, a távolból fehérlő sziklás oldal, az erdő, amely a túlsó parton magaslik a falu fölé. Érzi, hogy átöleli a múlt… ** Felpattan helyéről, ruháit a zsombékra dobja, és őzgida kecsességével szalad a vízbe. Egy ideig hagyja, hogy testét szelíden simogassa a folyó, aztán enged a csábításnak, elmerül a mit sem sejtő habokban, és erőteljes karcsapásokkal úszik szembe az árral. Amikor elfárad, a hátára fordul, és élvezi ahogy a víz lassú ringással sodorja. A libák a túlsó part felé húzódnak, és nyugalommal tűrik, hogy a sajátjuknak vélt területre egy idegen hatoljon be. Halkan méltatlankodnak is, amikor látják, hogy az idegen fejjel lefelé merül a mélybe, lábát az ég felé feszítve a víz színén. Aztán erőteljes csobbanás, és újra feltűnik a feje, hogy kipihegje magát, míg lábával a víz alatt egy helyben biciklizik. Aztán egész testével merül a víz alá, és pár méterrel távolabb bukkan fel újra. Szereti ezt a folyót, gyermekkorának folyóját, s míg játszadozik vele, újra gyermeknek érzi magát. *** A nap már az ég alja felé tart, amikor kijön a vízből. Percekig álldogál a mezőbe nyúló parton, tekintetével simogatja a szeretett tájat, majd elnyúlik a fűben, és hagyja, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Az alkony hűvöse téríti vissza a jelenbe. Arcán érzi a mező széna illatú leheletét, és hallja, hogy a közelben egy tücsök ismerős dallamot muzsikál. Lelkét elárasztja a visszatérés öröme.
