Budavári ragyogás
Azon a szeptemberi délutánon, egy régi barátokkal eltöltendő kellemes este reményében ugyan, mégis, kissé bosszúsan indultunk. Mint hetek óta már, a langyos délután aznap is alacsonyan járó szürke felhőkkel, és csendesen, de kitartóan hulldogáló esővel szomorította a világot. Már alig reméltük, hogy a szabadtéri program, a Budavári Borfesztivál, s utána az élő Ghymes koncert, nem lehetetlenül el teljesen.
Ingerülten ácsorogtunk az óbudai buszmegállóban, az eső pedig, mintha tovább akart volna keseríteni: egyre nagyobb, tocsogós cseppekben fröccsent szét az ernyőinken. Már annyian várakoztunk, hogy félő volt, ha jön is végre egy busz, föl sem férünk rá. Egyre távolodott a borfesztivál vonzása, legszívesebben visszafordultunk volna, de a tudat, hogy a barátaink várnak, kitartásra ösztönzött. Végül megérkezett a jármű, föltúrtuk magunkat az ázott kutyaszagú utastérbe, s több indulattal, mint örömmel irányba álltunk végre.
Jókedvünket az sem hozta vissza, hogy hosszú sor álldogált a Clark Ádám téren, a sikló pénztáránál. A népszerű felvonó az alagút mellől szállítja föl az utasokat a várbéli állomásig. A várakozók többsége idegen nyelven beszélő turista volt, modern kamerákkal fölszerelkezve érkeztek a Budai Vár esti képét és fényeit megörökíteni.
Az első öröm-rebbenés a sikló emelkedő útjának felénél ért, amikor hirtelen kitágult odalenn a világ: a szakadó esőben fölfénylettek a Lánchíd melegsárga lámpái, az oroszlánok méltóságteljesen őrizték a félhomályban a teret, egyetlen nagy, tükrös pocsolyává vált a Duna és a két rakpart, sejtelmes derengéssel mutatta magát a Bazilika kupolája, s a Margithíd csipkés lámpasora előtt, mint magányos, masszív fényblokk sugárzott a Parlament.
Megérkeztünk a sikló fölső állomására, útitársaink egyik része a Sándor palota előtt elsétálva a Mátyás templom felé vette az irányt, mi balra indultunk, s még a Várudvarban zajló borfesztivál bejárata előtt, elkezdtük telefonon keresni barátainkat, akik már bévül voltak, és felderítették a lehetőségek egy részét. Barátnőm határozottan javasolta, hogy álljunk meg az ötödik házikónál, amelyben egy tokaji pincészet borait mérik, feltétlenül kóstoljam meg az ő csodálatos ófurmintjukat, s mire az ízlelgetés végére érünk, ők is odaérnek. Tanácsát a közös gyerekkorból táplálkozó bizalommal megfogadtam, férjem szamorodnit kért, s ahogy álltam, kezemben az éppen csak megkóstolt, de a szívemet máris melengetni kezdő itallal, körülnéztem, s még a lélegzetem is elállt.
Sötétedett, a Budai Vár és a Széchenyi Könyvtár kivilágított hatalmas, neobarokk épületeit lágyan fénylő, üvegszerű mázzal vonta be a sűrűn hulló eső, kellemes zene szólt, s jókedvű, esernyős emberek sétálgattak karcsú poharakkal, mindenki ráért, csevegett, mosolygott. Az ófurmint már működött bennem, de a látvány, ez a gondtalan életöröm volt az, ami kezdte végre fölfalni kezdeti rosszkedvemet. A négy-öt centiliter bor még nem tehette, csak a közeg, amelybe kerültem, hogy oldódott bennem a feszültség, távolodni kezdett a folyton tornyosuló feladatözön miatti görcsös tenni akarás. Ellágyultan néztem a vadászó Mátyás király, vízben és fényben tündöklő szobrát, s nem volt kérdéses e ragyogó vadászat sikere. Hallani véltem a vadászat befejezésére hívó kürt hangját, és képzeletemben már a zsákmányból készülő vaddisznó pörkölt vöröslő gőze és illata is betöltötte a teret.
Ekkor találtak ránk barátaink. Nevetve mesélték, hogy már végigportyázták néhány tájegység általuk kedvelt pincészetének standjait, s együtt folytattuk a felfedező expedíciót. A Széchenyi Könyvtár belső udvarán egy villányi borász cabernet sauvignon-ját ízlelgettük, a nyelvemen valahogy édesebbnek mutatkozott, mint a hétköznapokon, s engedtem, hogy megtévesszen gyümölcsös ízeivel. Mindenfelől sülő húsok illata lengedezett, kívánatos sonkák, kolbászok, tepertők és sajtok kínálkoztak a kis boltok asztalain. Néhány ízes, füstölt falat s némi sajtféle elfogyasztása után izgatottan keresgéltünk a forgatagban, míg végre megtaláltuk kedves egri barátaink szépasszonyvölgyi pincészetének, a Magister pincészetnek házát. Évtizedeken át követhettük létrejöttének, küzdelmeinek, a beleölt sok-sok szeretetnek és munkának történetét, láthattuk, hogyan épült, szépült, hogyan valósították meg újabb és újabb álmaikat. Tanúi voltunk, amikor elkészült a legkorszerűbb borászkodást lehetővé tevő pince, s hozzá a palackozott boraikat értékesítő üzlet, és végignéztük, ahogy a jó gazdák szerető gondoskodásával alakítgatták a hangulatos vendégváró helyiséget is. Mára, boraik java az ínynek finomság, a léleknek elegancia, s aki náluk és velük töltött ott egy estét, nem felejti el a Magister borok költészetét. Örült a lelkünk, hogy őket is itt látjuk, szeretettel köszöntöttük az egyik tulajdonos fiát, s élvezettel kóstolgattuk a pincészet Egri Csillag nevű borát, amellyel megkínáltattunk.
A boltív alatt átsétáltunk a Szavolyai szoborhoz, a Vár Duna felőli oldalára. Még üresen, de állt már a színpad, várakozón nézett szét, lesz-é az ömlő esőben közönsége a Ghymes koncertnek. A turulmadaras kapuig vezető úton is két sorban álltak a szilárd s a folyékony ínyencségeket kínáló apró bungalók, s a köztük lévő széles soron egyre többen sétálgattak, fiatalok, vének egyaránt. Az elfogyasztott néhány deci nemes nedű csak egyik oka volt annak, hogy egyre jobban éreztem magam: hangulatomat emelte a tapasztalás, hogy a körülöttem hömpölygő, sokféle korú férfi és nő között, egyetlen részeget sem láttam. Csillogó szemmel és fénylő lélekkel sétálgattak, beszélgettek, jókat nevettek, kóstolgattak mindenfélét immár csurom vizesen, és gyönyörűség volt, hogy az intelligencia és a kulturáltság jegyében érezték jól magukat!
Ahogy telt-múlt az este, egyre nőtt bennem a megbecsülés azok iránt, akik – ki tudja mennyi harc, és a folyton változó világban hány újrakezdés után – egyre nagyobb számban állítanak elő és képviselnek kiváló minőségű magyar termékeket, s ezzel gazdagítják hírünket, nevünket szerte a világban. És amelyekért – ez a hely a bizonyíték – eljönnek a világ (és Magyarország!) különböző tájairól a jókedvű együttlétre vágyó emberek. Őszinte elismerés támadt bennem azért is, hogy ez az ország, ez a város, itt, a legszebb pontján engedi megmutatni magyarjainak, amit teremtettek, az ország legpatinásabb helyein nyújt lehetőséget hazánk fiainak a bemutatkozásra!
A színpadon hangolni kezdtek a zenészek, mit sem törődve azzal, hogy a kitartóan zuhogó esőben hányan álldogálnak majd (mert az üldögélés ennyi vízben nem vállalható), hallgatni őket. Mindannyian hívei vagyunk az együttes zenéjének, s társaságunk három tagja, lelkében a nyári, hegymagasi Ghymes fesztivál emlékével, derűsen állta az esőt. Közülünk az együttes legnagyobb kedvelője már elhelyezkedett közvetlenül a színpad előtt, ahol egész lényét átjárhatta a zene. A záporozásban ugyan nem gyűlt össze hatalmas tömeg, de a zeneimádók törhetetlen lelkesedésével állták körül a színpadot a Ghymes-rajongók, s egy nagyobb körben sokan bújtak meg esernyőik védelmében. Jóleső látványt nyújtottak a hatalmas vadgesztenyék lombja, vagy a házikók ereszei alá húzódó várakozók. Egy fiatal pár, egy ilyen kis eresz alatt, már dúdolgatta az együttes legismertebb slágereit, egyhelyben ritmust toporogva, apró mozdulatokkal, ringatódzással kísérve saját csendes dudorászását. A szép párt megértő mosollyal nézegette egy nyolcvan körüli, két botra támaszkodva álldogáló férfi is – és örült nekik.
Amíg a zenekar készülődött, kisétáltam a teraszkorláthoz, és lenéztem Budapestre. Mellettem külföldiek áztak rendületlenül, s szó szerint tátott szájjal, ámulva csodálták, amit láttak odalent.
Az öröm, amit addig éreztem, bennem is önfeledt boldogsággá változott. Fényárban úszott az ezer ponton gyönyörűen megújított város, a szüntelen eső sűrű ezüstszálai titokzatos, ékkövekkel teleszórt fátylat vontak minden épület köré, a vízen a fény ezerszer visszatükröződött, s ha az égen a felhők elfedték a csillagokat, hát azok lejöttek, és kigyúltak itt, a csatakos fényben tündöklő városon! Piros és fehér csillagok futkostak a sziporkázásban karcsún és büszkén nyújtózkodó hidakon, a Duna szalagján egy-egy szaladó kis kék villogás mutatta az élet megállíthatatlanságát, és méltóságteljes, óriás hajók úsztak lassan a céljuk felé. Körbenéztem, a Citadella erődjétől, balra a város felé: a Nemzeti Színház hajója úszott fényesen a túloldalon, világítón dagadt a Bálna hasa, a Corvinus Egyetem és a Vigadó ragyogtatta pompás homlokzatát, sugárzó templomtornyok mutatták magukat sorban, és mint egy óriás, gótikus csoda magasodott ragyogva az Országház. Újra Budára érve a Mátyás templom csipkéi és a Halászbástya néztek várakozón, a most érkezőkre.
Ebben a szikrázó fényességben – talán a lábunk alatt meghúzódó, csodásan megújított Várkert Bazár miatt, ahol fiatal éveim alatt két alkalommal járhattam, azután bezárták életveszélyes állapota miatt, s évtizedeken át, (egész életemen át), csak omladozott, mint annyi más is – eszembe jutottak gyerekkorunk és egész felnőtt életünk, lassan hét évtized emlékei. Két, de lehet, hogy három generáció megcsúfolt, megcsonkított, lealacsonyított, és örök-szürkére kárhoztatott élete, a meg nem becsült, meghamisított múlt, tudatosan megölt emlékeivel, a vaksi város, porló, halódó, rogyadozó kincseivel, elhanyagolt, piszkos, takarítatlan lelkével és tereivel, s a hazug tanítások és félrevezető illúziók, amik közé bezártak minket.
Alig merem elhinni, hogy megértük ezt a változást, hogy itt vagyunk, és hogy az életen és épületeken túl, próbálnak helyreállítani annyi minden mást is: gondolatokat, elveket, ősi értékeket, az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen szokásrendjét az élet sok-sok színterén! Ez akkor is egyfajta újjászületés, ha az elvégzendő feladatnak még csak a második harmadánál tartunk!
Felszabadultan mélyet szippantottam az esőtől tisztára mosott levegőből, s ki tudja hányadszor, immár a sokadik kontextusban, ismét Szerencsés Károly történész fölemelő szavai jutottak eszembe: „Mi mégis makacsul az Óperenciás tengeren túlra nézünk. Fantáziánk él: nem túlélünk: élünk! Megnemesedünk. Már majdnem sikeresek vagyunk. Magyarország, mégiscsak mi vagyunk.”1
Egy hatalmasra hízott csepp hullott támaszkodó kézfejemre nagy loccsanással, fénytől mámorosan robbant millió kristályos gyönggyé, s repült, gurult, szállt mindenfelé.
A ragyogás éjszakáját ebben a pillanatban járta át erőteljes zengéssel a Ghymes igéző dala:
„Másik kézbe simul a kezünk, csepp a tengeré.
Réges-régből új, ha sikerül Kárpát zengené.
Nézd a szemeimet, minden kiderül, kár mondani már,
A magyarság szívbe menekül, úgyis jót talál, úgyis jót talál.2
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...
