Az évszakok csendjei
Leggazdagabbnak a természet csendjeit találom. Az évszakok csendje mind-mind változó, színekben és (különös!) hangokban tobzódó, önálló, egyedi hangulatú világ. Számomra a tavasz csendje serényen buzgólkodó, surrogással, alig hallható, mégis erőteljes hersegéssel teli, ahogy a rügyek bomlanak, és nyújtózkodni kezd a fű, s délről érkező langyos fuvallatok duruzsolnak eljövő nyarakról. Hancúrozni vágyó, virgonc szelek roskadoznak a vállukat nyomó virágporok súlya alatt, s amint szétszórták terhüket, vidáman kifújják a cipelés fáradalmait, és sebesen kergetni kezdik a még karcsú, fiatal felhők fürge csapatait. Hegyen-völgyön zúgnak-csobognak az olvadástól daliásra izmosodott patakok, csermelyek, diadalmasan átlépnek a medrükben gömbölyödő hatalmas kövek fölött, s hátukra kapva a fák hanyagul eldobott ágait, muzsikáló kis zuhatagokat építenek. Ilyenkor a csönd legboldogítóbb hangja a madaraktól származik, akiknek kórusa fajra és nemre való tekintet nélkül – torkaszakadtából dicséri a csodát, hogy újra, mindent, előről kezdhetünk…
A nyár már más természetű, csendje nem csak a termékenység áldásának súlyától nehéz, de a hőség sokféle munkájának lenyomatától megfoghatatlanul változó. Néha sivatagi szárazságtól csikorog a föld, szinte reccsen az aszály-ütötte repedések alatt, hallani, ahogyan sír, amint szétszakad. Ilyenkor perben áll a levegő hatalmasaival, eseng és átkozódik, aszott testének csonttá soványodott szegény terméseit tüskeként mutatja az ég felé. A forróságban, fölszálló párák teszik sűrűvé a levegőt, sötétlilára híznak a felhők, s a visszafojtott lélegzethez hasonlatos a vihar előtti csönd. Azután elementáris erők szabadulnak el: villamos feszültséggel töltik meg a légkört az iszonyú, fákat térdre kényszerítő, száguldó, forró szelek, mintha megindulna egy láthatatlan, óriási fal, s tolna maga előtt mindent, mi útjába akad, torlódnak előtte a vész színű felhők, míg végül a föld erőtlen, szomorú tüskéi kiszúrják a pöffeszkedő, súlyos égi takarót. Ekkor a mennykövek előre küldik dobhártyahasító félelmetes követeiket, amelyek szétszaggatják a legkövérebb felhőket is, utat vágva a sistergő, fényes Villám őfelségének, aki végül áldást osztó, bőkezű úrrá változik: testőrségét, a dühöngve lezúduló, özönvízszerű égszakadást egy parancsszóval megfékezi, s a várva-várt, megszelídült, életet adó, bőséges, hűs nyári zápor, kioltja a már-már végzetessé váló földi szomjakat.
Nyáron csendesebbek a madarak, a temérdek munka, a család alapításának és táplálásának sok gondja közt kevesebb idő jut a dalra, életre kel viszont a legyek, méhek, darazsak és dongók zümmögő hada, estenként tücskök gyakorolnak egy szeptemberi nagy hangversenyre készülődve, gyíkocskák osonnak apró körmeik okozta nesszel, hangyák sürögnek, és egerek-pockok sokasága gyűjti a mezőről télire a magvakat. Pompában álló virágok ezrei teszik káprázatosan színessé e csendet, s a nyárnak egy bizonyos pillanatában már tudni lehet, hogy ily dús gazdagság nem élhet örökké, csak múló állapot lehet. Túléretté válik a csend.
Szüret alatt és után az őszben, szinte már megkönnyebbült csend honol, érezhető az örvendezés, hogy nem kell őrizni tovább a nyár gazdagságának majdnem nyomasztó terheit. Ismét szaladós kis szelek görgetik az ördögszekeret, fáradhatatlanul fújják az ejtőernyős, otthont kereső magvakat, melyek, ha ágyat vetettek maguknak, a szél még avarból zörgős takarót borít reájuk, s elhalkulva, egy altatót is dudorászik nekik. Szeptember első napjaiban óriás zenekarokba tömörülnek a tücskök, s zengő muzsikájukban az életöröm mellett, alig észrevehetően, már bujkál a félelem, az elmúlás riadalma is. Októberben, az erdőkben hulló leveleket dajkáló szellők meg-megriadnak a szarvasok völgyeket betöltő bőgésének roppant erejétől, majd saját ijedősségüket kikacagva, hajnalban bukfenceket vetnek a mezőségeken, de rémülettől dermedt leheletük már dér-kristályokat felejt a füvön és a bokrokon. Egyre halkulnak a neszek, elcsendesülve álomra készülődnek a patakok, szelíden ringatják a páfrányok beléjük hanyatló, halni készülő leveleit. Éjszaka, a kristálytiszta égbolt csillagai különös üveghangszereken játszanak, s ettől minden egy kicsit fájni és búcsúzkodni kezd.
S végül megérkezik a téllel a legcsöndesebb, legtisztább, legfehérebb csönd. Egy-egy nagy havazás után néha hetekig alszik még a szél is, s a vastag hó, mintha elnyelné mind a hangokat. Kicsit szomorkás, a fátyolos fényekben kissé erőtlennek tűnő ez a csönd, a hó kezdetben fénylő, ragyogó fehérsége, a pompás, csillámló zúzmara-ruhában bálozó világ is fáradt fakóba hajlik idővel. Néha már úgy tűnik, hogy mindez végleges, és a pihenés megnyugtató, békés csöndjét, amit eleinte annyira vártunk és szerettünk, kezdjük reménytelenül kilátástalannak hallani. Már-már elkeseredünk, mikor egy napon ismerős, fürge szellők érkeznek, elfújják a nap arca elől a fátylat, és mi meghalljuk a hó alól, a magvak életre erőlködésének csodálatos moccanásait, egyszer csak fölharsan ismét, a madarak életet magasztaló kórusa, s elnevetjük magunkat, amikor észre vesszük, hogy együtt dúdolunk velük. Tavasz van megint.
Csodálatosak a természet csöndjei és különös, hogy leginkább hangokkal elmondhatók.
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...
