Amikor megszülettem, nem vittek haza az újszülött osztályról. Azt mondták a doktorok, hogy én nem leszek olyan okos, mint a többi gyerek, és ettől az anyukám nagyon elszomorodott. Utána már meg sem nézett, hiába biztatták az ápolónők, hogy egészen szép kisfiú vagyok. Egy picit ferde vágású volt a szemem, de egyébként pont úgy néztem ki, mint a többi baba. Mindenem megvolt, igaz egy kicsivel több is, mint másoknak. Egy kromoszómával több volt, mint azoknak az újszülötteknek, akiket hazavitt az anyukájuk. Ezt persze nem értem, hogy mit jelent pontosan ez a kromoszóma dolog, de vannak, akik azt mondják, hogy ez óriási baj. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy a szívemen meg volt két lyuk. Az nem jó, ha egy gyereknek lyukas a szíve, ha meg kettő van, az még rosszabb, de azon lehet segíteni, be lehet foltozni. Ahol én lakom, ott több olyan kisgyerek is van, akinek már bevarrták a lyukat a szívén, de őket sem vitték haza. Ezek az én kis barátaim. Aztán megtudtam, miért baj, ha valakinek lyukas a szíve. Mert nem tud futni, amikor a többiek labdáznak, kapkodja a levegőt, és gyakran elkékül a szája. Már abban is elfárad, ha eszik. Persze, csak ha tud enni. Néha az orrán át etetik, egy olyan csőfélével. Az nagyon nem szeretem. Én még nagyon kicsi vagyok, meg hát kissé butácska is, de azt biztosan tudom, hogy nincs annál rosszabb a világon, mintha egy kisgyerek nem kap elég levegőt. A kromoszómát továbbra sem értem, hogy mit jelent. Talán van valami köze ahhoz, hogy amikor orvoshoz visznek az otthonból és villamoson utazunk, akkor engem nagyon néznek az emberek. Pedig ezek kedves emberek, van, aki nevet is, amikor rám néz, vagy mond rólam valamit. Nagyon sokszor voltam kórházban, négy hónapos koromban pedig megoperálták a szívem. Minden gyereknek ott volt az anyukája az operáció után, csak hozzám nem jött senki. A műtét sikerült, csak nagyon lassan akartam gyógyulni. Azt mondják, hogy az a baba gyorsabban javul, akinek az anyukája ott ül az ágya mellett. A szívem sokkal jobb lett, de azt a kromoszómát nem tudták elvenni tőlem. Egy új otthonba kerültem, ahol már tudták, hogy jövök és itt vártak engem. Minden gyerekkel volt valaki, általában valamilyen néni, aki ápolta és etette. Engem Péter gondozott és nagyon hamar jó barátok lettünk. Eleinte csak lassan tudtam enni, de nagyon türelmes volt velem. Kivárta, hogy a cumisüveg aljára érjen a tejcsi, amit nagyon szerettem, és mindig szomorú voltam, ha előbb elvették az üveget. Ilyenkor sírtam, mert másképp nem tudtam kifejezni, hogy éhes maradtam. Tudta azt, hogy a gyümölcs a kedvencem, néha hozott otthonról is nekem. Amikor először felálltam a járókában – később ugyan, mint azok a gyerekek, akiknek nincs egy kromoszómával több – akkor tapsolt, és azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok. Sokat játszottunk egy macival meg zenélő játékokkal. Azt nagyon szerettem, ha énekeltek. Esténként hazament, akkor nagyon szomorú voltam, néha sírtam is, de megígérte, hogy reggel visszajön, és soha nem csapott be. Járni tanított, csetlettem, botlottam, sokszor elestem, de olyankor felkapott, megvigasztalt, és kezdtünk mindent elölről. A szívem miatt azért még kellett kórházba járni. Várakoztunk a folyosón és néztük a többi beteg gyereket, volt aki, nagyon sírt, mások megszeppenve ültek az anyukájuk ölében, én a Péter nyakába kapaszkodtam, tudtam, hogy ő úgyis megvéd, ha bántani akarnak. Előttünk egy néni ment be a rendelőbe a kisfiával, utána következtünk mi, én még szorosabban bújtam Péterhez. A doktornő írta az adatokat, közben kérdezte, hogy hány kiló és hány centi vagyok. Péter válaszolt, hogy 11,25 kg és 81 cm. A doktornő abbahagyta az írást és felnézett. „Hát ez elképesztő!” Nem tudom miért csodálkozott ilyen nagyon, de biztos nagyon fontos tudni ezt egy orvosnak. Utána még azt mondta: „Tudja, sokszor a legegyszerűbb kérdésre adott válasz is rengeteget elárul egy emberről”. Az előző anya ugyanis, aki nagyon felelős pozícióban van, nem tudta megmondani, jelenleg hány kilós a volt koraszülött gyermeke. Felhívta a férjét telefonon, és megkérdezte tőle, akinek több ideje van, mint neki, ő ugyanis nagyon elfoglalt. A doktornő tovább kérdezgette Pétert, hogy a szívműtét után milyen gyógyszereket kapok még. Péter sorolta a négyféle tablettát és azt is megmondta, hogy melyikből hány milligrammos port készítenek nekem, mindezt fejből, nem papírról olvasva. Utána még arról is büszkén beszámolt, hogy az utolsó vizit óta milyen sokat fejlődtem, megtanultam egyedül járni és kezdek már beszélni is. A doktornő mosolygott, azt mondta Péternek, hogy vetekszik a leggondosabb anyával. „Ahogy az a kisgyerek átöleli Magát, azt nem lehet színlelni. Ez a gyerek nagyon szereti Magát és ő is nagyon sok szeretetet kap Öntől.” Megvizsgált, aztán mondott kicsit ijesztő dolgokat is, kilátásba helyezte, hogy a közeljövőben még egy szívműtét lesz majd szükséges. Péter megkérdezte, hogy ő is bent lehet-e majd a műtőben, mert engem nem akar egyedül hagyni. Ezt sajnos nem ígérte meg a doktornő, aki nagyon meglepődött a kérésen és mosolyogva mondott egy olyat, amit megint nem egészen értettem: „Maga egy anyaszívű férfi, igazi anyukája ennek a kisgyereknek”.
Author: Katona Márta
Dr. Katona Márta az Irodalmi Rádió szerzője. Nem először ragadtam tollat, hogy leírjak egy történetet. Orvos vagyok, több évtizede dolgozom, mint gyermekgyógyász; súlyos állapotú újszülötteket és szívbeteg gyermekeket gyógyítok. Munkám során, az intenzív osztályon számos elgondolkodtató, vagy éppen megrázó emberi sorsnak, megindító eseménynek voltam tanúja, amely mellett nem tudtam csak úgy egyszerűen elmenni. Időnként kikívánkoznak belőlem ezek a történetek, hogy másokkal is megosszam, természetesen név nélkül, és beazonosíthatatlanul. Néhány alkalommal már megjelentek írásaim, és az olvasók visszajelzése nyomán volt rá érdeklődés. Ez bátorított arra, hogy ismét írjak néhány sort a kis betegeimmel kapcsolatos emóciókról, akiknek sorsa különösen mély nyomokat hagyott bennem. De az egészségügyben eltöltött évek olykor keserű, néha azonban nagyon jó tapasztalatairól is kell szólnom, hogyan éli meg ezt egy orvos, aki a másik oldalon áll, és mi történik, ha ő is átkerül a betegek oldalára.