Minut csapdába esik

Szohner Gabriella: Minut csapdába esik

Minutnak, a kicsinyke szellemnek, az időhaladás egyes számú felelősének huncutkodó kedve kerekedett. Pörgött, forgott, jól megcsipkedte Szekundnak, a másodfelelősnek az orrát, szertelenül ugrándozott, ficánkolt bő, halványsárga overalljában. Alig tudott arra figyelni, hogy leváltsa szolgálatából Szekundot, aki már nagyon elfáradt a munkában.

– Mi történt veled? – kérdezte Szekund bosszúsan. Nagyon nehezen viselte társa szertelen jókedvét. Ő már olyan erőtlen volt, semmire sem vágyott jobban, mint mihamarabb egy jó, puha ágyba, paplanok közé bújni.

– Csak jó kedvem van! Ennyi az egész! – incselkedett tovább Minut, miközben ujjaira tekergette Szekund csillagporos hajfonatát.

– Nehogy megbánd ám ezt a csuda jókedvet! Vigyázz! Nagyon tapasztalatlan vagy még! – intette óvón Szekund, Minutot. – Az állomáson minden rendben van! – mondta, aztán fogta a motyóját és faképnél hagyta szellemtársát. Minut vállat vont.

-Menj csak! Menj! Most legalább egészen az enyém itt minden!

Kitárta a karját és körbetáncolta a nagytermet, mely csak egy része volt annak a különleges építménynek, amit valahová nagyon messzire, a sarkkörökön túlra, az északi fényen is túlra, minden időn túlra alkotott a Teremtő, és Transztemporisznak nevezett el. Hatalmas szerkezet kattogott a legnagyobb terem közepén, körülötte pedig gigantikus látcsövek sorakoztak. Egyik oldalon arany színűek, a másikon ezüstösen csillogók. Minut megtanulta az időfelelős iskolában, hogy egy-egy távcső egy-egy fontos időszakot mutatott a Föld nevű bolygón élő mocorgók életből, s ha belenézett valaki a szolgálattévők közül, láthatta a fura ficergést. Azt viszont már nem tanították meg az ifjaknak, mit is jelentenek ezek a jelek, nekik csak annyit kellett figyelni, hogy van-e a távcsövekben mozgás egyáltalán. Minutnak, Szekundnak és a több kis szellemnek is az volt a mindennapos feladata, hogy kezelje a hatalmas kattogó szerkezetet, és belenézzen a sok-sok létcsőbe, minden rendben van-e, azok végén, és hogy rezegnek-e a membránok, amit melléjük feszítettek.

A kis ellenőröket azonban nem volt teljesen biztonságos magukra hagyni, az állomás legfőbb,  főellenőri feladatát Tempusz, a bölcs öreg szellem kapta. A kora meghatározhatatlan volt, a fiatalságára sem emlékezett senki, talán még ő maga sem. Hófehér szakállát két oldalra rendezgetve, hosszan húzta maga után, megritkult, fonatokban lengedező haja is a földet súrolta. Egész valóját fehéres, ezüstös csillagpor borította. Tempusz sűrűn megjelent a nagyteremben, belepillantott a távcsövekbe, tenyerét rátapasztotta a membránokra, így értelmezte azokat a jeleket, amik a csövekből jöttek. Miután kiértékelte a tapasztaltakat, vagy mélyen hallgatott, vagy szakállát igazgatta, vagy éppen szemöldökét ráncolta fejét rosszallóan csóválva. Ha a Föld nevű bolygón, amit ezek a csövek megfigyeltek problémát látott, mérgesen toppantott egy nagyot. Ilyenkor nem volt tanácsos a közelébe menni, szembogarának élesen vakító kékjéből jeges tűket bocsátott a környezetére, és mérgében bénító csillagport szórt mindenhová. Ilyetén látványa és viselkedése éppen elegendő volt minden aprócska beosztottjának, hogy nagy tekintéllyel tiszteljék. Tempusz egyébként bármikor felbukkanhatott a nagy teremben és olyankor nagy szigorral vizsgálódott.

Minut még mindig táncolt körbe – körbe, de a tudat, hogy a főszellem akármelyik pillanatban a sarkára léphet, lassan lecsendesítette. Éppen jókor. Közeledett ugyanis a pillanat, amikor a nagy szerkezet kisebbik mutatóját arrébb kellett billentenie. Odaállt hát a kisebbik mutatóhoz, és várta, hogy egy bizonyos csillagocska fénye felvillanjon az égen. Amikor a tündöklés megjelent a terem közepére festett körben, Minut arrébb billentette a szerkezet kisebbik fémlemezét. Közben énekelni kezdett egy szívének kedves dalocskát, amit még akkor megtanult, amikor a segítő szellemek inasiskolájába járt.

„Kattog az óra kitt katt

Körbe jár a mutatója kitt katt

Lenn a Földön lássad csak

Eltelt egy óra, búcsúzz el tőle, engedd el!

 

Kattog az óra kitt katt

Körbe jár a mutatója kitt katt

Lenn a Földön halljad csak

Jön egy új óra tárd ki a szíved, engedd be!

 

A szerkezeten volt egy nagyobb lapocska is, az magától kattant előre mindig egyet, azzal Minutnak nem volt semmi dolga. Amíg újra billenteni kell a kicsi lapot, bőven volt ideje körbenézni a távcsövekben. Belenézett egybe, aztán még egybe, meg még egybe, megtapogatta a membránokat, de az a tevékenység most nem kötötte le a figyelmét. Más valamire vágyott. Repülni szeretett volna, túl a termen, túl az állomáson, túl az időn. Szárnyalni akart szabadon, játékosan, gondtalanul. Nem fért el a bőrében!

– Úgy szeretnék egyszer kiszabadulni innen! – hallotta a saját hangját.

– Hát, hiszen megteheted! – válaszolta valahonnan valaki.

Minut nagyon meglepődött. Sarkig nyitott szemmel kutatta a hang gazdáját, még hunyorgott is, de sokáig nem látott egyebet, mint gomolygó, szürke ködfelhőt.

– Ki vagy te és mit akarsz tőlem? – kérdezte félénken, majd hozzátette:

– Mindjárt jön a főellenőr, és neked annyi! Mehetsz rögvest a szellemtemetőbe!

– Nem jön! – állította határozottan, nagyot kacagva a gomolyag, aztán egy szemhunyásnyi idő alatt testté vált és talpra szökkent. Impiusz volt az, a gonosz szellem, aki már annyi bajt okozott az állomáson, hogy megszámolni sem lehetett. Minut ugyan még soha nem látta őt, de hírből már túlságosan is jól ismerte. Hallotta, hogy egészen olyan, mint Tempusz, csak Impiuszon minden fekete, de ha akarja, fehérré változtatja magát. Na, amikor ez megtörténik,  nincs az a szellem, aki  össze ne tévesztené kettőjüket.

– Elaltattam! – nevetett nagyot a gonosz Impiusz.

– Egyáltalán hogy kerülsz ide? Mit akarsz tőlem? – érdeklődött félénken Minut.

– Hát nem kertelek, elmondom egyenesen! Azért jöttem, hogy lopj el egy kis időt.

– Mit csináljak?- kérdeztette értetlenül Minut.

– Lopj el egy kis időt! – erősítette meg a szándékát Impiusz – minden órából egy percet.

– Miért is tenném?- kérdezte Minut.

– Mert én így akarom! Ha megteszed, szabaddá teszlek, oda repülsz, ahová csak akarsz, azt teszel, amit akarsz. Akár az állomás vezetője is lehetsz!

Minut gondolkodóba esett.

– Senki nem fogja észrevenni! – bizonygatta Impiusz. Egészen közel hajolt Minut arcához, szempilláin aprócska, vicsorgó manók kapaszkodtak.

– De igen! – vágott vissza Minut. – Ott lenn, a Föld nevű bolygón azok, akik ott mocorognak! Azok észreveszik!

– Bla-bla-bla – csúfolódott Impiusz. – Ne nevettesd ki magad! Azok, ott a Föld nevű bolygón azt teszik, amit én akarok. A legtöbbjüket én mozgatom! Bűnösek és gonoszak, mert csak rám hallgatnak! Bántják és ölik egymást. Rohannak egész nap, észre sem veszik, ha ellopsz egy parányit az idejükből.

Mellét kidüllesztette a büszkeségtől és rosszmájúan vicsorított.

-Nem hiszek neked! – mondta a kis szellem, és hátat fordított a gonosznak. – Ha ez így lenne, ha te irányítanád őket, nem kellene ide ennyi távcső, a gonoszságod már régen elpusztította volna a ficergőket. Látod, milyen sokan vannak már?

Impiusz érezhette, hogy a kis szellem ugyancsak érti a dolgát, bármilyen szeleburdivá is tette a varázspor, amit akkor fújt be Minut szobájába, mielőtt az szolgálatba indult. Cselhez kellett folyamodnia. Elővette legártatlanabb és leghitetlenebb oldalát és így szólt:

– Egyébként meg kár is, hogy hozzád jöttem. Nem hiszem, hogy meg tudnád tenni! Abban a híres szellemiskolában nem tanítottak meg arra, hogyan állítsd meg azt a masinát! Keresek én valaki mást! – fordított hátat Impiusz. Lassan kifelé lépegetett, mint aki tényleg ott akarja hagyni a nagytermet.

– Te lebecsülsz engem! – kiáltotta Minut és mérgében tapsolt egy nagyot. – Várj csak! Várj! Megmutatom én neked te nagyokos, mi mindent tanultam!

– Na mit? Kíváncsivá tettél! – fordult vissza csipkelődve a gonosz szellem.

Minut mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a diplomáján foszforeszkáló jel, bizony megérdemelt volt, odaállt hát a középen kattogó szerkezet elé.

– Nemsokára át kell billentenem ezt a rövidebb lemezt – magyarázta Impiusznak. – Ha nem billentem át addig, amíg a nagyobbik egyet mozdul előre, éppen egy percet lopunk el az időből.

– Egy perc? Az egészből? Az nagyon kevés! – elégedetlenkedett Impiusz.

– Ha ez neked nem elég, keress mást magadnak!- rántott egyet a vállán Minut és letottyant a szerkezet alá.

Csend telepedett közéjük. Csak a szerkezet kattogott. Impiusz tisztában volt vele, hogy ő nem nyúlhat a szerkezethez, mert az úgy volt megépítve, hogy az ő érintésétől azonnal felrobbant volna. Neki nem ez volt a célja.

– Na jó! – mondta végül. Legyen egy perc! Elég lesz az nekem!

Most, hogy így megegyezett Minuttal, elégedett volt magával. Mindketten odaálltak a szerkezethez, egyébként is közeledett a pillanat, amikor a kicsi mutatót előre kell tolni. Minut készen állt, várta a csillagfényt. Amikor az megérkezett, csak fogta a lemezt és várt. Egészen addig várt, amíg a nagyobbik egyet kattant előre. Csak aztán tolta a kisebbet.

-Tra-ta-ta! Na, látod?  Megtettem! Elloptam a napból egy percet! – nevetgélt elégedetten Minut.

Mérhetetlenül boldog volt. Azt várta, hogy Impiusz nagyon megdicséri, és bőségesen megjutalmazza. A gonosz azonban váratlan dolgot cselekedett. Valamiféle mámorító füstfelhőt varázsolt Minut köré, s mire az felszállt, a kis becsapott szellem mély álomba merült. Impiusz pedig úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Ébredés után a kis Minut gondolatai egészen kitisztultak, emlékezni kezdett, és pontosan tudta, milyen rosszat cselekedett. Nagyon megijedt. Még annál is jobban félt, mint amikor Tempusz szeme jégtűket küldözött szanaszét a Föld nevű bolygón történtek miatt. Fel, s alá röpködött, a fejét fogta, gondolkodott, mit tegyen, hogy visszaváltoztassa a rossz cselekedetét, de semmi okosság nem jutott az eszébe. Ilyen esetekre nem tanítottak megoldást az iskolában. Miután kiszámolta, hogy hosszabb távon órákat jelent az ellopott perc a Föld nevű bolygón, és ráeszmélt, hogy ezt a helyzetet egyedül végképp nem tudja megoldani, bátor elhatározásra jutott. Mindent el kell mondania Tempusznak, úgy, ahogyan történt, és vállalnia kell a cselekedetéért járó, keserves büntetést. Remegve nyomta meg a vészcsengőt, amivel a főszellemet hívta. Amikor az megérkezett, a kis Minut sírásra görbülő szájjal, bűnbánóan mesélte el töviről hegyire, mit tett, és hogyan. Nagyon alaposan be kellett számolnia, hiszen csak így lehetett kiutat találni a bajra, amit okozott. Minut nagyon bízott benne, hogy Tempusz megtalálja a megoldást. A főszellem nagyon dühös lett, elindította a jégtűket Minut felé, de félúton megállította őket, mert belátta, hogy Impiusz csalárdságai ellen a kis szellem, elbódított állapotában semmit nem tehetett.

-Nagy a baj! – szólalt meg hosszas hallgatás után Tempusz. – Ezen már nem tudunk segíteni. Visszafelé nem megy az idő. Várnunk kell. Meg kell várni, milyen változást okoz az, az ellopott perc. Mert változás lesz, az egészen biztos! Nem jóakarattal kérte tőled Impiusz ezt az időt. Mindig, de mindig csalárdságokon töri a fejét.  Minut mélyen hallgatott, nagyon szégyellte magát, és azon gondolkodott, mit is mondhatna még a mesterének.

– Én mindenben segítek, ha kell! – nyögdécselte elhaló hangon. – Mindenben!

– Szükség is lesz rá! – mondta Tempusz. Tudnod kell, hogy nagyra értékelem az őszinteséged, ennek ellenére a Főellenőrök Társasága össze fog ülni, megtárgyalja az ügyedet, és büntetésre is számíthatsz.

-Tudom – sóhajtotta Minut – mindent tudok. Várom az ítéletet.

A főellenőr szíve nagyot dobbant a kis szellemért meg valami enyhe ítéletért. Gondolataiba merülve, roskatagon hagyta el a nagytermet.

Az ominózus eset után az állomáson minden a megszokott ütemben, a megszokott módon haladt. Egy alkalommal, amikor újra Minut volt szolgálatban, aki a hibája óta nagyon óvatosan és szolgálatkészen dolgozott, Tempusz a szokásos ellenőrző útjára indult a távcsövekhez. Kezét hol egyik, hol másik távcső membránjára tette, tenyerének érzékelőin keresztül figyelte a Föld nevű bolygó hangjait. Különösen a sorban a legutolsó ezüstös távcső zajaira figyelt.

-Ott történt valami? – kérdezte bajt szimatolva Minut.

-Itt van a legnagyobb változás! – válaszolt Tempusz. – Gyere csak ide!

Minut a főszellemhez röppent.

-Add a kezed, és figyelj! – mondta Tempusz. –Most egy kis időre képessé teszlek arra, hogy megértsd a membránok zörejeit. Indulj el az innen ötödik távcsőtől, tedd a kezed a membránokra és figyeld a jeleket!

Míg beszélt, Minut tenyerét különösen érzékennyé varázsolta. A kis segítő úgy tett, ahogy mestere kérte. Rátette kezét a kijelölt membránra és egyszerre csak megértette a rezgéseket. Minut egész szellemtestét remegés járta át. A rezgések nem voltak mások, mint sóhajok. Sóhajok voltak, messziről jövők, kérlelők, és esdeklők. Aztán a következő távcsőhöz ment, majd a következőhöz, az utána állóhoz, és végül a legutolsóhoz, ahol Tempusz állt.

-Mit tapasztaltál? – kérdezte Tempusz.

– Sóhajtásokat hallottam – csuklott el Minut hangja. Valakik egy percet kértek, egy percet szerettek volna még. Egy percet, hogy felkeressenek valakit, hogy feladjanak egy levelet, hogy elmondjanak egy imát, hogy elcsókoljanak egy csókot. Hogy elkerüljenek valami rosszat, egy percet, mert vártak még valamire, egyetlen percet, hogy tovább tartson valami jó. Az utolsó távcsőben sokkal, de sokkal több könyörgést hallottam. Mit jelent ez Tempusz? Kik sóhajtoznak? Azért a percért epekednek, amit én elloptam?

Tempusz átkarolta Minut vállát.

-Itt az ideje, hogy elmondjam, mit figyelünk idebenn, azon kívül, hogy felügyeljük a múló időt.

Minut nagy szemeket meresztett, minden igyekezetével a mesterére figyelt, s közben bele-belesandított a legutolsó távcsőbe.

-A Föld nevű bolygón emberek élnek – folytatta Tempusz. Majdnem olyanok, mint te, meg én, de mégsem olyanok egészen. Kisebb-nagyobb csoportokban élnek, ők családnak, osztálynak, társadalomnak hívják ezeket. Ez bonyolult dolog. Egy ember nem él olyan sokáig, mint mi, de elég sokáig ahhoz, hogy ez idő alatt sok másikkal is találkozzon. Van, hogy szeretik egymást, és van, hogy nem. Akit szeretnek, azzal boldogok, és azt szeretnék, ha ez az érzés örökké tartana. Boldogságában sóhajt, aki nagyon szeret egy másik embert, aki egy új  életet ad a Földre, vagy a beteg ember, ha meggyógyul. Az is boldogan sóhajt, aki szépet, hasznosat alkot, vagy kijavítja hibáját, esetleg segíteni tud egy embertársán. Sok olyan ember is van, akik nem szeretik egymást. Akkor vannak a szakítások, vetélkedések, a viszályok, a háborúk, ilyenkor bánatukban, fájdalmukban, szomorúságukban sóhajtanak. Siratják a veszteségeket, ami éri őket. Sóhajtanak olyankor is, amikor nem akarnak megtenni a társuknak valamit, vagy lekésnek valamiről. Ilyenkor mérgesek. Ez általában Impiusz műve. Abban az egy percben is, amit innen lopott, ezt teszi. Azért van itt az utolsó csőben sokkal több keserűség. Nézd csak! Ez az utolsó látcső az emberek mostani életét mutatja. Ami most, ebben az órában, ebben a percben történik velük. Ők azok, akik a sokkal előbb élt embertársaikhoz képest lényegesen nagyobb kényelemben élnek. Figyeld csak meg, mennyi eszközt találtak már fel, amik segítik az életüket, mégis ők sietnek a legjobban, és ők hiányolják az időt a legtöbbször. Égig érő házakban laknak, furábbnál furább szerkezeteken haladnak, tönkre teszik a természetet, és teljesen elszakadnak tőle. Meg egymástól is. Ezért is félnek olyan nagyon. A gonosz Impiusz megőrjíti őket egészen, minden percüket Impiusz által kitalált csábításnak áldozzák. Te nem tudhatod, de naponta szállnak angyalok ezrei a bolygóra, megóvni az embereket. Egyre többen és többen mennek. Felveszik a harcot a gonosszal, aki minden bűnös dolgot úgy mutat meg az embereknek, hogy az, abban a pillanatban jónak és szépnek mutatkozik.

– Nem nagyon értem én ezt az egészet, de azt elmondta nekem Impiusz, hogy az emberek közül sokan azt teszik, amit ő akar – mélázott Minut.

– Bizony így van ez! – mondta Tempusz.

Minut lecsücsült a hatalmas szerkezet előtt.

-Jaj, szegény emberek! Mit tettem veletek! – sóhajtotta.

Tempusz a háta mögé sétált, mindkét kezét a kis felelős vállára tette.

-Mondanom kell még valamit. A Felelősök Társasága meghozta a döntését az ügyedben.

Minut megmerevedett, levegőt is alig mert venni. Feszülten várta Tempusz szavait, aki most megfontolt volt, és nagyon-nagyon komoly.

– A szellemiskolai végzettséged nem vonják vissza – mondta. – A tapasztalatodat viszont  kevésnek tartják. Ezért úgy határoztak, hogy le kell menned a Föld nevű bolygóra. Meg kell tapasztalnod mennyit ér egy perc. Saját érzékelőiden át kell megtudnod milyen egy perc a boldogságban, milyen a szomorúságban, milyen a veszélyben. Emberi módon kell érezned!

– Én nem tudok a Földön élni! Nem is ismerem őket!- potyogtak Minut ezüstkönnyei.

– Minden képességet megkapsz majd, amit én tudok – vigasztalta tanítványát a főszellem –   többet azonban nem segíthetek. Szeretettel simította meg Minut homlokát.

– Köszönöm Tempusz, de mondd csak, elég lesz ott lenn, amit te tudsz? – kérdezte Minut.

– Nem kis barátom, nem lesz elég. A földlakók végtelenül találékonyak, főleg ha rosszban sántikálnak. Be kell vetned mindenféle praktikát, hogy élni tudj közöttük, és beteljesítsd a küldetésed.

– Vállalom a büntetést. Mikor kell mennem?- szipogott tovább végtelen szomorúsággal Minut.

– Azt hiszem hamarosan- mondta Tempusz, és mielőtt még Minut meglátta volna párás tekintetét, kígyózó szakállát maga után húzva kibotorkált az állomásról.

A kis Minut pedig, az egyes számú időfelelős ott maradt egyedül, szomorúan, árván a  ketyegő szerkezet lábánál. Minden meglévő szellem-értelmével gondolkodott. Milyen lesz majd emberi módon érezni? Milyen lehet egy perc az emberi szomorúságban? Milyen lehet a boldogságban?  Milyen lesz egy perc a szükségben?  Egyáltalán milyen érzés embernek lenni? Kap-e majd segítséget az itteniektől és visszajöhet-e még valamikor? Minél többet gondolkodott, annál bizonytalanabbá, meg kíváncsibbá is vált. Bízott benne, hogy lesz még ideje tanulmányozni az embereket, mielőtt közéjük kell mennie. Most viszont még a munka szólította. A jelző csillagocska megjelent az ezüstös, szürke horizonton, és neki a hatalmas szerkezet kisebbik mutatóját tovább kellett tolnia.

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

2 válasz

Hozzászólás a(z) Kovács L István bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 9 = 1

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Csatt!

Rózsa Iván: Csatt! Csettintek egyet: Így szállt el hatvanöt év… Mennyi marad még? Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »