Ülök a buszon.
Egyelőre még nincsenek túl sokan körülöttem, de tudom, ez idővel változni fog, ahogy közeledünk a városközpont felé. Mindig többen szállnak majd fel. Előveszem a kabátzsebemből a telefonom, a füleseket a helyükre illesztem, aztán zenét indítok. De csak egészen halkan, mert nem szeretném teljesen kizárni a külvilágot. Bőven elég nekem az, hogy a világ zár ki magából engem.
Először csak apukám hangjába kapaszkodok, aki egy székkel előttem ül és hangosan magyaráz a telefonba. Biztosra veszem, hogy a főnökével beszél.
– Tudom, tudom, de kérem, értse meg, hogy ezt most muszáj elintéznem. Amint végzünk, bemegyek az irodába és befejezem az összes papírmunkát, ami ehhez a projekthez kapcsolódik… Igen, tudom, hogy nagyon sok munka, de bent maradok, amig készen nem lesz… Igen, ez csak természetes… A költségvetés azon része, amely az anyagszükséglethez kapcsolódik, már készen van… Azonnal, egy pillanat, előkeresem a papírjaimat…
Szegény apu. Még ilyenkor is dolgozik.
Inkább a zenére figyelek, a pénzügyi dolgok a legkevésbé sem érdekelnek. Ebben aztán jó messze esett az alma a fájától, ahogy anyu szokta mondani. Ő is pénzügyekkel foglalkozik, bankár.
Én festőművész leszek. Vagy zenész. Vagy olyan festőművész, aki zenére fest. Még nem tudom, de az biztos, hogy a számjegyeket és a pénzügyet messzire elkerülöm majd. Valami maradandót szeretnék alkotni, valami olyat adni a világnak, ami én vagyok. Hogy végre lássanak meg igazi valómban!
A busz lassít, megáll, majd vagy húsz új felszálló tódul hátrafelé. Az ülőhelyek már elfogytak, és már állni is csak szűkösen tudnak az utasok.
– Hihetetlen, milyen neveletlenek ezek a mai fiatalok – hallok meg egy női hangot a hátam mögül. Nem nézek hátra.
– Én a „neveletlen” helyett legszívesebben más szóval illetném az ilyeneket – kontráz rá egy férfi, aki közvetlenül mellettem áll.
Felpillantok, és már tudom, hogy rólam beszélnek. Ugyanis egy fiatal nő áll a férfi mellett, egészségtől kicsattanó arccal és hatalmas pocakkal. Biztosan nehéz neki itt állni a tömegben, a kisbabával a hasában. Gyorsan elkapom róla a tekintetem, és úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Sem őt, sem a hozzám intézett szavakat. Legszívesebben még a lábamat is lóbálni kezdeném, hogy lássák: én jól érzem magam!
– Két jó nagy pofon kellene az ilyennek – hallom meg újra a férfit. – Hogy ennyire nem képes, hogy egy terhes nőnek átadja a helyét! Ez már több a soknál!
Apu még mindig a költségeket sorolja a főnökének, úgyhogy hála Istennek az egészből nem hall semmit. Nem örülne neki.
– Remélem, visszakapja még az élettől a kis hölgy, hogy így viselkedik az idősebekkel – csatlakozik egy újabb női hang a beszélgetéshez. – Állva biztosan kényelmetlen lenne neki a telefonját nyomkodni.
– Ezek a mai fiatalok mind ilyenek – folytatja a mögöttem ülő. – Érzéketlenek. De hogy már ilyen fiatalon is? Mennyi idős lehet ez a lány, úgy tizenkettő?
Bár felhangosítottam volna jobban a zenét. Most már mindegy, végre leszállhatunk, és akkor az állapotos néni leül majd a helyemre, és a világ visszazökken a maga megszokott valójába.
Apu feláll, az iratait a hátizsákjába gyömöszöli, aztán óvatosan utat tör magának.
– Elnézést, ideengednének a kislányomhoz? Kérem, csinálnának egy kis helyet?
Gyilkos pillantások lövellnek felé, de csak én látom, apu nem.
Lehajol hozzám, felnyalábol, az ölébe vesz.
– Bocsánat, tudom, hogy szűkös a hely… – próbál az ajtó felé furakodni. – Sajnos a kerekesszék reggel megadta magát, már nagyon régi darab volt. Muszáj volt a kis Pankámat így hoznom a kontroll vizsgálatra. Nem volt pénzem taxira. Bocsánat. Kaphatnék egy kis helyet, hogy leszálljunk?
Hátrapillantok apu válla felett.
Mindenki mozdulatlan és néma. Most nem mondanak semmit.
Mosolyogva integetek nekik, hogy miattam ne legyen rossz napjuk.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
