Csak ki, és be.
Lélegzem.
Most, hogy mellkasod
hátamhoz simul,
s karod, mint puha, óvó gyolcs
fonódik körém,
most érzem, hogy lélegzem.
Ki, és be.
Együtt szívjuk be az életet,
mellkasod tágul,
majd sóhajtod belém szerelmedet.
Közelít felénk egy másik lét,
melynek csöppnyi szigetén
mi ébren is álmodunk.
Egymást.
És két dobbanó kicsi szívet még.
Ebből soha nem elég!
Csak tarts meg!
Kérlek, el ne eressz!
Mikor ugranék,
ránts vissza,
megmentőm csak te lehetsz!
Tarts meg!
Fáradt torkomat hagyd üvölteni!
Fortyogó véremet ne tűzzel zabolázd!
Hűsítő balzsamom legyél,
ringató menedék,
ki miatt visszalépek én…
Nem ugrom le.
Csak ki, és be.
Lélegzem.
Te pedig
leheld belém örökre!
…szűnni nem akaró,
menedék-szerelmedet.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
