Elmondom még egyszer….
Elmondom még egyszer mit jelent,
hogy rímbe szedheted a végtelent,
egy jó ízű csókkal ajkadon,
láz tüzét űzni homlokon.
Becézni hosszan tekintet mélybe,
merülni biztató szóért kétségbe,
és kiáltani ott ahol nem lehet:
csendben tűrni: őszt, záport, felleget.
Kívánva mindig a napot: az alkonyit,
ezüst holdfényt, az árnyat mely felvonyít.
Tudni azt, az élet mindennél szentebb,
engedni lehet adni szellemét a testnek.
Így a tettben az ige int feszít,
soha ne érezz lehetetlent: itt e kínt.
Hogy legyen, kinek elmondhasd: mit jelent,
várni alkalmat, társat, szót: mi megteremt.
Alkalmat adni, hogy mást is szeress,
örömet, vágyat, ágyat önzőn ne szerezz!
Ha lábnyomába lépsz az idegennek,
szívednek irgalmát el ne engedd!
Kezedben mindig maradjon egy kézfogás,
szemedben fények, szavadban tartozás.
Még egy rímet vámul adok a révnek
önmagadban hűség – mázul: nevének.
Szép haza vizei, erdők és rétek,
nyár zápora után langyos tócsába ha lépek:
feldereng gyermekkorom kamra illata,
nekem süt kalácsot áldott jó nagymama.
E kis kalács, ki kelni vágyik,
lapulok nagy dunyhák alatt- és ásít
az álmomat: lázak, forró magányok, démonok rázzák
ha ébredek sem engednek már: ó a gyávák!
De kelek, mert éleszt valami megmaradni,
és míg lehet az életnek neki szaladni,
elmondani mily jó, ha levessel teli a kanál,
jó ízűn szürcsölni íz – levét míg eljön a halál.
2018.02.20.
Author: Papp János
Papp János az Irodalmi Rádió szerzője. Köszöntöm a kedves irodalmat kedvelő látogatót és érdeklődőt! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ennek az alkotó közösségnek tagjaként számíthatok őszinte érdeklődésére. Hála van szívemben, hogy ezen a csodálatosan szép magyar nyelven szólíthatjuk meg egymást. Papp János vagyok, hívő keresztény családapa, férj, munkatárs, alkotó ember. Szekszárdon születtem 1975-ben. A Sárköz szülöttje vagyok, szüleim, nagyszüleim és azok szülei is itt keresték a szántóföld adta kiküzdött boldogulást. Talán én is engedtem volna e fekete föld langy leheletének, ha a szülőfalumat átszelő sínpáron robogó masina füstje nem borít be kátrányos zubbonyába, és e roppant erő, sebesség, lendület hivatást nem ébreszt bennem. Sípja messzire csalt a szülői háztól, Dombóvárra, ahol a vasutas szakma kitanulásáért még a kollégiumot, a családtól való távollétet is vállaltam. Itt talált rám a szerelem, amelynek izzása ma is küzdelemben tart. Verseket, kisebb meséket már 9 – 10 éves koromtól írtam. Ezeket a falusi élet, a Sárköz, a Gemenc, a természet szépségei ihlették. A szerelem azonban ezeket a rímes „ujj gyakorlatokat” más szféra felé, „új gyakorlatokká” emelte. Középiskolai diákként több szépirodalmi pályázaton is sikerrel szerepeltem, tanáraim alkotásaimat érdemesnek találták arra, hogy támogassanak a fejlődésben. Hittem és hiszem, hogy a szerelem lehet tiszta, vallom: több, mint molekulák kémiai...