Kovács úr legye

Jóravaló, pedáns ember volt Kovács úr, aki az életét szigorú napirendbe szorította a munkahelyen és a magánéletben egyaránt.

Bár, ami azt illeti, utóbbi igen sivár volt, hiszen csak egy örökölt garzonlakásban éldegélt, teljesen egyedül. No, nem volt ez mindig így, hiszen már két ízben is belevetette magát a házasság szent kötelékébe, amik rövidesen mindannyiszor el is oldódott. Valamilyen hiba folytán ugyanis sehogy sem ment neki az együttélés. Maga sem értette, hogy honnan származhatottaz a sok vita az asszonyokkal, amikor nála rendszeretőbb, tisztább embert még hírből sem ismert. Legénykorában azt gondolta, hogy ez nagy erény a nők szemében, és bár ezen tulajdonságával soha nem kérkedett, ez az idő előrehaladtával, valahogyan mégis mindig felszínre került.

Káros szenvedélye nemigazán volt, utálta az alkoholt, nem cigarettázott, kártyázni meg soha nem is tudott. Ha kikapcsolódásra vágyott, akkor egyszerűen csak kitakarította a hűtőt (ha úgy volt kedve, akár hetente többször is), vagy felvikszolta a padlót, esetleg ecetes vízzel átöblögette a kristálypohár készletet, amiből még a szülei aranylakodalmán ittak utoljára. Szerette azokat a poharakat, mert emlékek laktak bennük, és jó volt néha napján a hétköznapok ridegsége elől elbújni azok mögé.

– Hej, ha a mama látná, hogy még most is a gondjukat viselem, biztosan örülne neki! – gondolta Kovács úr, és tovább törölgette azokat a csillogó relikviákat.

Soha nem érezte furcsának ezt a férfihez méltatlan hobbit. Sőt, teljes átszellemültségben tudta végezni mindezt, mintegy megfeledkezve a körülötte lévő világról. Kovács úr ugyanis ilyenkor volt a legboldogabb.

A bajok nem is itt kezdődtek, hanem ott, hogy ezt a tudományt az aktuális párjaitól is sorra megkövetelte. Persze úgy, ahogy ő azt elvárta volna, soha nem tudták elvégeznia munkát, és így egy idő után a menyecskék belefáradtak az örökös sikertelenségekbe, dorgálásokba, és jobbnak látták továbbállni. Így történt, hogy Kovács úr minduntalan egyedül maradt az ő tökéletes és saját kezűleg rendben tartott világában.

Már több évtizede egyedül élt, mégsem bánta ezt! Legalább minden úgy volt, ahogy azt ő szerette, még ha egy kicsit többet is kellett dolgoznia mindezért!

Ilyen volt hát otthon, de a munkahelyen sem adta alább. Mindennap pontban 7 óra 55 perckor érkezett az irodába, gondosan maga elé készítette a dolgait, majd épp akkor, amikor az óra elütötte a nyolcat, nekiveselkedett a munkának. Kollégáiról nem igazán sokat tudott, nem volt beszédes fajta, és azt sem igényelte, hogy rá,akár csak egy percet szánjon valaki. Mégis szeretett odajárni, mert imádott számokkal dolgozni, rendet tenni bonyolult világukban. Bérszámfejtő volt.

Aznap reggel is ebben a szellemben ébredt, majd semmitől ki nem zökkentve elvégezte a reggeli teendőit. Borotválkozás, öltözködés, és egy szelet pirítós elfogyasztása után, az elmaradhatatlan kávé következett natúr feketén, cukor nélkül.

Végül Kovács úr a zakója felé nyúlt, hanyag eleganciával magára ejtette azt, gondosan vigyázva arra, hogy az sehol ne gyűrődjön, majd megfésülködött, és munkába indult. Az ajtóban még egyszer visszanézett, mert szerette a szemét a lakásán pihentetni, ahogyan a rend tökéletes harmóniája visszatükröződött otthonáról.

– Igen! – nézett körbe Kovács úr. – Így kell ennek lennie!

Aztán, mint egy lidérces álom, úgy furakodott be a szemeibe a látvány; ugyanis egy légy tolakodott a lakásba, és szemtelenül röpködött ide-oda, majd menetelt a drága, tisztán tartott bútorokon.

Kovács urat rég nem érzett düh járta át. Résnyire húzta a szemeit, mint egy westernhős, majd anélkül, hogy félrepillantott volna, megmarkolta a felfüggesztett konyharuhát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mindennek pontosan tudta a helyét.

Ezután elszántanindult a légy irányába, aki viszont nagyon jól érezte magát, épp csak rövid időre szállt le, majd szinte rögtön repült is tovább vidám döngicséléssel. Kovács úr megfeszült arccal figyelte, ahogy a betolakodó bejárta otthonát, végigmenetelt a száradó ruhákon, beröppent a konyhába, ahol leszállt a kenyértartóra, majd átrepült a nappaliba, hogy szlalomozzon egyet a kristálypoharakon, a mahagóni komódon végül bucskázott egyet a frissen vikszolt padlón, és megelégelve a kalandokat, ott megpihent.

Kovács úrban ekkor eltört valami. Nem bírta tovább türtőztetni magát, és vad támadást indított a légy ellen. Az első suhintással a régi gyertyatartót verte le, ami mellett annak idején az édesapja a híreket olvasta. Az öreg darab nagy csattanással ért földet, hogy aztán viaszdarabokkal terítse be az ápolt padlót.

– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte Kovács úr, majd teleszívta a tüdejét, és akkorát csapott a közeledő légy felé, amekkorát csak bírt. Az állat nem sérült meg, viszont a lámpabúra vészesen megbicsaklott a kanócon, hogy aztán oly búsan lógassa a fejét, mint egy kólikás ló az istállóban.

Kovács úrban a jelenet után szinte megfagyott a vér, de mégis feltámadt hamvaiból, hogy egy még elkeseredettebb küzdelembe bocsátkozzon. Az események ezek után felgyorsultak. A légy miután megérezte, hogy vadásznak rá, felpörgette a tempót, és ide-oda röpködött. Kovács úr, jobbára csak egy csíkot látott belőle tovasuhanni, de azért osztogatta a maga pofonjait, abban bízva, hogy valamelyik mégiscsak célt talál.

A rovar azonban minduntalan kitért a halálos ütések elől. A padlóvázának, a kisrádiónak, a tévéantennának, és a féltve őrzött kristálypoharaknak azonban már nem volt ekkora szerencséje.

Kovács úr egy pillanatra megállt a csörömpölésben, s míg fuldokolva levegő után kapkodott, felmérte a kárt. Miután megállapította, hogy az nem kevés, a szemére hályogként borult a harag, és egy mindent elsöprő rohamra indult. Egy pillanatig még várt, de csak addig, amíg a légy megnyugodott valahol, majd összpontosított, és irdatlanul nagyot csapott irányába. Ezt a hatalmas ütést a kristálykancsó szenvedte el, de ez akkor már a férfit nem érdekelte, csupán csak az, hogy a légy is mindenkorra odavesszen, még annak árán is, hogy magával visz néhányat a túlvilágra Kovács úr földi javaiból.

Csönd lett azután. A férfi feszült hallgatózásba kezdett, de nagy megelégedettségére továbbra sem hallott semmit. A levegőt kémlelte, de nem látott több mozgást.

– Az utolsó ütésemmégis telitalálat lett volna? – reménykedett Kovács úr, majd miután egy perc múlva sem történt változás az ügyben, a legyet félhivatalosan halottnak nyilvánította. Majd munka után megkeresi a tetemét, miközben helyrehozza az irdatlan pusztítást.

Akkorra ugyanis már igencsak eltelt az idő. Kapkodva fésülködött meg a repedt tükör előtt, megigazította zakóját, és újra munkába indult, ezúttal már ténylegesen. Az ajtóban immáron nem nézett vissza, nem akarta látni a romokat, gondolta, hogy azzal majd ráér foglalkozni délután is.

Izzadva, lihegve érkezett meg az irodába, s bár minden igyekezetével sietni próbált, nem ért oda időben. Kovács József bérszámfejtő, harminc év munkaviszonnyal a háta mögött, életében először, elkésett a munkahelyéről. Nagyon frusztrálta a dolog, ahogyan az egész reggel is, mert semmi nem úgy alakult, ahogy az évtizedek óta a rögeszméjévé vált.

– Az a nyomorult légy mindent tönkretett! – dohogta magában, miközben felfelé baktatott a lépcsőn. Legszívesebben kettesével vette volna a lépcsőfokokat, de nem volt már ereje szinte járni sem, nemhogy ugrálni. Az irodaajtó előtt egy pillanatra megállt, zsebkendőjével letörölte a verejtéket a homlokáról, majd szégyenkezve, mintha csak valami nagy bűnt követett volna el, benyitott.

Odabent már folyt a munka. A társaság nagy része rég belefeledkezett a tennivalókba, fel sem néztek jöttére. Csak a bejárathoz közelebb állók pillantottak rá részvétteljesen, majd az egyik munkatárs végül odasúgta neki: – Kovács úr! A főnök nagyon kereste magát…

Kovács egy pillanatig tétlenül állt ott, hogy megpróbáljon valamit kiolvasni a kollégája szemeiből, de az gyorsan lesütötte azokat, és folytatta tovább a munkát. Nem akart cinkos lenni, eme nehéz kihágásban. Kovács úr így hát kelletlenül, demegindult a főnöki iroda felé. Ott ismét rendbe szedte magát, tapintatosan bekopogott, megvárta,amíg szólítják, és belépett.

Nagy, malacképű, tömzsi ember volt a főnök, aki felettébb szükségesnek érezte azt, hogy folyton egyen. Amikor Kovács belépett, épp e nemes hobbijának hódolt éppen.

– Jó reggelt kívánok, termelésvezető úr! – köszönt illedelmesen Kovács, főnöke rangjának megfelelően.

– Na, végre! – böffentett oda a felettese, miközben apró ételdarabkák röppentek ki a fogai közül. – Hát ilyenkor kell idejönni, jóember! Már magában sem bízhatok? – kérdezte hatalmát fitogtatva.

Kovács nagyot nyelt, láthatóan nem számított elmarasztalásra, hisz ez volt az első kihágása az ott töltött idő alatt. Mentegetőzni próbált, de igencsak rutintalannak bizonyult a dologban.

– Tetszik tudni, termelésvezető úr, történt egyik kis baleset… azért késtem! – szabadkozott.

– Miféle baleset, Kovács?

– Egy légy…

– Egy légy? – kérdezett vissza a főnök, és apró malacszemeit csodálkozva Kovács tekintetébe fúrta. – Mit csinált az a légy? Mit tudott csinálni az a légy? Felborította a trolit? – kérdezte ismét, kellő élccel a hangjában, miközben nagyokat horkantott a saját tréfáján hahotázva.

Kovács megvárta, amíg a felettese elcsendesült, majd halk, színtelen hangon annyit mondott csak:

– Nem, termelésvezető úr, az a légy nem borította fel a trolibuszt, mert ugyebár az csak egy légy volt. Az az állat a reggelemet tette tönkre.

A főnöke egy pillanatig pislogott a válaszon, majd csodálkozása erélyes kiabálásba csapott át, mert azt sejtette, hogy a beosztottja nem nézi őt épeszűnek.

– Mégis. hogy tudná tönkretenni egy légy az ember reggelét, amikor az csak egy légy? Maga mondta ezt az előbb Kovácskám! Egy légy semmire nem képes, csak röpködni, és bepiszkolni dolgokat!

Kovács újra nyelt egy nagyot, mert első hullámban nem mert megszólalni. Rezignált hangja tompán kopogott az iroda falai között, miután mégis elmorzsolt néhány szót.

– Hát ez az, termelésvezető úr! A légycsak repked, és bepiszkít mindent! Nincs helye lakásban!

A főnök nem igazán érezte a dologban meglapuló drámát, sőt mi több, lekezelően tekintett Kovács problémájára.

– No, jól van Kovácskám, beszéljünk komolyan! Sajnos nem tehetek kivételt magával sem! Ha mulasztott, azért meg kell fizetnie! Nem nézhetem el magának sem a kihágást, mit szólnának a többiek? A mai késést péntek délután kell bepótolnia! Szerintem úgy az igazságos, ha mindezt, egy órára kerekítjük, legalább tanul a dologból! Ismeri a mondást öregem: jó pap… – de a mondatot már nem tudta befejezni, ugyanisújabb harsány hahotáját követően fulladozni kezdett, mert tompa malacorra nem szelelt eléggé.

Kovács úr arca a gúnyolódást követően vöröses árnyalatot vett fel, mint egy ökölnyi csípős makói, de nem szólt semmit, csak az ajkait húzta pengevékonyra, majd kimért mozdulatokkal kigombolta a zakóját, és a belső zsebe felé nyúlt, mert ott tartotta a noteszét. Kovács úr ugyanis nem engedett semmit a feledés homályába veszni, és állandóan dokumentált. Ezúttal a pótlás időpontját készült rögzíteni.

Akkor azonban történt valami, ugyanis amikor a kopottas szövetet félrehúzta, és megmarkolta a benne rejlő apró füzetet, egy légy repült ki a zakó meleg takarása alól.

Nem egy másik légy, AZ a légy. Kovács úr biztosan tudta ezt.

A férfiben ismét megmozdult valami. Az arca megfeszült, az izmai görcsbe rándultak, miután meglátta, ahogy a rovar tovarepült,és nagy karikákat rajzolva keresztülszelte az iroda levegőjét, majd fáradtan megpihent a termelésvezető úr jobb arccsontján.

Akkor már nem hallotta, hogy a főnöke mit beszélt hozzá, talán még azt is elfelejtette, hogy hol is van voltaképp. Egy pillanatig dermedten konstatálta a történteket, majd akaratán kívülaz izmai önálló akaratra ébredtek, a tenyere megfeszült, és a karja nagyot lendült, mintha csak egy láthatatlan rugó lökte volna előre azt.

Mindez egy másodperc töredéke alatt történt. Nem is lehetett volna ellene mit tenni. Ahogy mondani szokás; meg volt az írva.

A lényeg, hogy Kovács úr aznap két legyet ütött egy csapásra. Abban a pillanatban azt sem bánta, hogy odahaza nagy rendetlenség fogja várni.