Szohner Gabriella: Hajnalpírban
-Ébredj kicsim! – szólsz szinte súgva.
Fejem búbjáig húzom a takarót. Nem kelek. Fáradt vagyok, és álmos. Pilláimon ólomsúlyokat érzek, nem bírom nyitni a szemem. Fáj a fejem, és pillanatnyilag azt sem bánom, hogy nem érzem az ablakon beáramló friss levegőt. Hallgatom a neszezést. Víz csorog a csapon, kanál hangja egy pohárban, kávét kutyulsz. Keverőset. Mint mindig, ha nem vagyunk otthon. Aztán kést fogsz. Zsemlét kensz, készülsz a mai élményekre. Szendvicset készítesz nekem. Szalvétát fújsz lapokra, abba csavarod. Érzékien sóhajt a papír, s megadja magát az ujjaidnak.
-Elhűl a kávéd!
Hallom a hangod. Puha, finom, és átölel. Nem kell a kávé. A szemem még mindig csukva tartom, a lábaim is felhúzom, minél kisebb legyek. El akarok tűnni egészen, ne kelljen kimennem innen. Biztonságban vagyok. Nem akarom, hogy vége legyen. Jó itt. Jó ebben a bársonyos melegségben, a mocorgásod megvigasztal. A lelkemmel látlak is. Látom az este elkészített inget, a nyakkendőt, ami sosem maradhat le rólad, és látom a bizonytalan téblábolásod. Gondolkodsz, merjél-e szólni még. Nem akarsz bántani. Kényszeresen sétálsz, vársz rám. Várod, hogy keljek végre. A takaró alá nyúlsz, simogatsz. Érzem az illatod.
-Vár bennünket Svájc ! Halihó!
Nem megyek. Meg se mozdulok. Nem érdekel Svájc. Nem érdekel semmi. Elmémbe, bár nem akarom, mégis besettenkedik, ahogyan tegnap csodáltuk a pompázatos színeket. A türkizt, a meseszép lilát, a harsogó zöldet, az utánozhatatlan kéket. Emlékszem, hogy az egész napi utazás és ámulat után úgy zuhantunk ágyba, mint két aszott farönk. Kis kifli, nagy kifli, megtaláltuk a helyünket, és percekig nevettünk az izomlázunkon. Két éretlen kamasz voltunk. Annyira jó volt így, olyan végtelenül nyugalmas. Most az ágyra ülsz, érzem a közelséged. A fényképezőgéppel babrálsz. Hallom egy gomb kattogását, visszanézed a tegnapi fotókat. Ellenőrzöd az elemeket. Egyik a földre gurul. Hirtelen mozdulsz az ágyon, utánanyúlsz. Aztán hallom, ahogyan az a rakoncátlan a helyére csusszan.
-Tényleg kelned kellene! Lekéssük a csoportot! Gyere csillagom!
Türelmetlenebb vagy. Jól van, na! Megyek már. Mozdítom a lábam, lassan bújok ki a takaró alól. Lassabban már nem is lehetne. Nyújtom a kezem feléd, de nem fogod meg. Most nem figyelsz rám. Szólítalak, nem válaszolsz. Még csukott szemmel simítom az ágyat, nem vagy mellettem. Mosolyognom kell.
-Most elbújtál? Játszunk?- kíváncsiskodom.
Hirtelen nyitom a szemem, hogy megtaláljalak. A valóság cafatokra szaggatja a szívemet.
Ez nem az, az ágy.
Ez nem az a szoba.
Ez itt nem Svájc.
Te már soha nem motozol mellettem, lelked eltávozott egy kósza bárányfelhőn. Könnyeim csordulnak. Hagyom, hadd fussanak szét az arcomon. Párnámat áztatják. Kábultan kérdezek.
-Ugye te is emlékszel szívem?
Fenyőillattal érkezik, simogat, elringat a hangod.
-Most csak pihenj! Igen, igen, emlékszem. Várt bennünket Svájc. A nászutunk volt kedvesem.
Author: Szohner Gabriella
Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”
