Az öreg nagyot sóhajtott. Mélyen beszívta a friss tavaszi levegőt. Úgy érezte keringése felgyorsul, erő árad szét benne, mint annyi év óta mindig, ilyenkor. Mozgásra csak igen kevés lehetősége volt, de már megszokta. Mintha először nézne szét a tájon úgy csodálkozott rá a világra. Az ő világa! Az ismerős domb, ahol állt, megszabadult a téli hótakarótól, körben, amerre csak ellátott megindult az élet. Pedig már nem látott valami jól. A múlt évben valami ismeretlen betegség megtámadta. Majdnem elvesztette a látását, de kapott segítséget. Bekenték egyfajta csodaszerrel, és most, bár kissé homályosan, de élvezheti az alatta elterülő táj szépségét. A lába előtt elsuhant egy kis gyíkocska. No lám, szerinted is itt az idő egy kis napozásra? – gondolta, és belül a lelke mosolygott. A kis dombtető alatt erdei út, árnyékos kis ösvény vezet fel. Mindenütt bokrok, fák, de ahol ő áll, onnan a legszebb a kilátás. Erre mindig is büszke volt. Az idők folyamán sokat változott a táj. De a dombja megmaradt, és ő minden tavasszal innen a tetőről néz szét, üdvözli az új életet, kitörő lelkesedéssel, megújult erővel, szűnni nem akaró tudásvággyal, figyeli a természet rezdüléseit, egyre öregebben, bölcsebben. Itt jó. Nincs, ami megzavarja elmélkedéseiben. Néha egy-egy szerelmespár felzarándokol, de eddig még szerencséje volt. Nem zavarták meg. Hagyták álldogálni. Ő gyönyörködött bennük, titokban elnézően elmosolyodott, és magában bő gyermekáldást, hosszú, boldog életet kívánt nekik.
- Sziasztok! Mizu? Szép napunk van ugye?
- Na, azért azt nem mondanám! Szerintem átlagos.
- Most szórakoztok? Kit érdekel? Inkább a tömegnyomor, ami aggasztó szerintem!
- Ami igaz, az igaz. Sokan lettünk itt hirtelen!
- Sokan bizony! Talán ha kicsit elfordulnál itt mellettem, nekem is jutna hely!
Az öreg felsóhajtott. De nem szólt. Nem mozdult.
- Mit szólnátok hozzá, ha alakítanánk egy bizottságot?
- Az nem rossz ötlet. De minek?
- Na, ne add a hülyét! megrendszabályoznánk az együtt élést. Olyan súlyos gondot okoz ez a sokaság, hogy elviselhetetlen, nem jut nekem elég levegő! Fuldoklom!
- Akkor talán lélegezz! Ki-be, ki-be, menni fog!
- De napozni akarok! Elállod a fényt előlem!
- Viccelsz, én most jöttem! Nekem is jogaim vannak! Legalább annyi, mint neked!
- Na, akkor, most alakítunk bizottságot, vagy nem?
- Szerintem kérdezzük meg az öreget!
- Te nem vagy normális! Mi köze ehhez az öregnek? Meg különben is, mit tudhat ez az őskövület, ő csak itt áll és kész! Hagyjuk az apókát jó?
- Vigyázz, meghallja! Csak suttogjunk!
- Hahahaha! Suttogjunk! Ez jó! Akkor elsuttogom nektek, hogy tele van a hócipőm veletek!
Mennyi felesleges energia! Régebben, sok- sok évvel ezelőtt, még volt úgy, hogy beleszólt a vitába. Bár akkor még lényegesen fiatalabb volt, akkor sem hallgatták meg. Aztán csak hagyta, had civódjanak. Úgy érezte időtlen idők óta áll már itt, a dombtetőn. Sokat hallott, sokat tapasztalt. Már előre tudta, mi következik.
- Mondtam, hogy alakítsunk bizottságot!
- Gyerekek, figyeljetek, mert most hallottam, hogy egy gyanús idegen elkezdett itt motoszkálni! Ti nem érzitek úgy, hogy fogyatkozunk?
- Mégis mi az a motoszkálás? Te ezt hol hallottad?
- Nem válaszol…
- hahó!
- Hová lett?
- Na, jó, nekem ebből elegem van. Kezdek félni, csak úgy reszketek…Mint ha valami …
- Tudjátok, mit? Fogjunk össze! Együtt kitalálunk valamit!
- De mi ellen? Nem látod, hogy annyian vagyunk már, hogy egymást súroljuk? Én például nem tudom kinyújtóztatni rendesen a tagjaim!
- Lehet, hogy fogyatkozunk, de az én szomszédságomon, ezt nem tapasztalom! Követelem, hogy adjanak nekem teret!
- Én időt akarok! Követelem, hogy legyen én időm! Senkit nem akarok magam körül! Menjetek a fenébe!
- Egyet értek!
- Én is!
- Én is!
- Ti tiszta hülyék vagytok!
- Mondtam ugye, hogy alakítsunk bizottságot!
- Jól van, ha ezt akarja a többség, én azt gondolom, hogy minden körülményt figyelembe véve én vagyok a legalkalmasabb a vezetésre. tehát én leszek az elnök. Egyetértetek?
- Miért pont Te?
- Mert én vagyok a csúcson. Elhallgatva ezt a sok üres locsogást meggyőződésem, hogy az én tapasztalatommal helyes mederben tudnám tartani ezt a csürhét!
Az idő nem kedvez a vitának – gondolta a matuzsálem. Beleszólnék, de hátha maguktól is észreveszik, hogy vihar készülődik…
- Tehát, első napirendi pont… Egyhangúlag megszavaztátok az elnökségem ( a hallgatás ugyanis beleegyezés ), tehát átveszem az irányítást! mi ez a zúgás? Zúgolódás netán? Mindenki egyszerre beszél? Ezt kikérem magamnak! Csöndet!
A kedves táj hirtelen átalakult. Hatalmas szél rázta meg a leveleket, akik félősen bújtak volna most már egymáshoz, de a vihar tépte, csavarta, rázta az öreg fa koronáját.
Az öreg elnézően bólogatott. Ő mindent tudott. Azt is, hogy nem is olyan sokára vége lesz a viharnak. Mielőtt a bizottságot megalakítanák, ha egyáltalán megalakul már nem lesz értelme. Minden beteljesedik. Hány ilyen civódást végighallgatott már a koronája között! Minden évben ugyan az. Semmi nem változik. Úgy érezte az idők kezdete óta itt áll, és neveli az újabb leveleket, akik évszázadok óta teszik a dolgukat úgy, hogy nem is tudnak róla. Elmosolyodott. – A jogaikat emlegetik!– Csak azt sajnálta, hogy egyetlen egyszer sem álltak szóba vele. Mert akkor elmondta volna, milyen szép a tavaszi rét, a virágok. Azt is, hogy jó lenne, ha az ágak között megbújó madárfészekben meglesnék a kismadarak felcseperedését, ha halkan figyelnének maguk köré, meghallgatnák azt a gyönyörű trillát, amivel a rigó hívja a párját. Helyet adva egymásnak melengethetné őket az áldott napsugár, lemosná róluk az út porát a langyos eső, ami életet lehel minden halandóba. Ha szeretnék egymást… Olyan boldogok lehetnének! De nem kérdezték. A vihar elvonult. Így hát kicsit megmozgatta öreg tagjait. Az áldott esőcseppek ne nyomják ezeket a lázadó leveleket, bár most olyan csendben voltak, mint születésük óta még soha.
Az öreg fa álldogált a dombtetőn és továbbra is bölcsen hallgatott.
Author: Apor Kata
Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....
