Falevelek

Az ősz pontosan ugyan úgy jött el, mint máskor. A hulló levelek szinte zajtalanul ereszkedtek alá, csak néha jött egy hirtelen fuvallat, és akkor úgy érezte, hogy jó lenne beállni a levéleső alá, és feltartott fejjel, lehunyt szemmel átadni magát az érzésnek. Úgy igazán, teljes szívvel, tiszta lélekkel állni a levélesőben az óriás fák alatt a parkban, némán, teljes odaadással, kitárt karral csak állni, és hagyni, had hulljanak rá a halott levelek, a még zöld fűben, a sárga, vörös, barna levelek. Érezni akarta az elmúlást. A testén érezni. A száraz levelek zizegését, karcoló érintésüket, akarta, hogy a bőrét súrolják, mielőtt a földre érnek. Az arcát fordítani feléjük, beszívni az illatukat!

Elfordult az ablaktól, ahol kinézett egy pillanatra a kórház gyönyörű hatalmas fáira. Sóhajtott egy alig hallhatót, majd behúzta a függönyt.

  • Így jó lesz, picim? Nem bántja már a szemed a fény?
  • Igen, így már jó lesz. Mit láttál kinn?
  • Hű, ha én azt elmesélhetném neked! Mit gondolsz, meg tudnád hallgatni?
  • Igeeeen! Meséld el!

A kislány, egészen felélénkült. Csöpp karjával hívogató mozdulatot tett a doktornő felé. Olyan volt, mint egy törött szárnyú madár. Az egyik vékony kis karjából infúzió csöve kígyózott a magasba, azt nem mozdította meg. A másik most erőtlenül hullott a takaróra. Hatalmas kék szemét várakozón függesztette a felnőttre.

Égette a pillantása. Behatolt a retinája mélyére, érezte, ahogy az erein át egészen a szívéig ér. Ott valami miatt egészen szorosan átfonta, és szorította, egyre csak szorította. Nem engedte, hogy másra figyeljen, mást lásson a kislány hatalmas kék szemének sürgető erején kívül. Akkurátusan kihúzta a kis hokedlit az ágy alól, lesimította a szoknyáját miközben leült rá. Eligazította a takarót a csöpp testen. A kicsi kopasz feje alatt a gyűrött párnát.

  • Na, akkor figyelj rám jól, mert amit most mesélek neked, az maga a csoda!

Amit láttam, az gyönyörű szép volt! Van a parkban egy nagyon,  nagyon öreg fa. Az a fa már olyan régen él, hogy maga sem tudja mikor született, nem is emlékszik az idejére. Egy igazi matuzsálem, még a fák között is. Minden környező fa tiszteli és ad a véleményére. Ez a matuzsálem, minden évben négyszer változik, ahogy az évszakok. Tavasszal kizöldül, gyönyörű zsenge leveleket hajt, új hajtásokkal terebélyesedik, az ágai nyújtózkodnak az ég felé. Megtelik élettel, úgy száguldanak a nedvei, hogy azt emberi szemmel követni nem lehet. Majd szétveti az erő. Pezseg, szinte ágaskodik a friss tavaszi szélben. Nyáron ezek az új hajtások erősödnek, a földből, a gyökerein át annyi tápanyagot szívnak fel, annyi vizet isznak, amennyit csak tudnak. A levelek oxigént adnak cserébe ezért a sok tápanyagért nekünk, hogy mi is élhessünk. Mi is gyarapodhassunk, és örülhessünk a nyári napnak, a melegnek, és nagyokat szívhassunk a friss levegőből. Egész nyáron gyarapodnak ezek a levélkék. Lélegzik ki nekünk az éltető oxigént. Ősszel aztán, amikor eljön a hűvösebb idő, szépen lassan megváltoztatják a színüket. A harsány zöld levelek meleg sárgák, szép bordók, pirosak, barnák lesznek. Még egyszer örömet okoznak nekünk a látványukkal. A gyönyörű színükkel. Aztán, mint akik elvégezték a dolgukat, lehullnak a fáról, a vén matuzsálem ágai elengedik őket. Amikor aztán födet érnek, megpihennek. Szép levélszőnyeget alkotva az öreg fa körül. Télen betakarja őket a hó. Akkor szépen lassan visszatérnek a földbe. Táplálva ezzel a fát, hogy tavasszal újra megszülethessenek. És ez így megy tovább minden évben.

  • Meghalnak? – Kérdezte a kislány.
  • Meghalnak.
  • Én is meghalok?
  • Igen kicsim. Te is.
  • De én még nem végeztem el a dolgom. Én miért fogok meghalni?
  • Tudod kicsim, van olyan levélke is, aki nem tud rendesen fejlődni, mert valamilyen csúnya kártevő megakadályozza benne, de vele is dolga van a természetnek. Ő is részese a nagy egésznek.
  • Velem is dolga van?
  • Veled is.
  • De nekem nincs dolgom vele.
  • Dehogynem! Most próbálj meg aludni egy nagyot jó?
  • Nem akarom, hogy a levelek meghaljanak. – Mondta a kislány, és egy nagy könnycsepp gördült le az arcán.
  • A levelek tudják, hogy nem halnak meg, csak átalakulnak. Nem fáj nekik.
  • Nekem sem fog fájni?
  • Nem, kicsim. Nem fog. Megígérem! Most aludj!

A szobában volt még négy kis beteg. Ők nem voltak ennyire súlyos állapotban, és kicsivel nagyobbak is voltak. Három fiú, ők tíz és tizenkét évesek, egy kislány nyolc éves. Riadtan néztek ki a takarójuk alól. Egytől egyig hallgatták a mesét. Tudták miről van szó. Nem szóltak. A doktornő megsimogatta a fejüket, betakargatta őket.

  • Jó éjszakát, álmodjatok szépeket! – Csendben betette maga mögött a kórterem ajtaját.

Hazafelé beugrott a piacra. Összeválogatott négy szép nagy tököt. Otthon aztán kifaragta őket. Mosolygós, vidám arcot varázsolt rájuk. Keresett gyertyát, akkurátusan a belsejükbe helyezte, és a töklámpásokat szatyorba rakva végre lefeküdt. Hajnali két óra volt.

A reggeli vizitnél bement a kórterembe.

  • Na, ki akarja elűzni a rossz szellemeket? – Kérdezte nevetve.
  • Én, én, én! – Hangzott az ágyak felől, és a gyerekek izgatottan másztak le az ágyukról és gyűltek köré.
  • Én is, suttogta elhalóan egy hang a szoba sarkából.
  • Akkor bizony felöltözünk és kimegyünk egy kicsit a vén fához. Jó?
  • Igen!

A gyerekek egy pillanat alatt elfelejtették, hogy betegek. Sietve kapkodták magukra a ruháikat. A kislányt a doktornő egy ápolónő segítségével felöltöztette, egy tolószékbe ültette és úgy mentek ki a parkba.

A vén fa körül a töklámpások egy-egy sámlin világították meg a levelekkel beborított talajt. Csak úgy táncolt a gyertyák fénye a kora reggeli párás levegőben.

A gyerekek tapsikoltak örömükben. Rugdosták az avart, szálltak a levelek.

  • Belefekhetek? – Suttogta a kislány.
  • Ha azt szeretnéd.
  • Tegyél bele!

Szépen óvatosan kivette őt a tolószékből, lefektette a levelekkel borított földre ott, ahol a többiek hancúrozása nem zavarhatta. Mint egy varázsütésre, a vén fáról hullani kezdtek a levelek. Az őszi szél óvatosan rázta le őket, pont annyira, hogy ne bántsa, csak simogassa a kis beteget. Ő csak feküdt, arcán földöntúli mosollyal, átadva magát a boldogságnak.

Nem félt többé, semmitől.

Apor Kata
Author: Apor Kata

Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Magyar szívem

Edit Szabó : Magyar szívem Magyar szívemben lüktet az ér, kicsi hazámért forrong a vér, megtennék érette annyi mindent, feledni nem lehet ezt a hitet.

Teljes bejegyzés »
Netkötet
Fehér Tímea

Szívverések árnyékában

  Az éj feszül fölénk, mint rozsdás szög a falra,mozdulatlan terek közt vonul a csend,mintha a lét maga szunnyadna rajta,s csak szívveréseink léteznek idebent. Az

Teljes bejegyzés »
Versek
Szegedi Viktória

Meddig?

  Meddig leszel még önmagad rabja, Ki a pofonokat mindig kapja? Meddig leszel még hibás mindenért, Ki a hibás mindezért? Meddig okolod még magadat, Ki

Teljes bejegyzés »
Versek
Szegedi Viktória

Fájdalom

Fájdalom minden perc, hogy nem vagy már velem Fájdalom minden perc, mit nem élhetek meg veled! Búcsú nélkül hagytad el ezt a világot Sírodra lányaid

Teljes bejegyzés »

Vadregényes érzelem

Úgy hívogat a vadregény, várlak már. Szép kék szemed varázsa rám tekint. Szerelmünk csodája gyúl, megérint. A tág vadont járván leszünk egy pár. Bús szívemen

Teljes bejegyzés »

Teljesség

Szeretnék szállni a széllel, sok-sok hulló falevéllel. Szeretnék járni puha hóban, hinni az emberi jóban. Tavaszt látnék zöld szememmel, ölelnélek jó kedvemmel. Együtt élnénk napsugaras

Teljes bejegyzés »