Egy kórteremben feküdtünk - egy ágy választott el tőle. Először csak ketten voltunk elhelyezve abban a betegszobában, azután jöttek szobatársaink. És én azt, hogy nem csak vele kell lennem – bevallom őszintén –, nem is bántam. Hogy miért? Mert az az asszony, a „betegtársam”, akire ugyanolyan műtét várt, amilyen rám, uram bocsá’, de nem volt nekem szimpatikus. Amolyan kíváncsi öregasszonyként viselkedett, aki mindenbe beleüti az orrát és nem röstelli kinyilvánítani – bárkinek, azonnal – a véleményét, ami persze nekem nem igazán tetszett, hisz akik ott voltunk, nem is ismertük egymást. Ha új beteg érkezett a kórterembe, rögtön kikérdezte: honnan jött, mi a baja, meddig lesz ott stb.… Ha telefonáltam, vagy hívott valaki, tudni akarta ki volt az, mit akart. Ha kimentem valahová, minek, mikor jövök vissza. Mindig beszélhetnékje támadt, akkor is, ha pihenni szerettem volna. A betegtársak egy-két naponta cserélődtek, mi ketten – maradtunk. Nehezen viseltem a helyzetet, de mivel azt gondoltam, jóval idősebb nálam, tűrtem és tűrtem. Tűrtem még azt is, hogy horkol; horkol szünet nélkül, férfiakat meghazudtolóan, erőteljesen, elalvástól kezdve felébredésig, ha megfordul, ha nem, ha nappal alszik, akkor is. A műtét utáni napon, amikor visszavittek bennünket a helyünkre, azon gondolkoztam, hogy fogom én ezt kibírni, elég a magam baja, talán kérnem kellene másik ágyat; természetesen másik szobában. Mialatt én morfondíroztam és dühöngtem magamban, már-már türelmemet vesztve – hisz még a műtét napjának éjszakáján is, a megfigyelőben, amikor a többi műtött aludt, én a szakadatlan, kinti zajokat is elnyomó horkolást hallgattam -, a kórtermünkbe érkező újabb betegek között beszélgetés kezdődött. (Én ritkán kezdeményezek beszélgetést, de szívesen bekapcsolódom, ha nem érzek tapintatlanságot a másik fél részéről. Most inkább fortyogva, morcosan hallgattam). Szóval…, beszélgetés kezdődött. És félórán belül, sőt néhány percen belül minden megváltozott: a betegtársamhoz való hozzáállásom, a véleményem, a hangulatom. Sőt, még a tűrőképességem is jóval az átlag fölé emelkedett. Mert a szobatársam, akit alig-alig tudtam elviselni, egyszer csak - mintha könnyíteni akarna a lelkén -, beszélni kezdett az életéről. Elmondta: van egy harminckét éves értelmi fogyatékos lányuk, aki ellátja ugyan magát, nem szorul szószerinti ápolásra, de állandó felügyeletre igen; aki beszél és jár, nem csinál nagyon elképesztő dolgokat, de önálló munkát végezni nem tud. Elmondta, így kell leélniük az életüket, hogy nem mozdulnak ki sehova, a lány állapota soha nem javult és a korral csak rosszabbodni fog. És elpanaszolta, hogy kiközösítik őket mindenhol, még a rokonságban is. Elmondta még azt is, hogy néhány éve sokkal nehezebb, a fiuk sem tud annyit segíteni, mert megnősült, és nincs állandó munkája. És nehezebb azért is, mert a férjét gyomorrák miatt megműtötték és 100 %-os rokkant, emiatt ő sem segíthet annyit a ház körül. De legalább a férje áldott jó ember: elviseli őket, a beteg lányt meg őt, pedig régen elhagyhatta volna – ha olyan lenne -, főleg mióta neki is ilyen „női baja” van. Hiszen miket hallani a férfiakról! - mondta… és csak mondta… Folyt belőle a szó, folyt a keserűség, betöltötte az egész kórtermet a szomorúság. Én nagyon szégyelltem magam. „Ne ítélj korán!” – hallottam szinte a figyelmeztetést. Hányszor megfogadtam ezt, és mégis megint elfelejtettem. Istenem!, biztosan észrevette a kelletlenségemet, meg talán másokét is, azért mesélte el mindezt, vagy egyszerűen azért, mert nincs senki, akinek elmondhatná. Röstelkedtem magamban nagyon: hogy öregesnek tartottam, hisz kiderült, csak öt évvel idősebb nálam; még azt is bántam, hogy nem volt rokonszenves. Sajnáltam nagyon és egyre az járt a fejemben: „A baj nem jár egyedül. Miért, miért??” Ő is ezt kérdezi mindig. Ezt is megbeszéltük, meg minden mást. Mert ezután minden megváltozott: nem zavart már, ha kíváncsiskodott, ha mindig beszélt; nem ítéltem már el, hogy csak – számomra értéktelen – búvárlapokat olvasott. Kiderült, ez a legfőbb kikapcsolódási lehetősége otthon is, meg a TV. (De mitől legyen művelt?! Nem járt csak nyolc osztályt, utána dolgoznia kellett, egészségre súlyosan ártalmas helyen, majd korán férjhez ment és megszületett a fogyatékos lánya.) Nem idegesített ezután még az sem, hogyha horkolt. Megbocsátottam neki mindent, hisz láthatóan egyetlen hely volt számára most a kórház(!), ahol egy kicsit „kikapcsolódhatott”, ahol kipihenhette magát szegény asszony. Sokszor eszembe jut. Remélem, hamar meggyógyult, hogy a sors által rárakott terheket tovább tudja cipelni, ha letennie nem is lehet. Én magam rosszul vizsgáztam megint. Korán ítéltem…. Az írás 2005-ben készült, de ma is aktuális!
Author: Pete Margit
Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem Polgár. Valójában minden életkoromban foglalkoztam írással, eleinte leginkább az „asztalfióknak” írtam. Családfakutatás után kezdtem el rendszeresen írni. Először családunk sorstörténeteit vetettem papírra, saját célra. Amióta életkörülményeim lehetővé teszik, egyre gyakrabban írok, mostanában leginkább verseket. 2008-tól jelentek meg írásaim, először az Accordia kiadó antológiáiban, később a Poet internetes versoldal kiadványaiban. Verseimet a Poet.hu-n, és a Facebookon publikálom. Verseimmel többször sikeresen szerepeltem versíró pályázatokon. Alkotásaim több alkalommal elhangzottak különböző rendezvényeken, és megjelentek helyi újságokban is. Az utóbbi időben sok gyermekverset írok, számomra is rejtélyes indíttatásból. (2012 -ben, egy országos gyerekvers-pályázaton 3. helyezést ért el egyik mondókám - Napsoroló mondóka -. Gyermekverseimre kiírt rajzpályázaton, és helyi iskolákban kisiskolások készítettek rajzokat. Ezeket a 2020-ban, az Irodalmi Rádiónál megjelenő kötetemhez felhasználtam. A gyerekeknek szóló verseimnél arra törekszem, hogy dallamossággal, humorral, érdekes „történésekkel” ébren tartsam a fiatal korosztály figyelmét. Szókincsüket verseim által próbálom gyarapítani. Kicsiknek szóló alkotásaimat unokáimon, és a környezetemben élő emberpalántákon tesztelem. Kedvelem a nyelvi játékokat, szójátékokat, felnőtteknek és gyerekeknek írt verseimben egyaránt. Szeretem a humort, és az életet – ahogy telnek az évek, egyre jobban. Saját magam alkotta mottóm: Ha írni akarsz élj, ha élni...