Hittem az ígéretben már enyém,
S, mikor túljutottam a megfelelések hegyén,
Az ellenség földjére tettem a lábam,
Kereszted árnyékában sebződött vállam.
Nekem is nehéz ’ mit tett az ember,
Nem volt dics-projekt ez a tender,
Mégis úgy vesztettél helyettünk nyerve,
Hogy megvalósult Atyád igaz nagy terve!
Ha hívlak nem jössz, s nem keresel,
Ha éjbe kiáltok: árny felesel,
Kék hideg fényében reszketek megint,
Míg jóságos szemed, újra rám tekint.
Az ember-élet golgotája:
Hogy sokszor meredek mit futni kell: a pálya,
Oly sok, mit a hátamon cipelnék oda,
A földed felvérzett, megszentelt golgota.
Rabságba vert bűnöm: a kétség,
Nincs szavaimban a régi szépség,
Elillant gőze a bátor bájnak,
Múlt remények, s „a lehetett volna” fájnak.
De nem lett úgy, s mire Hozzád felértem,
Ezrek hemperegtek meg a vérben.
Homlokukon és szívükön ott van már jeled,
Ez elkésőt, nevem, ó még el ne feledd!
Mire tudatra ébredtem évek teltek el,
És egyszer csak a pusztában ébredtem fel,
Negyven éve tart ez a kórós álom,
De a vissza utat lásd: nem találom!
Lehet, hogy akartam én helyetted is,
Mára gőgöm a porba ereszkedik:
Szomjazom én is, mint oly sokan,
Hol a hegyről alászálló hűs folyam?!!
Mi végre még ennyit várni?
A „majd” helyett a jelent hálni!
Balga szűzként futni utánad,
Kívül maradni, hol szorongat a bánat.
Egy reményem azért még maradt,
Meglátni reggel a napsugarat,
Madárdalba lépni az útra,
Minden nap kereslek a sírhoz futva.
Volt ki csipkebokorban égve látott téged,
Én csak egy szavadra várok: Érted?
Lásd sarumat is már levetettem,
Hiányod űrébe betegedtem.
Elnyeletném magam én akár a hallal,
Csak áldanál meg egy dicső dallal,
Mi mindenségedet dicséri épen,
Harsogja, ha itt nincs, mégsem marad tétlen!
Alkoss, teremts, gyarapíts!
Országodat alapítsd!
Had fusson menedékvárosodba az ember,
Ha elfáradt a szíve és már nem mer!
Ki vagyok én, hogy kérdőre vonlak?
Te adtál tüzet a szómnak.
Hiszen tudlak, vágylak el nem feledlek,
Ha lehelsz belém, én veled lehellek.
Sem a pünkösd és sem a húsvét,
Nem volt még elég, hogy a húst ’ s vért,
Mind befogadjuk, mint szent örökség,
Te akarsz minket, ez az egy a reménység!
Üres a sír és üres a kereszt.
Lélek vagy, de a mi szívünk ereszt.
És mi roncsolt csuprokként, mit megtartani tudunk,
Oly kevés az belőled édes, jó, Urunk!
Tölts belénk utána belőled!
Ne vess véget a reménynek!
Mindig adjad, mit magadból adhatsz,
Gyarlóságunkban éppé, csak te tapaszthatsz!
Ha nem is szép edénnyé, de éppé.
Tegyen szent véred minket eggyé,
Egyszer elég volt a Mindenért szenvedésed,
Ezt ne csak megtört szíveinkbe véssed!
Vésd és vájd bele keményen: kőbe és fába,
Fűbe, vizekbe, a mindenség nagy ember-bajába!
Hogy akár merre nézzen is vaksi szemünk:
Mindenütt Téged lássunk, egyetlen Istenünk!
2020. Nagyböjt.
.
Author: Papp János
Papp János az Irodalmi Rádió szerzője. Köszöntöm a kedves irodalmat kedvelő látogatót és érdeklődőt! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ennek az alkotó közösségnek tagjaként számíthatok őszinte érdeklődésére. Hála van szívemben, hogy ezen a csodálatosan szép magyar nyelven szólíthatjuk meg egymást. Papp János vagyok, hívő keresztény családapa, férj, munkatárs, alkotó ember. Szekszárdon születtem 1975-ben. A Sárköz szülöttje vagyok, szüleim, nagyszüleim és azok szülei is itt keresték a szántóföld adta kiküzdött boldogulást. Talán én is engedtem volna e fekete föld langy leheletének, ha a szülőfalumat átszelő sínpáron robogó masina füstje nem borít be kátrányos zubbonyába, és e roppant erő, sebesség, lendület hivatást nem ébreszt bennem. Sípja messzire csalt a szülői háztól, Dombóvárra, ahol a vasutas szakma kitanulásáért még a kollégiumot, a családtól való távollétet is vállaltam. Itt talált rám a szerelem, amelynek izzása ma is küzdelemben tart. Verseket, kisebb meséket már 9 – 10 éves koromtól írtam. Ezeket a falusi élet, a Sárköz, a Gemenc, a természet szépségei ihlették. A szerelem azonban ezeket a rímes „ujj gyakorlatokat” más szféra felé, „új gyakorlatokká” emelte. Középiskolai diákként több szépirodalmi pályázaton is sikerrel szerepeltem, tanáraim alkotásaimat érdemesnek találták arra, hogy támogassanak a fejlődésben. Hittem és hiszem, hogy a szerelem lehet tiszta, vallom: több, mint molekulák kémiai...
