A Dunánál

Az arcomat a kezeimbe temetem, és megpróbálom visszatartani a könnyeimet. Nem hiszem el, hogy valakinek lehet ennyi rossz napja. Minden napomon történik valami, ami következtében a hangulatom rohamosan halad lefelé. Nem is tudom, mire vágynék leginkább ilyenkor. Olyanra biztos nem, mint a romantikus regényekben. Jön egy helyes srác és a lánynak egyből vége lesz a depressziójának, vagy csak egyszerűen megtalálja az élet értelmét. Ezektől mindig felfordul a gyomrom. Nem hiszem, hogy ez nekem beválna. Én csak újra jóban szeretnék lenni a volt legjobb barátnőmmel, szeretném élvezni az életemet, és ezeket nem úgy csinálni, hogy közben Budapesten tartózkodom. Gyűlölöm ezt a várost. A rengeteg embert, a reggeli dugókat, a villamosokat, az aluljáróban lökdösődőket, az 1 km-es sort a boltokban, a nyüzsgést. Legfőképpen a nyüzsgést. Nagyot sóhajtva kinyitom az előttem heverő József Attila verseskötetet.

,,A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.”

Mindig teljesen tudtam azonosulni a költővel. Végigolvastam századjára is a verset, majd csak random lapoztam hármat, és azon a lapon lévő remekművet olvastam el. Ezt a tevékenységet folytattam még egy óráig, majd mikor a nap már lemenőben volt, felpillantottam a könyvből. Az előttem pár méterrel hömpölygő Dunát vettem szemügyre, és gyönyörködtem egy kicsit a városban. Ilyenkor igazán tudom szeretni. Itt a rakparton mindig csend van, egyedül vagyok, de csak fizikailag. Az iskolában több száz gyerek mellett jobban egyedül érzem magam, mint ekkor. József Attilának sikerül a szívemben tátongó űrt kitöltenie. Ezért is szeretem őt ennyire. Vicces egyébként, hogy az iskolában mindig is utáltam az irodalmat. Unalmasnak tartottam megtanulni az életrajzokat, elemezni az érthetetlen Ady verseket, és olvasni a több száz éve íródott Egri csillagokat. Azonban mikor hirtelen minden tönkrement az életemben, egy hozzám hasonló történettel rendelkező lány tumblr bejegyzésében olvastam, hogy ilyenkor a legjobb gyógymód, ha verset olvasok. Gondoltam kipróbálom, úgysem veszthetek vele semmit. A lány a Teljesség felét ajánlotta, de engem nagyon untatott az is. Másnap elszaladtam a könyvesboltba, és megvettem ezt a verseskötetet. Bármilyen depresszíven is hangzik, de a könyv vált a legjobb barátommá.

– Jézusom!- ugrok fel ijedtemben, mikor valaki megérinti a vállamat.

– Bocs, nem akartalak megijeszteni- feleli, én pedig hevesen dobogó szívvel meredek rá a fiúra.

– Miért csináltad? Mit akarsz? Nincs nálam pénz, nem tudok adni- hadarom, és közben próbálok megnyugodni. Nem hiszem el, hogy már itt sem lehetek egyedül, nyugodtan, a gondolataimba merülve.

– Dehogy! Nem kell pénz- nevet fel jóízűen. – Csak meg akartam kérdezni, mit csinálsz itt egyedül, hét órakor. Holnap iskola!

– És az téged miért érdekel?- nevetek fel most én. Úristen. Nevettem?- A szüleim sem keresnek, akkor egy idegent miért érdekel?

– Nem tudom, elég furának tűntél itt teljesen egyedül- válaszolja.

– Nem voltam egyedül- felelem, és mosolyogva rámutatok a verseskötetre.

– Jézusom… Biztos jól vagy?- kérdezi felhúzott szemöldökkel, mire ismét elnevetem magam.

– Jól vagyok- mondom.

– Akkor oké- feleli, majd leül a táskám melletti kőre.

– Mit csinálsz?- kérdezem értetlenül. – Lehet inkább nekem kellene megkérdeznem, hogy minden oké-e?

– Beszélgetek veled- vonja meg a vállát.

– De miért? Istenem, nem is ismerjük egymást! Ez abnormális.

– Egyébként én ismerlek- feleli pár perc csend után, mire értetlenül ülök le a fiú mellé.

– Honnan?- kérdezem, és megbontom a táskámban lévő sós mogyorót. – Kérsz?

– Kösz- vesz ki egy marokkal. – Apámnak a te apád a főnöke.

– Jaj…- sóhajtok fel, majd eltöprengek apám merev arcú kollegáin.- Várj, te vagy Alex?

– Ja- bólint. – Én amúgy tökre emlékszem rád. A céges bulikról. Mindig egy csajjal voltál, aki szinte ugyanúgy néz ki, mint te.

– Igen, tudom- felelem, és gyorsan témát akarok váltani Zoéról, de Alex még nem fejezte be a mondandóját.

– És mindig nevetettek, mint az idióták. De mindenen. Én meg mindig a sarokban ülve ettem abból az ízetlen sütiből.

– Hát bennem nincsenek ilyen emlékek a céges bulikkal kapcsolatban- vonom meg a vállamat, majd megcsörren a telefonom.

– Na, akkor ezek szerint mégis hiányzol a szüleidnek- feleli Alex, mire mosolyogva fogadom a hívást.

– Hol a pokolban vagy már, Debóra, négykor vége az iskolának!? Nem kell tanulnod holnapra, vagy mi van?

– Jól van, megyek már haza- mondom kedvtelenül.

– HOL. VAGY. HM?- üvölti a telefonba anyám, mire sóhajtok egyet, és legszívesebben a Dunába ugranék, mint hogy hazamenjek.

– A Margit-szigeten- felelem. – De szállj már le rólam, mindjárt otthon vagyok.

– Ajánlom is!

– Aaaa, de elegem van!- kiáltok fel, miután anyám letette a telefont.

– Nyugi- mondja Alex. – Néha mindenkinek.

– De nekem nem néha. Mindig. Folyamatosan. Elegem van mindenből, és mindenkiből.

– Ez normális, néha mindenkinek- válaszolja.

– HAGYD MÁR ABBA EZT A NÉHA MINDENKINEKEZÉST!- üvöltök fel, mire Alex meghökkenve néz rám.

– Oké- suttogja, majd feltápászkodik.

– Bocsi- sütöm le a szemeimet. – Egy idegroncs vagyok.

– Nem baj- biccent, mire szégyellni kezdem magamat. – Holnap itt leszel ugyanekkor?

– Valószínű- válaszolom, mire elmosolyodik.

– Oké, akkor jó éjt!- búcsúzkodik.

– Neked is, Alex! És bocs mégegyszer- mondom, de már nem hallja.

 

Alex ismét ott ül a rakpart egyik kényelmetlen kövén.

– Szia!- üdvözlöm, és boldogan ülök le mellé.

– Szia! Hogy vagy?- kérdezi, mire egy nagyot sóhajtva őszintén válaszolok.

Egy hét telt el az első találkozásunk óta, és én ismét itt vagyok a rakparton, Alexre várva. Durva, hogy most már nem úgy jövök ki ide, hogy majd jól kisírom magam, vagy a gondolataimba merülve nézem az előttem pár méterrel folyó Dunát. A mai találkozásunk ráadásul meg is volt előre beszélve, pedig én mindig spontán jöttem ki, soha nem is terveztem, hogy délután vagy este itt leszek, csak ha úgy éreztem szükségem van rá, jöttem. Most egy fél órával előbb jöttem, hogy kicsit tudjak még egyedül lenni, mert mióta megismertem Alexet az egyik szemem sír, a másik nevet. Sokkal jobban vagyok, minőségi a változás, azonban rájöttem, hogy szeretek egyedül lenni,  és most már sajnos nem tudok sehol sem csak magam lenni. Viszont inkább sietek iskola után, és csak egy fél órát vagyok egyedül, mint egy egész délutánt. Szóval igazából minden jó, ahogy most van.

– Szia! Jó a pólód!- Alex hirtelen bukkan fel, mire kizökkenek az elmélkedésből.

– Szia, Alex!- ölelem át a vállát. – Köszi! Mi újság? Milyen napod volt?

– Nagyon jó volt, és most pedig még jobb- feleli.- Neked?

– Nekem sem volt rossz, képzeld hibátlan lett a fizika feladat, amiben segítettél- válaszolom vigyorogva.

– Igazából Barna segített, de mindegy. Lényeg, hogy bármikor tudunk rajtad segíteni, Debóra Newton- mondja, mire hangosan felnevetek.

– Igazán köszönöm. Jó tudni, hogy lett egy fizikus barátom.

– Bár az idei anyagot nem értem, és fizikából állok a legrosszabbul, de igen, szerencsés vagy- válaszolja vigyorogva.

– Hát persze, hogy szerencsés vagyok- mondom. – Na, akkor holnap elmegyünk megnézni azt a filmet? Addig húzzuk, míg már nem fogjuk tudni megnézni.

– Otthon bármikor meg tudnánk nézni- vonja meg a vállát Alex.

– De én imádok moziba járni, és ott akarom megnézni- mondom, mire Alex elmosolyodik.

– Rendben, egyébként ráérek. Neked mindig ráérek.

 

A film után még rengetegszer futottunk össze. Lassan már mondhatni éjjel-nappal együtt voltunk, majd mindketten kicsit elkezdtünk többet érezni barátságnál. Lettek új barátaim, hála Alexnek, így már nem csak a József Attila verseskötetet lapozgattam szabadidőmben. Nem is tudom, kinek legyek a legjobban hálás. A rakpartnak? József Attilának? Alexnek? Vagy a sorsnak? Nem is annyira lényeges, hiszen mindenki megérdemli a felhőtlen boldogságot. Már nem volt elegem mindenből, nem akartam elköltözni, vagy csak megszűnni létezni, jól éreztem magam a bőrömben, volt miért várnom a holnapot.

Mosolyogva nézek fel a szemembe tűző napba, és végre kiegyensúlyozottnak, és nyugodtnak érzem magam, ami hihetetlen jó. Megcsörren a telefonom, és mikor meglátom Alex nevét a kijelzőn szintén vigyorogva szólok bele.

– Hol vagy?- kérdezi Alex.

– Hol lennék? A rakparton- mondom, és mosolyogva szorosan lehunyom a szemem, mikor Alex közli, hogy 10 perc és itt van.

László Zsófia Anna
Author: László Zsófia Anna

László Zsófia Anna az Irodalmi Rádió szerzője. László Zsófia Anna vagyok, tizennégy éves. Zalaegerszegen élek. Az első novellámat 9 évesen írtam, egy környezetismeret könyvben talált képről. Mivel ez mindenkinek nagyon tetszett, hihetetlen lelkes lettem, így belekezdtem egy hosszabb történet írásába, amit azóta sem fejeztem be (bár úgy érzem ennyi idő elteltével már nem is lenne célszerű…). Azóta mindig írok valamit. Nálam sosincs olyan, hogy az ,,és most írsz valamit?” kérdésre nemmel válaszolok. Ez a tevékenység nagyon sokat jelent számomra. Általában magamról, a gondjaimról vagy az örömeimről írok, de sokszor van, hogy kitalált karakterek személyébe bújok, és az ő szemszögükből írom meg a történetet. Szabadidőmben regényeket olvasni is szoktam, de egy József Attila, Radnóti vagy éppen Pilinszky verseskötetet is szívesen lapozgatok. Nagyon szeretem a színházakat, egyik kedvenc időtöltésem a színházba járás. Nemrég kezdtem el zongorázni tanulni, amit nagyon élvezek és szeretek.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hinned kell

Hinned kell­­ „Valaki jár a fák hegyén*”: az életünknek őre ő, nincs nála nagyobb erő. Megfordít sorsot, életet: csak kegyelméből élhetek. Vírussal büntet hitszegőt, hatalmi

Teljes bejegyzés »

November

Edit Szabó : November November,nem szeretlek, holnapjaim elvetted, első nap temetőben, erősen fogom őt meg. . Fejfán mosolygós arca, egykor régit mutatja, itt hagytalak titeket,

Teljes bejegyzés »

Tigris Tamás és Benjámin

Tigris Tamás a dzsungelben Fütyörészve ballagott, Néha széles jókedvében Ordított is egy nagyot.   A felhőtlen boldogsága Egy picikét hibádzott, Belefáradt a magányba, Keresett egy

Teljes bejegyzés »

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »