Most már ennyi év távlatából bizton állíthatom, nem biztos, hogy életem legjobb döntése volt, amikor elhatároztam, hogy kutyát hozok a házhoz. Feleségem, és szeretett anyósom óva intettek, hogy ne csináljam ezt velük, mert csak a baj van vele, meg sétáltatni kell és én elfoglalt színész lévén nem érek rá ilyesmivel bajlódni, meg amúgy is csak a gond van egy kutyával, és ahogy ők engem ismernek, rájuk marad a dolog oroszlánrésze, meg különben is tönkreteszi a lakást! Én hajthatatlan voltam. Ismerőseim olyan ódákat zengedeztek a kutyáikról! Úgy határoztam, mindegyiken túlteszek. Lesz kutyám! Nem is akármilyen! Olyan, amilyen egyiküknek sincs! Irigykedjenek! Bújtam a hirdetéseket, a színes, kutyás lapokat. Végül, egy igazán különleges ebre esett a választásom: Skye terrier. Azt mondta róla a szakirodalom, hogy rettenthetetlen, intelligens, életvidám, temperamentumos. Na, akkor lássuk, hol terem az ilyen kutya? Budapesti lévén, próbáltam a közelben keresni tenyésztőt, persze, hogy Zalaegerszegen találtam. Sebaj, több telefon után útra keltem, egy életem egy halálom, hozok egy ilyen kiskutyát. Nejem csak csóválta a fejét, anyósom szendvicset csomagolt az útra.
Mondhatom első látásra beleszerettem egy tüneményes őzbarna kiskutyába. Ő is belém, ez tisztán látszott. Akkurátusan tisztára nyalt kezemmel rögtön nyélbeütöttük az üzletet. Nem törődtem a horribilis összeggel. Van kutyám!
Mit mondjak? Tüneményes kiskutya volt! A család kedvence lett. Két hónap múlva már szobatiszta, szófogadó, igazi kincs! Intelligenciájáról csak annyit, hogy első szóra megértette, ha valamit nem szabadott neki csinálni, és többé nem is tette. Imádtuk mindannyian. Sajnos az első születésnapját már nem érhette meg. Azt mondták génhiba. Nagyon megsirattuk. Annyira hozzászoktunk, olyan mélyen megszerettük, hogy felhívtuk a tenyésztőt, megvan-e még esetleg valamelyik testvére? Persze, hogy megvolt! Rohantunk érte. Na, az aztán egyáltalán nem hasonlított a bátyjára! Bár szemre szinte kiköpött mása volt, a természete merőben ellentettje! A csontot egyenesen a szőnyeg alá ásta be. Az előszobaszőnyeg volt a kedvenc ételese. Volt ott csont, jutalomfalat, kajamaradék. Persze, hogy megpróbáltuk onnan kivenni! Azt a morgást, azt a vicsorgást, azt a karmolást nem próbálom meg leírni, mert leírhatatlan. Jó, akkor ott hagyjuk. A nagyobb baj az volt, hogy azon keresztül vezetett az út a fürdőszobába, a vécére és a konyhába is. Kutyuskánk bőszen védelmezte tőlünk a szőnyeget az alatta megbúvó kincsekkel. Megközelíteni nem lehetett. A család úgy határozott, hogy a kutya nem maradhat otthon velük, vinnem kell magammal a munkahelyemre a színházba.
Hát jó. Én akartam, viszem magammal. Ott azután kiderült, harap is. Senki nem mehetett a közelébe, rajtam kívül. Nekem viszont fel kellett lépnem. Na, nem baj, az öltözőben el lesz addig! Nagy öltözőnk volt, mindenki ott öltözött. A közelemben lévő székhez kötöttem. Bár kedves színésztársam csak nagy kerülőkkel és különböző cselekkel mehetett az asztalához, tűrte a megpróbáltatásokat. Nem úgy az öltöztető, aki bizony egy hónap múlva már nagyon haragudott. Így ment ez egy ideig, mikor is egyszer arra mentem be, hogy nincs öltöztető. Kérdésemre elmondta a kollégám, hogy bizony megharapta a kutya és otthon maradt. Eltelt pár nap, még mindig nem jött. Viszont jött helyette egy levél az Országos Állategészségügy i Intézettől:
„ Tisztelt Uram!
Mivel kutyája megharapott egy embert, a tisztázatlan körülményekre való tekintettel, kérjük, haladéktalanul keresse fel intézetünket a kutyával együtt vizsgálat céljából. Ennek elmulasztása büntetőjogi következményeket von maga után!
A vizsgálat helye:
Állategészségügyi Intézet , Budapest, Gyáli út 2.
Időpont: március 13. reggel 8 óra
Keresse Dr. Lukács Pál vezető főorvost második emelet kettes ajtó
Az Állategészségügyi Intézet nevében: Dr. Lukács Pál”
Úr Isten! Mit mondjak? Kezdtem ideges lenni. A feleségem azonnal követelte, hogy tüntessem el a kutyát, anyósom hallani sem akart arról, hogy egy percig is a közelében maradjon! Nagy nehezen meggyőztem őket, hogy mivel másnap volt esedékes a behívó, legyenek türelemmel, elviszem a kutyát és utána meglátjuk mi lesz!
Felvirradt a másnap. Mondanom se kell, hogy nem sokat aludtunk. A kutya az békésen hortyogott a szőnyegén a kincsei tetején, mi nem annyira az ágyunkban. Persze, hogy esett az eső. Nyakörv, póráz, marcona ábrázat, morcos reggeli után kénytelen kelletlen hívtam egy taxit. Nem kockáztathattam meg, hogy a kutya végigharapja az utazóközönséget bármilyen más tömegközlekedési eszközön. Igazán haragudtam rá, el kellett ismerjem, hogy koránt sem olyan, mint a testvére, mostanra már semmi szeretni valót sem találtam benne. Idegesen tuszkoltam be a taxiba, el sem tudtam képzelni mi fogad az intézetben. A taxist szerencsére nem harapta meg, a lábamnál szépen kibírta az utat. Csak egyszer ugrott neki a sofőrnek, amikor kinyitotta az ajtót, hogy megérkeztünk, fizessek, de sikerült időben visszarántanom.
Szakadt az eső. Mire a taxitól a hatalmas épület bejáratához értünk, már bőrig áztunk. Rövidre fogtam a pórázt, mondom a portásnak hová mennénk. Az lehet, mondja az, de az intézet bejárata egy háztömbbel arrébb van, pont a másik sarkon.
Mit volt mit tenni, a taxi elment, a kutya nem nagyon akart az esőben kirándulni, de a muszáj nagy úr, menjünk. Kétszer megálltunk pisilni, egyszer megmakacsolta magát, hogy ő pedig inkább visszafelé menne, úgy, hogy húztam kicsit a sárban a járda szélén. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék. A kalapom, amit egyébként ünnepi alkalmakra szoktam felvenni, esővízgyűjtőként funkcionált. Időnként azért elengedte, hadd csurogjon az arcomba, ha már gyűjti! Mire legyalogoltuk azt a kétsaroknyit a zuhogó esőben, mindketten megváltásként menekültünk be a portán. Ám akkor a zord portás, mint egy komor jéghegy elénk magasodott és megtiltotta a belépést. Én elővettem a papírt, nekem ma ide be kell jutnom! Rendben van, de a kutyát nem vihetem be! Még hogy nem! Hiszen éppen miatta jöttem! Tud olvasni az úr? Kutyával együtt! Ez áll itt fehéren-feketén! Az írott szó hatalma. Morogva bár, meg mindenféle kötelességet emlegetve, de beengedett. Második emelet kettő mondta. Ott van Dr. Lukács, őt keressük. Hát megindultunk. Olyan tisztaság, csend, rend honolt a lépcsőházban, mint egy patikában. Felértünk a második emeletre. Én elöl, csurgott a kabátomból a víz, cipőm cuppogva üdvözölte a gyönyörűen kiporszívózott, rojtjait egyenesre fésült szőnyeget. Minden hófehér. Volt. A kutyát húztam magam után, nem kis bosszúsággal, mert addigra már pont elegem volt belőle, és az egész esős reggelből! Kinn fáztam, most benn a melegben a párát szinte láthatóan engedtem ki magamból, melegem volt, csurgott mindenemből a víz, és igen, bevallom féltem. Mi lesz ebből? Lehet, hogy be is csuknak? A kutya egykedvűen megrázta hatalmas bundáját. A sáros latyak, amit összeszedett a járda mellől miközben húztam, most cseppenként színezte meg a hófehér falat sűrű szürke pöttyökkel. De jutott belőle a fal mellett elhelyezett székekre és kisasztalra is.
Nagy csend. Csak a cipőm klattyogása, meg ennek az átkozott ebnek a surrogása, ahogy minduntalan rázza ki magából azt a rengeteg iszapot! Ennyi víz nem is esett! Mi lesz ebből? Lassan, óvatosan haladtunk, tekingetve jobbra, balra. Egy örökkévalóság telt lel. Végre! Kettes ajtó. Összeszedtem minden bátorságom. A kutyát szépen magam mellé igazítottam. Ázott bundájából még mindig szivárgott némi víz. Ahogy megálltam az ajtó előtt alattam is keletkezett egy kis tócsa. Itt vagyunk, lesz, ami lesz! A kutya füle lekonyulva, érezte, hogy haragszom, csendben volt. Bekopogtam. Semmi. Újra kopogtattam. Nagy sokára kiszólt egy hang, tessék! Benyitottam az ajtón. A következő kép fogadott. Egy nagy teremben hatalmas asztal körül úgy harminc fehér köpenyes ember ült csendben. Mind ránk nézett. Mi a kutyával csapzottan álltunk az ajtóban. Az óra a szemben lévő falon nyolcat ütött, csak az törte meg a csendet. – Meg, megjöttünk. – Mondtam kissé megilletődve. A fehér köpenyesek csak néztek, nagy kerek szemekkel. Csend. – Lukács doktor urat keressük! – Szólaltam meg kisé zavartan. A sáros víz a kalapomról pont ezt a másodpercet használta fel arra, hogy meginduljon a szemem felé, le az arcomon a galléromig. Ott megállt, csak egy pillanatra, hogy útját a vállamon folytassa. Letöröltem kézfejemmel arcomról a maradékot. Elfelejtettem, hogy sáros. Mint egy ázott irokéz törzsfőnök vártam az ellenség követét. Felemelkedett az asztal mellől egy nagydarab férfi és odajött hozzánk. – Dr. Lukács Pál – Mutatkozott be a kezét nyújtva. Itt éppen egy értekezlet van, mi tetszik? Most már végképp nem értettem a dolgot, de azért meglobogtattam a behívó papírt az orvos orra előtt. – Minket idehívtak kérem ezzel a kutyával itt, vizsgálatra. De higgye el, a kutya be van oltva, van oltási könyve is, csak valami banális véletlen lehet… elhallgattam.– Ez valami tévedés lesz uram! – Mondta az orvos, miközben elvette és átolvasta a papírt. Mi itt nem vizsgálunk. Ezt a levelet nem én írtam, az aláírás nem az enyém, kérem, ne zavarják a munkánkat, menjenek haza. Viszontlátásra! Ezzel becsukta az ajtót.
Hogy jutottunk haza? Nem tudom. A kutyát sajnos nem tarthattam meg, a család egyhangúan leszavazta. Visszavittük a tenyésztőnek, mint kezelhetetlent. Visszafogadta. A színházban néztek rám nagy szemekkel, várakozva, hátha elszólom magam! Kerülgettek, mint macska a forró kását, fürkészően vizslattak, mindenáron tudni akarták, mi történt? Ám nem adtam meg nekik ezt az örömet. Magasra tartott fejjel közlekedtem, tettem a dolgom, mintha mi sem történt volna. Kutya nem jön, és kész. Az öltöztető bokáján már nem is látszott a fognyom! Kajánul méregetett, de szólni ő sem szólt. Egy idő után aztán elfelejtették az egészet.
Azért több kutyát már nem vettem magamhoz. A család egy kedves barátjának volt egy macskája, azt meglátogattam néha, kellő tisztelettel!
Hát ez történt, mikor nekem kutyám volt!
Author: Apor Kata
Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....