Félig ki volt már kortyolgatva az íróasztalon az a boros pohár,
csak a számítógép LED világítása pompázta be az üvegből készült díszítőelemet.
Egy megviselt kéz a billentyűzetet ütögette folyamat, szinte a műanyag kopásától hangoskodott az emelet.
A magány teljesen eluralkodott a szobában, ha valaki hisz a mesékben, a mumust is meglátta volna a sarokban.
Tesztoszteron, és bús, lefolyt adrenalin szag terjengett, mint amikor egy nagy hős hal meg, és hamvait szét szórják a csendes óceán partjain, jó nagy, csomós darabokban.
Lehetett volna, vagy volt is főnöke egy csapatnak, alfája a farkasoknak, de emlékezett mindenki amikor elmozdult onnan, és semmi más nem hagyta el a száját, csak hogy csalódott, vagy csalódik még.
Nem tudni, csak a pötyögéshez ért, “nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, marasztalást, vagy fogást nem igen keresve nézi az állásokat az álláshirdetőn, hátha van még olyan ember aki épp.
Nem sírni akart csak hallani hogy ér valamit, “egy hideg széttört hallelujah-t”, de nem. És ez a baj a mai világgal hogy mire a végéhez érnénk hogy valami nagyot alakítsunk teljesen megváltozik az általunk elképzelt birodalom határa.
Bezárt emberi lény egy rabszolga rendszer rabszolgáinak rabszolgája, és az egyetlen barátja, a láthatatlan, nem ismert, de ott lévő magánya.
Author: Balog Bercel
Balog Bercel az Irodalmi Rádió szerzője. Balog Bercel vagyok, a nagy átlagnak csak Berci. Az említett nagy átlagban én is benne vagyok, mert semmivel sem vagyok több sem kevesebb mint más. Az áltagosok átlag életét is élem. 15 éves korom óta foglalkoztat a versírás, ami néha össze is jön, néha pedig nagyon nem. Számomra a versírás afféle hobbi, egy dolog amiben sokszor úgy érezhetem, hogy jó vagyok. Verseim nem mindig a saját érzeseimről szólnak, gyakran képzelem magamat valaki más, vagy egy általam kitalált karakter bőrébe, és úgy próbálom elkezdeni az alkotást. Nem lényeges számomra, hogy hányan, vagy miként gondolnak verseimre. Leírom őket és bízok benne, hogy valami jót hoztam létre. Verseimmel való munka közben a legjobb érzés, amit érezhetek az, hogy írás közben részben magammal is beszélgetek. Megvitatom a belső gondjaimat, és a vers erre segít rávilágítani. Szeretek írni a szeretetről, mert a az a világ egyik legnagyobb mozgató eleme, a szeretért sokan bármit megtennének. Viszont megesik hogy a szeretet nélküliség adja soraim nyomó erejét, néha több van a betűk közt mint amennyit valójában is érnek. A versírást nem gondolom a magam részéről művészetnek, sokkal inkább egy érzésnek. Bárki képes lenne rá, és bárhol. Sikerélménynek fogom fel azt, ha tetszik...