Tatjána asszonyban még nagyon frissen éltek az emlékek elveszített fiával kapcsolatban. Még élénken élt, pislákolt az emlékezetében az a bizonyos nap, amikor Igor ott ült a házában az öreg, nyikorgó, ám egy behemótot is elbíró hintaszékben, ahova mindig letette magát, amikor megérkezett őhozzá, hogy aztán a semmit kémlelje és a sápadt falban vesszen el tekintete, mielőtt elkezd dőlni belőle a szó. Aznap is egy ilyen üldögélős és hintázgatós beszélgetésnek néztek elébe. Igor fáradtan helyet foglalt a hintaszékben, és szétnyitott ujjai közé ejtve az állát révetegen bámulta a kertet azon a szeptemberi délutánon, mivel még sütött a nap, még világos volt. Az alámerülő napkorong szemben megállva gyermekeivel, a virágokkal, bágyadt, erőtlen, zsenge fényt lövellt ki egyenesen rájuk, így köszönve el tőlük, megfürösztve őket minden szeretetével. Igor arcára is jutott belőle, szögletes, csontos arcát tenyerébe vette, és keze élével cirógatta meg a nap, miközben búcsúzott, mint természeti értelemben vett anya, nem emberi, hanem afölött álló, mindent a maga kohéziójában egyben tartó égitest, akit valami különös érzéstől fűtve anyaként látott, imádott, és feltette, hogy ő mint saját gyermekére tekintett rá. Édesanyja, Tatjána, szokásához híven meleg levessel és teával kínálta őt. Igor, miután bekanalazta a forró húslevest, megnyílt és elkezdett neki beszélni. Nagy tervekről beszélt, vidéki munkáról, komoly lehetőségekről, lányról, szerelemről. Igor régész volt, és egy Nyizsnyij nevű város külső határán húzódó bányában ígértek neki az előzetes mérések rengeteg kőolajat és földgázt. Ez a bánya egy odáig érintetlen, szűz bánya volt, és meghagyták a régészeknek és bányászoknak, hogy mindenki annyi parcellát vásárolhasson ott magának, amennyit csak akar, amennyit csak bír, és azon folytathatnak régészeti, bányászati munkálatokat, ásatásokat saját célra. Szergej összes félretett pénzéből vásárolt magának ezer hektárnyi parcellát, így aztán óriási reményeket táplált az ásatások iránt. Erről beszélt az anyjának azon a napfényes szeptemberi délutánon, és biztosította őt arról, hogy gyakran fog hazalátogatni, még hogyha nem is költözik vissza egyhamar szülővárosába.
– És hol fogsz ott lakni? – kérdezte anyai ijedelemmel az arcán és a hangjában Tatjána. Igor elmagyarázta neki, hogy tartanak fent a városban, viszonylag közel a bányához egy szállodát külön a bányászok és régészek részére, és ott kíván majd ő megszállni. Egy Dusenka nevű lányról is mesélt anyjának, aki egy ideig a szomszédja volt, ám vissza kellett utaznia szülővárosába édesanyját ápolni. Elmesélte, hogy szeretik egymást és hetek óta egy párt alkotnak. Ott lakik éppen egy Nyizsnyij nevű városhoz közeli kistelepülésen a beteg édesanyja, akinél most ő is lakik, hogy minden na tudja ápolni őt, így gyakran tudnak majd találkozni a közeljövőben, nem kell hosszú időre elszakadniuk egymástól. Tatjána nagyon aggódott fiáért, hiszen mégiscsak az ismeretlennek megy neki egy teljesen idegen városban, nem beszélve arról, hogy egy bányában, ásatások közben mennyi veszély leselkedik valakire. Beszakadhat, bedőlhet a bánya, földrengés vagy robbantás döntheti rá a mindenséget, vagy egyszerűen eltévedhet a számára ismeretlen terepen, eltorlaszolhatják csuszamlások a labirintusból kifele vezető utakat, és éhen halhat odabent. Nem egy hírt olvasott már arról, és nem egy dokumentumfilmet látott már, ami nem szólt másról, mint hogy bányászok rekedtek bent a bányában, és mire megérkezett értük a mentőalakulat hosszú napok után, teljesen lesoványodva és beesett arccal lettek kimenekítve a falak fogságából. Mindig is féltette Igort, de ez idáig legalább ismerős terepen volt, ott, ahol a tanulmányait is lefolytatta. Ezúttal viszont másképp lesz. Igor a következő héten költözött, forró csókokkal és ölelésekkel búcsúztak el egymástól.
Igor már két hónapja a Nyizsnyiji bányában dolgozott, amikor egy teljesen átlagos, szürke ködös hétköznapi napon becsengettek Tatjánához. Az asszony nagyon megörült, mivel fián kívül senki nem létezett már az ő számára, így nem is kereste őt az égegyadta világon egy árva lélek sem. A postás nem lehet az, gondolta, mivel ő reggelente szokott csöngetni, azt is egy hónapban egyszer, minden hónap elején, amikor meghozza a kevéske nyugdíját. Ez csakis a fia lehet, Igor, nem az első eset lenne, hogy meglepi őt hirtelen és váratlan felbukkanásával, előre be nem jelentve magát, mint leendő vendéget. Eljött hát ezúttal is, hogy meglepje őt, hazajött a messzi vidék bányájából kicsit megpihenni! És talán barátnőjét, Dusenkát is magával hozta… Felöltötte magára dús rókaszőrrel bélelt mentéjét, és kiment a novemberi orosz hidegbe kaput nyitni. Két embert látott a kapuban ácsorogni. Hamar felismerte, hogy ez a két szőrmesapkát viselő ember nem az ő fia az ő kedvesével együtt, hanem két teljesen idegen férfi. Mihelyt kissé közelebb ért, felismerte a férfiak ruházata alapján, hogy rendőrök. A szőrmesapka elején nemzeti jelvény díszelgett, csak úgy, mint a ruházatuk többi övezetén, különösképp a vállaikon, és az orosz zászló színei. Felváltva nézett hol az egyikre, hol pedig a másikra, értetlenül és kíváncsian kapkodva a fejét. A rendőrök lehelete jól látható füstben öltött testet a novemberi zimankóban. Arcuk csüggedt volt és szomorú. Miután köszöntek neki, egyikőjük lesütötte szemeit a földre. amikor ő kérdőn s szinte számon kérőn nézett rá. Az a rendőr, amelyik állta Tatjána tekintetét, kisvártatva megszólalt, és kegyelettel a hangjában, nagyon lassan azt kérdezte tőle:
– Ön Tatjána Daszajev?
– Igen, én vagyok. Na de mi történt, uraim, miért vannak itt nálam? – kérdezett vissza Tatjána, akinek mély kíváncsisága kezdett átváltani valamiféle bizonytalan aggodalomszerűséggé, és elméjében kérdőjelek sokasága bukott felszínre. Nyilvánvaló, hogy őmiatta vannak itt, de hát ő alig moccan már ki hazulról, ha elmegy is csak a piacra megy meg a közeli üzletekbe vásárolni, mit követhetett el? A rendőr előhúzott egy képet a zsebéből, megmutatta Tatjánának, és azt kérdezte tőle:
– Ez az ön fia? – Tatjána amikor ránézett a képre, szíve és gyomra összeszorult, szemei megteltek könnyekkel. A fia volt rajta a képen, egy kicsi, tenyérben elhelyezhető kis portré volt az. Érettségi után készült nem sokkal a kép, makulátlan, szőrtelen arccal és a világ legtisztább tekintetével nézett vissza rá onnan.
– Igen, ő Igor, az én fiam! De hát miért kérdezi, csak nem történt vele valami?! – kérdezte riadtan, kezét felemelve, mintha a levegőbe akarna kapaszkodni a sokktól, amely hatalmába kerítette. A rendőr a társára nézett szomorúan, és valami kényszertől vezetve, amely afféle hivatal által ráerőszakolt kényszer volt, halott emberek hírét közölni hozzátartozókkal, kegyelettel és rendkívül tapintatosan, ezeknek az embereknek, akiket oly barbárlelkűeknek tart a társadalom, militáris szadistáknak, akiknek nincs más céljuk az életben, mint azt a hatalmat, legyen az maroknyi, vagy annál jóval több, fitogtassák, és visszaélhessenek vele, ilyesféle feladatot is teljesítésül ad a sors. A rendőrök kicsit talán pszichológusok is, de annyi bizonyos, hogy életek és halálok váltakozásának, szörnyű tragédiáknak közvetlen közeli szemtanúi és hírnökei. Összeszedte magát a rendőr, és azt felelte neki:
– Asszonyom, a Nyizsnyiji bánya, ahol a fia is dolgozott, két nappal ezelőtt beomlott. – Tatjána bal kezével a szívéhez kapott, a jobbal pedig a szája elé, majd ezután rögtön el is szédült, és a kerítésben megkapaszkodott. Így folytatta a rendőr:
– Rengeteg bányászt maguk alá temettek a sziklák, és közölüknek sokak teste a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. A helyzet az, hogy a romok alatt megtaláltuk az ön fiát is. – A rendőr ezután mélyen és kegyeletteljesen elhallgatott, miközben továbbra is ott álltak a kerítés előtt, levetett sapkákkal, mint akik egy temetésen tisztelegnek az elhunyt emléke előtt, vagy mint akik nemrég léptek csak be egy templom kapuján. Tatjána szemeit törölgetve csóválta a fejét, és a tévedés lehetőségének utolsó szalmaszálába kapaszkodva, hitetlenkedve rázta a fejét:
– Az nem lehet igaz, biztos nem őt találták meg, a fiam él, és rövidesen meg fog látogatni engem a barátnőjével! Már nagyon várom őt, minden nap készítek annyi meleg levest, hogyha épp aznap toppannának be, akkor számukra is elegendő jusson – mondta, miközben zavartan veszett el a tekintete a novemberi ködben, amely abban a pillanatban a fia körül kialakult bizonytalanságot volt hivatott szimbolizálni. A rendőr nem kívánta meggyőzni őt nyilvánvaló tévedéséről, pontosan jól tudta, mondjuk úgy tudni vélte, vagy sejtette, hogy mi mehet végbe az asszony lelkében. Annyit mondott neki már csak:
– A napokban lesz lehetősége beazonosítani a fiának holttestét, ezt hivatalból kötelességem elmondani. Annak ellenére is, hogy erre talán nem is lesz képes, ugyanis annyira szétroncsolódott a test.
– Nem megyek sehova, a fiam életben van, és rövidesen meg fog látogatni! – makacskodott ő. – Nem mozdulok, itt fogom őt várni! – A rendőrök ezután lassan elindultak a dolgukra, Tatjána pedig ottmaradt a ködös zimankóban fájdalmas gondolataival,, továbbra is egyhelyben toporgott, és magában beszélt.
Egy hét telt el az eset óta, de minden maradt ugyanúgy, mint amikor Tatjánától elmentek a rendőrök, és otthagyták őt a lesújtó hírrel, amely az ő számára nem szolgált teljes bizonyosságul, és védekezésképpen az elméje nem engedte vele elhitetni azt a szörnyűséget, amivel szolgáltak neki a rendőrök. Azt mondják, az anyák ösztönösen megérzik azt, amikor valami szörnyűség történik a gyermekeikkel. Tatjána nem érzett semmi ehhez fogható érzést, pedig máskor mindig megérezte, hogyha tőle a lehető legtávolabb is a legkisebb problémája is volt az életben Igor fiának, és ezek az emóciók mindig igazolást is nyertek. Nem, most minden ilyen jellegű ösztönös anyai intuíció messziről elkerülte őt. Napokon keresztül egyhelyben üldögélt már az ajtó előtt, ahonnét rálátást nyert a kerítésre és az utcára. Várta Igort. Elméjének pillanatnyi megháborodottsága volt az egyetlen páncél, amely felvértezte őt a gyász jelentette kálváriával szemben. Egyik nap végül felhívta a rendőrséget, és elkérte tőlük a kórház címét, ahol a rendőr elmondása szerint megtalálhatja a fia szétroncsolódott holttestét. Bebuszozott a városba. A kórházban egy sokat látott, kérges és élettelen arcú orvos, aki arca alapján legalább annyira halottnak tűnt, mint azok a hullák, akik körülvették őt, elvezette Tatjánát egy holttesthez, amelyre az ő fia, Igor neve volt feltüntetve. A zipzárt lehúzták a zsákról, és amit az asszony látott, az valóban megegyezett a rendőr által elmondottal. A fej valósággal le volt válva a testről, az arc jóformán eltűnt, ahogy a nyak is, és a feje nem kacsolódott a testhez már, tulajdonképpen csak szorosan mellé volt helyezve. A látványból nem tudta megállapítani Tatjána, hogy valóban ő a fia, Igor.
– Nem, ez nem lehet az én fiam – mondta elcsukló hangon, miközben hirtelen elfordította a fejét és rácsapott a tenyerével a szemeire, mire az orvos így felelt:
– Asszonyom, ne áltassa magát kérem. – Tatjána hazament, és egy hét eltelt úgy, hogy egyáltalán nem mozdult ki otthonról. Már kezdett lemondani a reményről, hogy a fiát viszontláthatja valaha. Talán mégiscsak őt látta szétroncsolódva a hullazsákban, talán mégis ilyen szörnyű banális halált halt, el kell ismernie a tényt. De nem, sokkal valószínűbb az, hogy Dusenkával elutaztak valahova messzire, miután meghalt az ő édesanyja felejteni. Végtére is Igor felnőtt ember, hadd élje a saját maga életét. Majd eljönnek, és meglátogatják őt. Ettől a gondolattól megnyugodott. Egy éjszaka aztán kopogást hallott az ajtón. Ki lehet az éjnek éjjelén, gondolta. Ez a kopogó valaki bejött a kapun, ami két dolgot jelenthet, vagy volt kulcsa a kapuhoz, ami azt jelentené, hogy a húga jött el, mivel Igoron kívül egyedül neki volt kulcsa a házhoz és a kapuhoz, vagy pedig valaki átmászott a kerítésen. Felkelt ágyából, és kiment az ajtóhoz.
– Ki az? – búgta a kérdést tompán.
– Engedj be, anya! Csak én vagyok az, Igor! – Tatjána türelmetlenül megnyitotta az ajtót, és azon, amit látott csodálkozott is, meg nem is. Nem csodálkozott, mivel az önvédelem érdekében megborult elméje nem akart tudomást venni arról a kinyilatkoztatott axiómáról, miszerint egyetlen fia egy felismerhetetlenségig szétroncsolódott testű halott, és csodálkozott, mert ebben az egyfajta önvédelem érdekében történt tagadás és hárítás által létrejött képzete, miszerint hogy a fiát nem zúzhatták halálra a sziklák ott a bányában, kiteljesedett azzal a magyarázattal, hogy azért nem jelentkezik, és áll elébe azzal, hogy itt vagyok anyám, ne aggódj életben vagyok, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy mint résztulajdonos tisztában van a bányában történtekről, mert ahogy azt ő már elgondolta magában, kedvesével, Dusenkával elutaztak egy másik városba, esetleg csak kikapcsolódni néhány hétre. Igen, Oroszország nagy, mondhatni hatalmas. Vannak területei messze keleten és északon, ahová nincs bekötve az Internet, de még televízió sincs mindenhol, újságot pedig már szinte senki nem olvas. Igen, ezért nem jelentkezhetett eddig bizonyára, hát hadd élje a saját kis életét azzal a lánnyal, majd meglátogatják őt előbb vagy utóbb. Talán nem talált ott a bányában, a megvásárolt parcellán semmit, és bánatában, szégyenében elbujdosott… Mindig is büszke és becsvágyó volt. Igyekezett az utolsó halványsugárba, vékony szalmaszálba, mint eshetőségbe, magyarázatba fogódzni minden idegszálával. De most ott állt előtte Igor teljes fizikai valójával, igen, pontosan ugyanolyan kecskeszakállal, mint amikor utoljára látta, talán egy kicsit jobban megszőrösödött szélescsontú arca, szemei szinte kiugrottak, és ragyogtak. Minthogyha egy kicsit lefogyott volna, hát ilyen sokat dolgozna, vagy a barátnő nem főz valami jól? Egymás nyakába borultak, megölelték egymást.
– Annyira örülök neked, fiam! – szólalt meg Tatjána. – Gyere be, mintha lefogytál volna, adok neked meleg húslevest, és egy kis pörköltet! Hát nem főznek rád tisztességesen? Hol van ez a Dusenka, nem hoztad magaddal? – Rengeteg anyai kérdés szállt az elkóborolt gyermek felé.
– Otthon maradt, a beteg anyját ápolja – felelte ő.
– Aztán mesélj, mi történt veled mostanában? – Elindultak a konyha fele vacsorázni és beszélgetni, dacára a késő éjszakának. A bányában történt tragédiáról nem esett egy szó sem. Odakint valahol az utca legvégén pedig le volt parkolva egy rendőrautó, benne a hátsóülésen hevert egy levetett szőrmesapka és teljes rendőrruházat, az anyósülésen meg egy hatalmas portré Igorról, és mellette az ő személyazonossági papírjai.
Vége
Author: Tóth Mihály
Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet. Eddig két regényemet és egy novelláskötetemet jelentette meg elektronikus könyvként a Libri, valamint a Líra. Papíralapú könyvként én magam, magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, melyek közül egyet már be is mutattam a tavalyi könyvfesztiválon. Nagyon szeretek adni az embereknek, értékes, örömteli pillanatokat nyújtani a számukra és szórakoztatni. Számomra az írás nem munka, hanem a legnagyobb feltöltődéssel járó tevékenység. A célom az, hogy minél több emberrel megismertessem a műveimet, és előbb-utóbb idegen nyelvekre is lefordítsam azokat annak érdekében, hogy a világ számos pontján élők balzsamként alkalmazhassák azokat a tudatukra és a lelkükre.