Nemrég ébredt csak fel álmából, és különös dolgokon töprengett. A sötéthez már annyira hozzászokott a szeme, annak ellenére, hogy mindössze csak néhány másodperce van ismét felnyitva pillái alól, hosszú csukott állapot után, hogy szinte tapintja látásával a tárgyak, eszközök éleit és sziluettjeit. Különös, gondolja, hogy amikor a szemek hosszú ideje sötétben tartózkodnak, akkor is ez a helyzet, viszont amikor a kinti fényességből kerül hirtelen valaki egy koromsötét szobába, abban az esetben semmit nem lát, na már most ő éppen az álomból jött vissza, lehunyt szemei mögül kandikált rá ismét a miliőre, és mégis ugyanazzal a könnyedséggel és természetességgel veszi ki a környezete sziluettjeit, mint amikor az ember történetesen már hosszabb ideje tartózkodik nyitott szemekkel egy sötét helységben. Szeret sötétben lenni. Hogy miért szeret sötétben lenni? Egyszer komolyabban elgondolkozott e kérdésen, és nem volt különösebben nehéz feladat rájönnie a válaszra. Borzasztómód gyűlölte önmagát, és meg szerette volna érteni azt, hogy vajon miért nem képes elfogadni saját entitását? Tizenhét éves, és erre a korra már tökéletesen tisztában illene lennie a saját identitásával, ő pedig annyira zavarodottnak érzi önmagát gondolataival együtt, hogy nem ritkán ok nélkül sírásban tör ki térdeit felhúzva saját maga elé és átkulcsolva azokat kezeivel, egyedül, magára zárt ajtó mögött elhagyatottan a sötétben. De lehet, hogy mégsem teljesen ok nélkül? Hiszen történik ok nélkül bármi is a mindenségben? Miért identitászavaros? Mert az, ez teljesen világos. Egyre gyakrabban forogtak e kérdés körül a gondolatai, amely kérdésre ő képtelen volt megtalálni a megfelelő választ. Lánytestben él, és lázad sorsa ellen, miért érzi önmagát esetleg másneműnek, mint amilyennek megteremtette az Atyaúristen? Mert esetleg így van, esetleg fiúnak érezheti magát, csak ezt még saját magának sem bátorkodott bevallani, képtelen volt szembenézni ezzel a lehetséges eshetőséggel. Pedig voltaképpen ennél egyszerűbb az égegyadta világon nincs. Hogyha érzel valamit, akkor érzed, ha pedig nem érzed, akkor nem érzed… Hisz nem lehet olyan, hogy egy kicsit érezni vélek valamit, egy kicsit pedig nem! Genetikai hajlam, netán neveltetés az oka mindennek? Nem akar mást, mint kibékülni önmagával. Ehhez viszont a lehető legőszintébbnek kell lennie önmagához és a világhoz, de legfőképpen önmagához. Máskülönben hogy is akarhatna békét és harmóniát a világgal, és legfőképpen önmagával? A szülei egyáltalán nem hasonlítanak őrá, ez már régen szemet szúrt neki, sem külső, sem pedig belső jegyekben. Felettébb gyanús volt számára mindig is, ahogyan amikor a születésének körülményeire terelődött a szó, olyankor mindig a maguk rejtélyes, bizarr módján reagáltak, és hogyha ugyan elő is álltak valami történettel, azt szinte mindig hadarva, boldogtalan sivár fénytelenséggel a szemeikben és szinte kellemetlenül érezve magukat adták elő, időnként ellentmondva a másik fél történetének. Kellemetlenül érezte magát az anyja, mint aki nem mond igazat, és mint aki azért teszi mindezt, mert nem ajánlatos, mert nem szabad igazat mondania e kérdésben. Legalábbis az a nő, aki az anyjának mondta magát, de hát nevezhetné-e egyáltalán másképp őt valaha is, hogyha egészen mostanáig ő jelentette számára az anyát, még ha nem is a legjobb anya volt a világon, abban az esetben, hogy valóban kiderülne történetesen, hogy nem a vérszerinti anyja? Tulajdonképpen mi változna akkor, hogyha kiderülne az állítólagos szüleiről, hogy valójában nem is ők az igazi szüleik, hanem nevelőszülők? És ekkor eszébe jutott az őt annyiszor sírásba hajszoló identitászavara. Csodálkozhat-e joggal identitászavarán, hogyha saját maga származásáról nincsen a lehető legnagyobb mértékben megbizonyosodva? Egészen nyilvánvaló, hogy abban az esetben nekilátna kutatni eredeti családja után, hiszen valahol ők léteznek, vagy hogyha már nem, akkor felkutatná a sírjukat, és minden igyekezetével azon lenne, hogy megtudjon mindent róluk, valamint azokról a körülményekről, amelyek odáig vezettek, hogy el kellett szakadnia tőlük. Legbelsőbb intuitív megérzései állították őt olyan helyzetbe, amely helyzetek afféle feladatok teljesítésével szerették volna megbízni őt, melyek homlokegyenest szemben álltak az ő tiszta és ártatlan természetével. Végső elhatározásra szánta rá magát: tenni fog még egy próbát, és meg fogja környékezni szüleit felgyülemlő kérdéseivel, mielőtt végleg rászánná magát arra, hogy saját maga folytat nyomozásokat, saját maga veszi kézbe a dolgokat. Ugyanis ezt kell tennie, ez már a számára nem is lehet kérdés, a sarkára fog állni végre belülről jövő ösztönös megérzésétől hajtva. Aztán megeshet, hogy minden erőfeszítése ellenére sem fog nyomra bukkanni, azonban elmondhatja azt magáról majd legalább, hogy ő mindent megpróbált. Nem egy filmet látott már a tévében, meg az interneten olyant, amelyben nyughatatlanul kereste és kutatta valaki az igazi szüleit, és kisgyermekként olyankor mindig elgondolkozott azon, hogy vajon miért éri meg ezeknek az embereknek idejüket felemészteni, rápazarolni efféle kutatásokra ahelyett, hogy élnék a jól megszokott életüket, és azon volnának, hogy megvalósítsák önmagukat és a céljaikat, valamint elmélyedve önmagukra figyelhessenek. Mostanra már úgy érezte, hogy ezt teljesen megértette, és ez a kérdés már fel sem merült őbenne többet. Amíg nem vagyunk tisztában a gyökereinkkel, addig nem indulhatunk el az életben semerre. Kényelmetlennek érezte azt, hogy szembenézzen a ténnyel, miszerint, hogy ő fiútestben érzi magát, és fiúnak érzi önmaga külső, s belső megtestesülését egyaránt, hogy szembenézzen azzal, hogy ez az ő hibás génjeiből fakadhat esetlegesen, ezért hát inkább a szüleit hibáztatta, egészen pontosan azoknak a hiányát, és úgy vélte, hogy amíg ez a helyzet áll fenn, addig nemigen fog beállni semmilyen jellegű változás. Nem gondolta azt, hogy abban az esetben, hogyha megismeri a valódi szüleit, akkor egyetlen csapásra helyre billen torz lelkülete, mivel annak torz és természetellenes mivoltával tökéletesen tisztában volt, viszont hogyha ezzel meg tud adni ennek az esetleges történésnek egy kevés lehetőséget is, hát akkor az bizony nagyon is szükségszerű volna. Az iskolában már többen is kinézték őt, természetesen elsősorban a saját osztályában, ahol előszeretettel használják őt céltáblának, ám ez idáig mindössze csak enyhébb szekálásokat kellett elszenvednie, amikért kárpótolta az a két osztálytársa, akikkel összebarátkozott az évek során. Ezek közül az egyik egy fiú volt, Ralf. Karola Linz városában élt a szüleivel, azokkal a szüleivel, akikről egyfajta ösztönös megérzés alapján azt gondolta, hogy nem lehetnek az ő szülei. Amióta az eszét tudta, Linzben élt, magyarul beszélt a szüleivel, mindenki mással pedig természetszerűleg németül, a saját környezetében az otthon melegén kívül. Szülei elmondása szerint Dunaújvárosban született, ám mindig is hiányolta édesanyjától azokat a távolba révedve felidézendő történeteket, amelyeket anyák elő szoktak adni születésre való emlékezések alkalmával, teljesen önfeledten. Amikor rákérdezett az anyjánál, Nórinál a születése körülményeire, könnyedebb családi hangulatok alatt, olyankor ő mindig rezzenéstelen arccal adott elő valami történetet, mindig valami mást, persze apróbb eltérésekkel, úgy mutatva be az alkalmat, mint valami prózai és futószalagszerű folyamatot, miközben hiányzott szemeiből a csillogás, az a fajta, amelyik a szülés okozta szükségszerű bitang fájdalom fényével válaszol akaratlanul is a feltett kérdésekre. Szülei, különösen az anyja kommunikációja gyanús volt a számára. Felmerült benne a kérdés, hogy vagy ennyire nem szervezték meg az ő átverését, vagy pedig egyáltalán nem is érdekli őket az, hogy ő maga mit fog hinni és gondolni saját maga körül. Azt meg se kérdezte soha, hogy miért hagyták el Magyarországot, pontosan értette ennek az okát, tisztában volt azzal, hogy rengeteg magyar hagyta maga mögött a szülőföldjét az ország Európai Unióhoz történt csatlakozása óta, egy jobb és Európaibb élet reményében. Mint ahogy odakint egész Ausztriában, úgy Linzben is jelentősszámban vették körül őket magyar testvéreik, akikkel egyébként nemkülönösebben tartottak fent kapcsolatot. Az egyik magyar házaspárral a szomszédságukban is mindössze csak felszínes kapcsolatot ápolták, két-három mondatnál többet egyszerre sohasem beszéltek egymással. Ekkoriban már, Karola tizenhét esztendős korára egyáltalán nem ment különlegességszámba a magyar szó Ausztriában, és amikor Ausztriában élő magyarok meghallottak felcsendülni egy-egy magyar szót, olyankor már nem telt meg büszke honfitársi csillogással a szemük, azt olyan természetesnek vették, mintha csak odahaza élnének. Nem úgy az osztrákok, akik persze szintúgy kezdtek egyre jobban hozzászokni a magyar szóhoz, ellenben ősi gőgjük a magyarok irányába, amellyel dölyfösen lenézték őket, és tolvaj, civilizálatlan barbár félázsiai népnek tartották őket, továbbra is megmaradt. Amióta elkezdett kamaszodni, azóta előszeretettel visel fiúruhákat és fiús frizurát, ez eleinte még annyira sem volt tudatos, mint később, habár később se lett a dolog úgy igazán az. Fiúk társaságában érezte jól magát, az ők szertelen és könnyed ruganyosságukkal rendelkezett ő maga is, viszont sosem érezte különösebben azt, hogy a saját neméhez vonzódna. Egészen korán, a tízes évei elején hallotta már sokféle embertől azt a szót, amikor elhaladt sokak közelében, hogy „leszbikus”, és eleinte nem is igazán tudott mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Nem tudta hová tenni, nem tudta, hogy mit jelent a szó, és nem is érdekelte igazán. Ezek közül a közelében suttogó, rá rosszindulatúan őszinte megjegyzéseket tevő emberek közül egészen sokféle volt: értelmiségi középkorúak, értelmiségi idősek, értelmiségi fiatalok, faragatlan és modortalan középkorúak, faragatlan és modortalan idősek, faragatlan és modortalan fiatalok, ugyanígy gyerekek, valamint kamaszok is különböző társadalmi osztályokból és kultúrákból, fiúk-lányok, nők-férfiak egyaránt. Hamar tisztába került viszont e szó jelentésével bizonyos osztálytársai által, akik előbb birtokába kerültek bizonyos kifejezések jelentésének, mint ő maga. Hogy a lányokat szeretné? Nem, tudta, hogy ez nem így van. Nem is értette tulajdonképpen, hogy miért törvényszerű egy lánynak, aki szeret fiúként öltözködni és viselkedni, vonzódnia a saját neméhez. Talán mert férfinak érzi magát? Előfordult már, hogy a metrón, vagy a buszon látott vele szemben ülni valóban teljesen fiús külsejű lányokat, sünis hajjal és széttárt lábakkal, mint ahogyan a fiúk, azok közül is a macsóbbak és bunkóbbak szokták elfoglalni a helyük. Ezeknek viszont volt egyfajta zord és embertelen nézésük, amivel sokkal inkább mintha nem is a női mivoltukból, hanem szó szerint ember mivoltukból szerettek volna kivetkőzni. Ezek a lányok általában mindig egy másik lány, az aktuális partnerük oldalán foglaltak helyet, akik valamicskével nőiesebbnek hatottak tőlük, de nem minden esetben, látott már két egyformán embertelenül és torzul kinéző fiúlányt egymás mellett utazva, mint leszbikus párt. Úgy tudtak nézni ezek a torz alakok srácokra, akik szemben ülve velük stírölték a barátnőjüket, minthogyha ugyanahhoz a nemhez tartoznának, és valami legyilkolni való vetélytársat látnának bennük. A széttárt lábakkal való ülés, valamint a fiús testtartás, beszéd, járás és tónus őnála is stimmelt, ellenben ő maga a legkevésbé sem volt vad. Nem látott vetélytársat a fiúkban, és nem is érzett velük szemben különösebb ellenérzéseket, nem úgy, mint sokesetben ezek a bizonyos tömegközlekedésen és utcákon látott leszbikus lányok, akik már egészen korán valami olthatatlan, és igazán különös megvetést, utálatot kezdtek érezni a fiúk, az egész férfinem iránt, amely legfőképpen nem is abból fakadt, mint a nőies vonású és lelkületű nők esetében, akik igazi, mélyről jövő, ösztönös és ősi utálattal viseltettek a férfiak iránt, hanem sokkal inkább valami olyasféle dologból, hogy bármennyire is szeretnének, de ők nem lehetnek férfiak, hogy annyira, de annyira túlteng bennük a maszkulanitás, hogy azzal srácok sokaságát szégyeníthetnék meg, mégsem hajlandó kinőni az a bizonyos testnyúlvány, amely a két nem közül a hímek sajátja, amely kérkedésre, méregetésre és szorult helyzetekben könnyed, álló vizelésekre alkalmas. Ő ilyenkor nem vette magára ezeket a megjegyzéseket, volt annyira intelligens, hiszen tudta magáról azt, hogy nem igaz, amit állítanak, és különben is, mi volna akkor, hogyha történetesen igaz volna? Szeretett fiúkkal lógni és játszani, focizni, cigarettázni, bandázni, és nem azért, merthogy ő velük szövetkezve szeretett volna lányokra vadászni, nem, hiszen akadtak fiúk mindig is, akik az ő szívének kedvesek voltak, és lágy melegség öntötte el a lelkét, amikor ezek a fiúk csak az eszébe jutottak. Ez azonban ritkán fordult elő, sokkal inkább volt közte és fiútársai közt jellemző a barátság. Öltözködése és stílusa miatt ezek a fiúk úgy tekintettek őrá, mint valami semleges nemű csodabogárra, és szinte sose fordult elő az, hogy férfimódra környékezték volna meg őt, mégis kihagyták minden durvaságból és visszafogottabban bántak ővele, mint bárki mással maguk közül. Ő nem szerette ezt a megkülönböztetést, de valójában maga sem értette, hogy miért, hogy voltaképpen miért vágyódik arra, hogy ő is ugyanannak az izzadtságszagú, feléledő és tomboló hormonok játékából fakadó agressziónak az áldozata legyen, mint aminek számos fiútársa esett áldozatul az iskolából. Egyszerűen hát egy szabad ember lenne, és ennyi az egész, aki különc, aki kilóg a sorból? Amióta az eszét tudja, kiskorától kezdve babák helyett autókkal és motorokkal szeretett játszani, a szülei mégis vasszigorral igyekeztek belenevelni játékbabák szeretetét, mivel a meggyőződésük volt, hogy az ő fiúk világához való közeledési sóvárgása csak időszakosan dekadens jelenség nála, amelyet ki fog nőni, és amely egyedül a renitens, lázadó jellemének számlájára írható. A szülei, de különösképpen az apja már egy ideje erőszakosan ragaszkodik ahhoz, hogy női ruhákat viseljen, és hogy úgy viselkedjen, ahogyan egy nő viselkedik, minthogyha még abban az utolsó rövid időszakban, mondhatni egy évben, ameddig ő felnőtté cseperedik, legalábbis jogi értelemben mindenképpen, bevesse a legutolsó még megmaradt erőtartalékjait, és bizonyos értelemben megnevelje, és a saját elképzeléseinek formájára gyúrja őt. Előtört belőle a zsarnok, az a zsarnok, akit kisebb korában már meglátott őbenne, viszont nem volt elég ideje megerőszakolnia az ő szellemét, mivel gondoskodó családfőként igencsak keveset tartózkodott otthon. Legfőképp tehát így az anyja foglalkozott vele, aki módszeresen igyekezett nevelni őt a maga sznob módján, minthogyha csak azon igyekezne igazán, hogy vérbeli osztrák legyen belőle, és ne maradjon meg őstulok magyarnak. Most, hogy visszagondolt ezekre az időkre, határozottan úgy érezte, hogy anyjától a nevelés, amit kapott sohasem valami olyasmi volt, mint amire, hogyha nem is teljesen szívesen, de valami mély áhítattal, ösztönös kötődéssel és egyfajta alázattal emlékeznek vissza a gyermekek, sokkal inkább tűntek ezek az emlékek egy olyan nőszemély iránt fellángolt emlékképeknek, amely nőszemély minthogyha bizonyos mértékű hűvös távolságot tartott volna közte és saját maga között, és ő egy kettejük közé húzott falon keresztül szemlélte volna őt, hogy vajon mindent akképpen csinál-e, ahogyan ő előírta neki, a szalvétát a tányér jobboldalára helyezi-e a kés meg a kanál mellé, a villát vajon a tál baloldalán helyezi-e el, alaposan megmosta-e a kezét, elég szépen megtanulta-e azt, hogy hogyan kell visszamondani a leckét, ugyanis nála nemcsak az számított, hogy megtanulja gondosan a házi feladatot, hanem hogy a megfelelő előadásmódon vissza tudja-e majd adni a tanároknak azt, hogy elég szépen van-e felöltözve, stb. Mintha ténylegesen csak egy nevelőnő lett volna az ő életében, és nem is az anyja. Egyetlen szava sem volt megtelve anyai érzelemmel, sem szeretettel, sem pedig az anyák sajátos föltétlen és gyereküket, de leginkább rajtuk keresztül is önmagukat számonkérő gyűlöletével. Hangjában minden szigorúsága ellenére mélységes közöny és tartózkodás bujkált. Elhatározta, hogy másnap délelőtt, mivelhogy az egy hétvégi, szombati nap lesz, és mindenki otthon fog tartózkodni, tenni fog még egy utolsó rámenős kísérletet múltjának minél pontosabb megismerésére. Ezzel a gondolattal némileg megnyugtatta magát, és rövidesen elaludt.
Author: Tóth Mihály
Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet. Eddig két regényemet és egy novelláskötetemet jelentette meg elektronikus könyvként a Libri, valamint a Líra. Papíralapú könyvként én magam, magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, melyek közül egyet már be is mutattam a tavalyi könyvfesztiválon. Nagyon szeretek adni az embereknek, értékes, örömteli pillanatokat nyújtani a számukra és szórakoztatni. Számomra az írás nem munka, hanem a legnagyobb feltöltődéssel járó tevékenység. A célom az, hogy minél több emberrel megismertessem a műveimet, és előbb-utóbb idegen nyelvekre is lefordítsam azokat annak érdekében, hogy a világ számos pontján élők balzsamként alkalmazhassák azokat a tudatukra és a lelkükre.