A macskakővel borított utcát csúszós, fényes, fekete, ragyás képű óriássá változtatta az órák óta tartó havas eső. Hallotta, amint a lovak patájának ritmusa és az eső egyhangú kopogása valamiféle ütemes kantátában olvadt össze. Az utcakő, amin feküdt hálásan fogadta a zenét, mintha direkt ezért öltözött volna ünnepi ruhába, hogy tanúja legyen ennek a kakofóniának. Komoran, értőn hallgatta. A kofák kórusa felzendült, egy kocsis, mint valami karmester intett az ostorával, és pattintására a lovak patadobogása, mint ujjak a billentyűkön gyorsulni kezdett, egyre erőteljesebben, hangosabban hallatszott, mint valami végkifejlett közelített. Hegedűk? Hol vannak a hegedűk? Miért csak a kürt hangja zeng?
Elborította a víz. Hogy került ide? A hangversenyterembe? Valaki nyisson ajtót! Mindent elborít! Hová lett Johannes? Hol vannak a gyerekek? A víz betört! Valaki mentse meg őket! Egy kéz ragadta meg, és rántotta arrébb a köveken. Felnyitotta a szemét.
- Máskor ne az út közepén essen össze, ha jót akar! Nem leszek mindig itt, hogy elrántsam a kocsi elől hallja-e?
A nagydarab kofa méltatlankodva sietett vissza a deszkákból összetákolt árusító helyéhez. Nem nézett vissza rá. A hangzavarból kivehető volt durva, mély hangja, ahogy a többieknek kiáltozott.
- Ez a lotyó itt azt képzeli, én vagyok a tündérkirálynő! No de akár még lehetnék is, vagy nem? Hol az én hercegem? Meg akarom menteni az én hercegemet! – Megrázta hihetetlenül rongyos ruhákba bugyolált széles csípőjét, és károgva nevetett hozzá.
- Dehogyis nem! Itt a te herceged Regina drága, te kofák gyöngye, káposzták úrnője! Gyere, vedd át tőlem a tündérsípodat! – Ordította egy toprongyos alak a zöldséges kordéja mögül.
- Te csak ne kínálgasd azt a sípot, be van az már ragadva régen! Nem szólaltatja azt már meg senki!- Regina legyintett egy nagyot és elkurjantotta magát! – Jöjjenek asszonyok, a téli káposzta az igazi káposzta!
Feltápászkodott. Egy halk köszönömöt rebegett, csak úgy magának, mert ugyan ki hallotta volna meg, és igényt sem tartottak rá. Körülnézett. Kicsit töprengett. Mintha az előbb… hová lett a hangverseny? Megtapogatta a homlokát. Dudort érzett a hajtövénél. Biztosan beütötte. Ételt akart szerezni, azért járta az utcákat. Fázott. Szegényes göncei az esőben már régen átáztak. Kabátjának foszlányaiból csavarni lehetett a vizet. Szerencsére a szaglását már régen elveszítette. Vagy talán hozzászokott az utca mocskához? Már nem tudta megkülönböztetni a ló húgytól az emberi vizelet szagát. Mindegy is. De hogy került az úttestre? Nem emlékezett. Reszketve próbált valami csendes zugot keresni magának. Zajos társaság jött szembe. Fiatalurak. Kihúzta magát és kinyújtotta a kezét feléjük.
- Csak egy kis alamizsnát a szegény asszonynak, fiatalurak, kérem!
- Tűnj innen, te büdös vénasszony!
Durván félrelökték az útból. Alig bírt talpon maradni. Az egyik, mintha az egyik, de nem, az nem lehet!
- Johannes! – Erőtlen hangja, mint egy halk fohász szállt a fiatalemberek után. – Miket beszélek- Motyogott magában. – Ő ezt nem engedte volna. Ő nem! De hol lehet?
Az este már bevonta a gyász leplével az utcákat. „ Életünkben szüntelen halál lesi léptünk” – Ezt Luther mondta. Egyszer, nem is olyan régen az ő drága Johannese idézte neki, amikor az első gyermekük meghalt. Szinte fel se tudta fogni. Akkor emlegette nagy példaképét, akit feltétel nélkül tisztelt és szeretett. Benne ez a mondat, mint parázs égetett nagy űrt. Igen. Azóta is a halál kíséri lépteit. A gyerekeié, a szülei halála, és Johannes. Igen. Johannes is meghalt. Mikor is? Tizenhárom gyermeket szült az ő Johannesének. Hét gyermeket temettek el.
Egy tűz fénye világította be az utcát. A szegény negyedben járt. Egészen pontosan a koldusok utcájában. Toprongyos alakok sandán kémleltek ki szakadozott sapkájuk, színehagyott kendőjük alól. Őt ismerték már látásból. Általában békén hagyták. Nem sok vizet zavart. Éjszakára behúzódott egy elhagyott kapualj alá és rongyait magára tekerve próbált aludni kicsit. Ennivalója már nem volt napok óta. Érdekes, nem érzett éhséget. Megnyugvást keresett. Az ócska, omladozó kapualj ásítva meredt felé. Feketesége a gyönyörű cselló színét juttatta eszébe, ami a szobájuk közepén állt. Milyen szép hangja volt!
Minden évben gyermeket várt. Huszonegy éves volt, amikor férjhez ment. Nem kellett szeretnie az urát. Senki nem kívánta ezt tőle. Kérték, ment, mert az apja azt mondta. Nem, ez nem teljesen volt így. Igazából elbűvölte leendő férje orgonajátéka. A hatása alá került. Talán így kezdődött. Azért nem esett nehezére igent mondani, de nem tudta mi vár rá. Igazán nem. Teljesítette kötelességét, nevelte az ura első házasságából való gyerekeit. Nem volt benne sok köszönet, nem tudtak megbarátkozni egymással. Most, nagy nyomorúságában sem foglalkoznak vele, pedig tehetős emberek lettek! Gyereket szült. A kicsi meghalt. Alig volt három éves szegény, gyönyörű Sophia! Azok a gödrök az arcocskáján! Johannes szép ember volt, kedves. Mire a második gyermek megfogant, úgy érezte, tudná szeretni.
Szeretni? Ezen sokat gondolkodott. Odaadni magát valakinek, gyereket szülni, felnevelni, hűséges társnak lenni, ez lenne a szerelem? Erről sosem beszéltek. Egyáltalában nem sokat beszéltek. Tették a dolgukat. Johannes általában nem volt otthon, talán csak éjszakánként. Kórustagokat, muzsikusokat, az iskola növendékeit, köztük a fiait, lányait tanította a zenére szigorúan, sokat követelve. Tőle is. Amíg lehetett, ő is énekelt. Otthon azon ritka alkalmakkor, amikor együtt volt a család, akkor zenéltek, de szerelem? Fázósan húzta össze magán a rongyait.
Egyszer megfogta a kezét, odaültette maga mellé a csembalóhoz, és azt mondta: – Ezt magának írtam kedvesem! Hallgassa! – És játszott. Nagyon vidám kis mű volt.
- Mi a címe?
- Maradj csendben, ne fecsegj!
- Jó, de mi a címe?
- Maradj csendben, ne fecsegj! Ez a címe, kedvesem!
Az emlék hatására elnevette magát. Miután abbahagyta a köhögést, az ingujjába törölte a száját. Véres volt.
Akkor érezte először, hogy szereti. Nem, biztosan nem fogalmazta meg magának ebben a formában, de úgy érezte ez az ember fontos neki. Ez a szempár, ha mélyen a szemébe fúródik, hát ezért érdemes élni!
Férjét teljesen lekötötte az egyház, az udvar, a város szolgálata. Más úgy érezte volna, elhanyagolják, de ő nem! Bizonyos ebben! Ő úgy hitte, amikor Johannes hazajön, a házba visszatér a rend, az erő, a hatalom, a féltés, a szeretet. Amikor megjött az útjairól, nevetés töltötte be a termeket. Szegények voltak, sokszor. Nem tartoztak a tehetős polgárok közé. De az ura csodálatos, vigasztaló, felemelő zenéjétől elfeledte minden baját. Isten bocsássa meg a bűnét, de gyermekei halálában is az ura karjai jelentették az egyedüli békét. Csak ő vele legyen, a baj, még ha oly hatalmas is, az ő megnyugvást hozó ölelésével csendesült.
Arra már nem emlékezett, pontosan mikor is kezdte el úgy érezni, szerelmes. De amikor Sebastian a templomi kórust vezényelte, vagy amikor az orgonához ült, és erős kezeivel olyan gyengéd muzsikát teremtett, magasztos dallamok zengtek az oltár felé! Ő akkor úgy érezte Johannes nagyságához senki és semmi fel nem érhet!
Huszonkilenc év! Sosem panaszkodott. Nem volt rá oka. Ám, abban bizonyos, hogy Johannes nem mondta neki, hogy szereti. De vajon ő mondta-e? Nem emlékezett. Erősen ráncolta a homlokát, próbált egy alkalmat felidézni…
Sokszor kellett megküzdenie a hiányával. Senki nem hinné, hogy lehet a gyerekkel teli, a mindig zajos udvarház állandó nyüzsgésében hiányérzettel küszködni. Amikor álomra hajthatta volna a fejét, gondoktól elgyötört lelke vigasztaló ölelésre vágyott! Persze, hiányzott a pénz is. Most, ebben a nyomorúságos, bűztől, mocsoktól, férgektől és patkányoktól hemzsegő létben hihetetlen gazdagságnak tűnik az akkori élete. Miért is nem becsülte meg jobban? Késő bánat! Nem szabad a gyerekekre gondolni! Ők jó helyen vannak! Nekik nem lehet bajuk! A legidősebb fia vette őket magához, nem szenvednek szükséget semmiben. Ő meg majdcsak meglesz valahogy, neki nincs már semmire szüksége, csak egy zugra, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Dehogy akar ő senki útjában lenni! Ez a zokogás csak az emlék, a gyerekek miatt, szóra sem érdemes, abba is hagyja mindjárt, hiszen nem fáj, nem fájhat, hogy nem érdekli őket az anyjuk, van elég gondjuk a kicsikéimnek! Miért nem jön már a jótékony álom?
- Jöjjön ide Kedvesem! Jöjjön, egészen közel! Nem látom!
- Itt vagyok Johannes!
- Igen, óh, már érzem az illatát! Levendula! Ezer közül is felismerném! Ez az Ön tiszta, egyszerű, kedves illata! Erről egyszer írok egy kis kantátát!
- Csak ne erőltesse meg a szemeit, az most a legfontosabb!
- De hiszen nem látok! Ezt már nyugodtan erőltethetem kedvesem!
Csak ne sírjak, nem szabad mutatni, hogy mennyire aggódom! Nem keseríthetem el szegényt! Csak nehogy sírjak!
- Mondott valamit? Mostanában, mintha a hallásom is erősen romlana, nem gondolja?
- Dehogy kedvesem, nem szóltam, tehát nem is hallhatta! Viszont rosszalkodik mostanában, beismeri ugye?
- Semmit nem vagyok hajlandó beismerni! Én vagyok a legszófogadóbb a világon! Ezt még maga is elismerhetné, maga börtönőr!
- Na, ne fenyegessen az ujjával, inkább egyen egy keveset a kedvemért!
- Nem vagyok éhes!
Elaludt. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Megigazgatta a takarót férje lázas testén. Nem hagyhat itt kedves! Hallja? Nem hagyhat magamra! Mi lesz velem? Mi lesz a gyerekeivel! Hallja? Annyi mindent kell még mondanom magának! Előttünk az élet! Nyissa ki a szemét! Hallja? Mi ez a csend? Szóljon már valaki! Mi ez a csend?
Felnézett. Egy patkány szaladt el a feje felett kiálló málladozó vakolattal borított kőboltozat mentén. Ez nem a szoba. Hová lett a szoba? Még nem mondott el neki mindent, még mondani akart egy nagyon fontos dolgot. Hová lett Johannes?
Heves köhögési roham rázta meg. Szép kis úriasszony! Micsoda hivalkodó zsebkendője van! Piros kabátujj! Elmosolyodott. Mi végre a jómód? Mi végre bármi hivalkodás? Mit ér? Óh, Johannes! Ha most látnál, vajon így is engem választanál-e?
Nem érezte a hideget. Már rég csontig hatolt. Lehunyta a szemét. Végtelen béke és nyugalom töltötte el. Tudta, hogy történni fog valami. Valami különleges, valami megfoghatatlan, valami, amit már régen várt. Átadta magát ennek a várakozásnak.
- Annám, kedvesem!
Felnézett újra. Hatalmas teremben volt. Templomi karzat előtt. A gyertyák hunyorogva világították meg az énekkart.
- Annám, eljöttem magáért! – Johann nyújtotta felé a kezét.
- Johannes! Mondanom kell valamit!
- Nem, ne mondjon semmit, csak jöjjön!
- Addig nem megyek, még el kell mondanom valamit! – Anna megmakacsolta magát. Sebastian megállt előtte, ránézett várakozón.
Nem jött ki hang a torkán. Nem tudta elmondani. Huszonkilenc év házasság, ezernyi baj, bánat, öröm! Aztán majd tíz év elviselhetetlen nyomorúsága, ami mind eltörpült a hiánya felett érzett bánat mellett. Mindezt hogy mondja el, hogy mindent megbánt, minden percet, amit nem azzal töltött, hogy elmondja neki! És most itt a lehetőség, az utolsó, most elmondhatná!
Csak nézi. Pillantása, mint gyengéd simogatás, olyan nyugalommal tölti el. Hát itt van! Eljött érte!
Reszkető ujjait lassan, férje felé nyújtott erős kezébe tette.
- Hát akkor menjünk, kedvesem!- A férfi indult volna, de ő nem mozdult. Johannes szemébe nézett. A mély, megértő szempár biztatón mosolygott rá.
- Szeretem – Suttogta el végre megkönnyebbülten.
- Tudom, kedvesem! Én is szeretem magát!
A gyertyák csodálatos fényt árasztottak, és ők mentek a fényesség után, szerelmesen fogva egymás kezét, nem engedve el soha többé!
Másnap az a tenyeres-talpas piaci kofa nagy hangon újságolta a többieknek:
- Képzeljétek, akit tegnap kihúztam a kocsi alól, tudjátok, ki volt? Nem fogjátok elhinni! Na, elmondom én, ne is találgassátok! Annak a Johann Sebastian Bachnak, a híres zeneszerzőnek, tudjátok, van annak már csaknem tíz éve, hogy meghalt! Na, hát ez a lotyó volt az özvegye! Halljátok, ne nevessetek! Biztos helyről tudom! Van ismerősöm a csendőrségnél. Na, hát úgy találták vérbe fagyva a szerencsétlent! És képzeljétek, mosolygott! Hallottatok még ilyent? Na, jó, akkor ne higgyétek! Menjetek a dolgotokra, léhűtő banda! Érdemes is ezeknek hírt mondani! Piha!
Author: Apor Kata
Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....