Cipőházikó

Hol volt, hol nem volt Óperenciás– tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt a Cipőország, és annak közepén állt egy takaros cipőházacska. Ebben lakott egy család, apa, anya és a gyerekek.

Apa minden reggel elment dolgozni a közeli cipőgyárba, anya meg otthon maradt az apróságokkal. A három lurkó nagyon eleven volt, és anyjuknak állandóan a sarkukban kellett lenni, nehogy valami rosszaságot tegyenek. A három gézengúz fiú közül Cipellőcske volt a legrosszabb. Mindig valami csínytevésen járt az esze. Testvérei Bakancska és Csizmácska valamennyire komolyabbak voltak, habár ők is szívesen követték kicsi testvérük példáját.

Szegény édesanyjuk naphosszat korholta őket:

– Kicsikéim, mikor javultok meg már? A városban egyik gyerek sem ilyen rossz, mint ti hárman.

A rosszaságok csak nevettek anyjukon, és ha tehették elszaladtak előle.

Egyik nap, amikor nem fogadtak szót, egy mérges kinézetű, idegen cipőkefe érkezett a városba, és meglátta, hogy cipőasszonyság sírdogál a udvaron a diófa alatt.

Megállt a ház előtt, rátámaszkodva a kapura megkérdezte:

– Asszonyság, miért búsul?

– Jaj, tisztelt úr, hogyne búsulnék, amikor van nekem három rossz fiam. Akármit is teszek velük, nem fogadnak szót. Most is, ki tudja, hol kóricálnak? Mit nem adnék érte, ha valaki jól ráncba szedné őket, hogy még felnőtt korukban is megemlegetnék ezt a napot.

A cipőkefe elmosolyodott és magabiztosan mondta:

– Ne féljen semmit! Majd én móresre tanítom az ifiurakat.

– Igazán megtenné? – hálálkodott az asszony – Ígérem, ha sikerül, nem leszek hálátlan.

– Csak annyit kérek, hogy néhanapján táncolhassak a házuk tetején.

Ez a fura kérés kicsit meglepte a gyerekek anyját, de megígérte, hogy teljesíti a kívánságát.

A cipőkefe elbújt a padlásfeljáróban, és ott várta, amíg a három lurkó hazaér a csavargásból. Sokáig kellett várnia, mert megint késő estig kóricáltak valahol.

A cipőkefe már nagyon unatkozott, és el is álmosodott. Akarva akaratlanul szempillái lecsukódtak. Nem vette észre, mikor a három gyerek hazaért.

Cipellőcske viháncolva rontott be a házba, majd őt követték testvérei. Szegény anyjuk ijedten kapta el előlük az értékes porcelán vázát, amit éppen tisztogatott. Édesapjuk még mindig a gyárban dolgozott, és sokszor csak éjjel került haza, amikor már a családból mindenki húzta a lóbőrt.

– Éhesek vagyunk, enni akarunk – kiabálták a gyerekek.

Szegény asszony azt sem tudta, hová kapjon. Fél szemmel a padlásfeljáró felé pillantott, hogy mikor jön már a cipőkefe megregulázni a fiait.

Ellenben vacsora után az egyik fiú, ki tudja miért benézett a lépcsőfeljáró alá, hangosan felkiáltott:

– Nini, egy szőrös fadarab! Mire való ez édesanyám?

A nő riadtan összerezzent, mert meglepte, fiacskája, hogyan meri szólítani a mérges tekintetű cipőkefét.

– Kicsi fiam, ne légy udvariatlan a vendégünkkel! Légy szíves beszélj róla illően!

Ezekre a cipőkefe is felébredt, és nagy, álmos szemekkel körülnézett. A három mihaszna fiú röhögcsélve körbeállta, és gúnyos szavakkal illették. Megint csak Cipellőcske volt a legpimaszabb.

– Szőrös deszka, szőrös deszka – kiabálta harsányan.

Társai sem akartak lemaradni, és ezért ők is hangosan utánozták a kis hangadót.

Eleinte a mérges tekintetű cipőkefe csak nézte őket, és úgy tett, mintha megijedt volna tőlük. Egy kis idő elteltével összehúzta a szemöldökét, és bátran kiugrott a szoba közepére.

– Idefigyeljetek gézengúzok! Ha nem javultok meg, és nem fogadtok szót édesanyátoknak, nagyon, de nagyon megbüntetlek bennetek.

Ezt meghallván a három rosszaság még hangosabban kezdett el nevetni.

– Szőrös deszka meg akar bennünket büntetni – mondta vihogva Bakancska – Aztán ugyan, hogyan büntetnél meg bennünket?

– Ellátjuk a bajod, ha nem takarodsz el a házunkból – sietett testvére segítségére Csizmácska.

– Megvannak a módszereim, hogy ilyen rendetlen, nyegle suhancokat megbüntessem. Bizonyára már hallottatok a sámfa bátyámról. Csak egy szavamba kerül, és itt terem. Akkor lesz ám csak, jaj nektek legénykék.

– Ki az a sámfa? – kérdezte majdnem egyszerre kissé meglepődve

– Látom még nem hallottatok róla. Bátyám egy nagyon erős és szigorú teremtés. Jó, ha tudjátok, ő a lábbelik réme. Akit egyszer megfog, azt nem engedi egy könnyen. Addig szorítja, tágítja míg az sírva nem könyörög, hogy elég. Ne akarjátok, hogy idehívjam!

A gyerkőcök reszketve kapták össze magukat, és már nem voltak olyan nagy legények. Igaz Cipellőcske megpróbálta eltitkolni a cipőkefe előtt, hogy fél.

– Hiszem, ha látom – mondta nagyképűen.

– Ne akard meglátni, mert akkor, jaj neked!

– Azt hiszi ez a szőrös deszka, hogy félek tőle. Elbánok én akármilyen sámfával. Nem ijedek meg tőle.

– Jól van, te akartad – mondta a cipőkefe –, de ne engem okolj, ha bátyám a sámfa idejön, és móresre tanít!

Testvérei megpróbálták csitítani, de már nem hallgatott rájuk, sőt még édesanyja kérlelését sem hallotta meg.

– Kicsi fiam Cipellőcske, hallgass a vendégünkre, és fogadj szót!

Hiába volt minden szó, a legkisebb fiú makacsul kitartott, és csak nevetett, amit mondtak neki.

– Akkor nem marad más hátra, hívom a bátyámat – mondta és elővett egy sípot és hangosan belefújt.

Nem tellett bele egy perc a házban megjelent a sámfa. Nagyon mérges lehetett, mert dúl – fúlt.

– A legjobb álmomból ébresztettél fel öcsém – mondta – gondolom, tudod, ilyenkor nagyon mérges vagyok. Mondd gyorsan, miben kell segíteni!

A cipőkefe részletesen elmesélte, miért kéri a segítségét.

– Meg kellene regulázni ezt a három, mihaszna kölyköt. Szegény édesanyja nem bír velük. Kérlek, bújjál beléjük, és tágítsd ki az elméjüket! Elég nagyok már, hogy megtanulják, mi a rend a háznál. Ezenkívül csak nézz végig rajtuk, milyen koszosak, de ezt majd én elintézem, szépen, fényesre kitisztítom őket.

– Csak ennyi? – kérdezte csodálkozva a sámfa – Mi sem könnyebb ennél.

Alig, hogy ezeket kimondta, már bújt is bele a lábbelikbe, akik megpróbáltak tiltakozni, sőt Cipellőcske még el is szaladt, de a sámfa utolérte, és mérgesen legyűrte. Nem volt pardon. Mindegyik rosszcsont megkapta, ami neki jár. Amikor a sámfa jól kitágította mindnyájukat, következett a tisztálkodás. A cipőkefe olyan fényesre sikálta őket, hogy még a rájuk szálló bogár is elcsúszott, és az elkövetkezőkben csak messziről szemlélte, amint masíroztak ágyuk felé.

Édesanyjukat is meglepte a gyors megváltozás, mert fiacskáik hirtelen olyan jók lettek, hogy a világ még nem látott ilyet.

Nem győzött hálálkodni a cipőkefének.

– Megígértem asszonyság, hogy embert faragok a lurkókból. Meglássa, őkelmék többé nem mernek rosszalkodni. Ők lesznek a környék legjobb gyerekei. Ugye nem felejtette el az ígéretét?

– Hogyan felejtettem volna el, csak arra vagyok kíváncsi, miért szeret uraságod a cipőházon táncolni? Hiszen táncolhatna a szép, virágos réten is.

– Én egy cipőkefe vagyok, és az a feladatom, hogy mindent cipőt fényesre keféljek. Nem bírom elnézni, ha valamilyen lábbeli sáros, és piszkos. Amint látom Kendek házacskájára is ráfér egy kis tisztítás. Ha nem veszi zokon, akkor már mennék is, és ellejtenék egy örömtáncot, hogy holnap reggelre ragyogjon a házikó, mire az ifiurak felébrednek.

Cipőkefe nem húzta, halasztotta az időt, egyet térült – fordult és már kint is volt a háztetőn, és egészen reggelig vígan táncolt. Olyan szép lett a házikó, hogy még a szomszédok sem ismertek rá.

A három testvér, amikor felébredt, az volt az első kérdésük:

– Mit segítsünk édesanyánk

Apáti Kovács Béla
Author: Apáti Kovács Béla

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem Keszthelyen. Édesanyám neve Moór Ilona, édesapámé Kovács Béla? Nem ez túl hivatalos. Hiszen egyszer mindenki megszületik, és vannak szülei. Mindig bajban vagyok, ha magamról kell írni. Minek fényezzem magamat? Akkor meg írjak rosszat? Bolond az, az ember, aki így mutatkozna be. Jobban szeretem, ha írásaimon, meséimen keresztül ismernek meg. Ha tetszik, amit írtam, akkor úgyis megjegyzik a nevemet, de ha nem, nyugodtan el lehet felejteni. Nem titok Kaposváron élek a feleségemmel. Fiúnk Budapesten lakik a feleségével és középiskolai tanár. Angolt és történelmet tanít egy alapítványi iskolában. Már egészen fiatal koromban próbálkoztam az írással. Emlékszem az első „nagy történelmi regényemet” a konyhaasztal melletti széken kezdtem el írni. Jaj, istenem szegény édesanyám könnyesre nevette a szemét, amikor felolvastam neki egy részletet a művemből. Abban a korban voltam, amikor nagyon érdekeltek a harcok, viadalok és egyéb híres történelmi események. Édesanyám azért nevetett, mert valahogy így írtam le egy csatát. Felsoroltam a harcban hányan voltak. 352 király, 1280 herceg, 2530 nagyúr és végül az egyszerű katonák. ─ Fiam, egy csatában nem szokott ennyi király részt venni. Legfeljebb egy vagy kettő, de nagyon sokszor maguk a királyok...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahol a mesék kezdődnek

Edit Szabó : Ahol a mesék kezdődnek Nem látom a mesémnek kezdetét, csak ha a föld felett lebeghetnék, szeretném bejárni a Föld tekét, melynek tetején

Teljes bejegyzés »

Augusztus leánya

Edit Szabó : Augusztus leánya Augusztusban nyílik minden virág, tündöklő szépségeket lát a világ, piros rózsák kúsznak és nyár derekán kividul erdőn-mezőn minden leány. Virágerdő

Teljes bejegyzés »

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »

A múltamban

Visszatekintek a semmire… A régmúlt időmben, hősi várban laktam, Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam… A régmúlt időmben, hősi várban laktam. Ez azonban már

Teljes bejegyzés »