Cinegék és a verebek

Egyszer a kertünkben télvíz idején összevesztek a cinkék és a verebek, hogy a madáretetőben lévő magok kiket illet. Mindegyik madár azt hitte, hogy csak övé a finom eledel, amit reggelente kiraktam nekik.

Elsőnek egy kék fejű cinege érkezett társaival és boldogan csipegetni kezdett. Nagyon éhes lehetett. Éjjel átfázott a hidegtől. A kertet mindenhol vastag hó borította. Még csak esélyük sem volt a cinegéknek és más madaraknak, hogy valahol is élelemre leljenek. A gyümölcsfákon felejtett néhány alma vagy szilva már rég elfogyott. Az éhes madárkák megették azokat. A földet, mint nagy bunda betakarta a hó, és onnan sem lehetett eledelt szerezni. Kertünkben csak a kis fából készített etetőben volt madárennivaló. Minden nap, főleg a reggeli órákban szorgalmasan hordozgattam nekik, feltöltöttem az etetőt mindenféle magokkal, amelyeket ilyen kicsi madárkák szeretnek.

Valamit tettem – vettem az udvaron, amikor váratlanul nagy csivitelésre lettem figyelmes. Olyan nagy volt a ricsaj, hogy majd leszakadt az ég tőle. Nem értettem, mi történt. Annyit azért jól hallottam, hogy ez mindez a madáretető felől jön. Óvatosan közelebb lopóztam és egy bokor mögül kilestem.

Képzeljétek el, a cinkék és a verebek összevesztek. Egymást túlcsipogva bizonygatták, kinek van joga csipegetni az etetőben lévő magokból.

─ Én voltam itt előbb – érvelt a kék fejű cinege és mérgesen a szárnyával a közelébe ugráló veréb felé csapott.

─ Mi meg itt a szomszédos fán lakunk. Így miénk az etetőben található napraforgómag. Hess, innen cinegék!

─ Mit gondoltok, tieteket szeretnek az emberek? Minap hallottam, hogy a házbeliek, azt mondták, adjunk enni szegény cinegeéknek, mert megfagynak ebben a nagy hidegben. Ha mi nem lennénk, üres lenne az etető. Kotródjatok el innen! Nincs itt semmi keresnivalótok.

─ Ne akard, hogy idehívjam a környék összes verebét! – lépett fel harciasan az egyik kicsi, szürke veréb. – Szólok testvéreimnek, rokonaimnak, de még a barátaimnak is, és úgy elverünk bennetek, hogy arról koldultok.

Sokáig vitatkoztak. Mindkét részről újabb és újabb cinegék és verebek érkeztek. Elárasztották a környék fáit, bokrait. Olyan volt, mint egy hatalmas madártalálkozó. Egyik sem engedett a negyvennyolcból. Mindegyik mondta a maga igazát.

Talán még most is vitatkoznának, ha váratlanul nem jelent volna meg a szomszéd bácsi nagy kandúrja Mirci. Már régóta nézegette távolból a madársereget. Egyre közelebb lopakodott. Feléledt benne az ősi vadászösztön, és szívesen elropogtatott volna finom madárpecsenyét.

Már egészen közel járt, de veszekedő madarak még akkor sem vették észre. Annyira csiviteltek, hogy a nagy zaj elterelte figyelmüket a veszélyről.

A macska előre nyalogatta szája szélét, és talán már haditervet is készített, miképpen kapja el áldozatát, amikor az egyik magas fa tetején ülő kánya hangosan károgni kezdett.

─ Kár, kár, hogy veszekedtek az eledelen. Közben észre sem veszitek, hogy a fa alatt jár a szomszéd bácsi kandúrja – károgta kissé gúnyolódva. – Ha hagyjátok abba, akkor hamarosan ti lesztek a macska lakomája!

Erre valamennyi veszekedő madár felkapta kicsiny fejét, és nem törődve a finom, ízletes magokkal egy pillanat alatt szétrebbent. Úgy elrepültek, mintha ott sem lettek volna.

Szegény macska csalódottan nézett utánuk, és magában bizonyára elátkozta a kányát, amiért figyelmeztette a cinegéket és a verebeket.

Ott maradtam a kandúrral egyedül közel az madáretetőhöz, és vigasztalásul ennyit mondtam neki:

─ Ne búslakodj, Mirci, legközelebb majd sikerül!

Apáti Kovács Béla
Author: Apáti Kovács Béla

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem Keszthelyen. Édesanyám neve Moór Ilona, édesapámé Kovács Béla? Nem ez túl hivatalos. Hiszen egyszer mindenki megszületik, és vannak szülei. Mindig bajban vagyok, ha magamról kell írni. Minek fényezzem magamat? Akkor meg írjak rosszat? Bolond az, az ember, aki így mutatkozna be. Jobban szeretem, ha írásaimon, meséimen keresztül ismernek meg. Ha tetszik, amit írtam, akkor úgyis megjegyzik a nevemet, de ha nem, nyugodtan el lehet felejteni. Nem titok Kaposváron élek a feleségemmel. Fiúnk Budapesten lakik a feleségével és középiskolai tanár. Angolt és történelmet tanít egy alapítványi iskolában. Már egészen fiatal koromban próbálkoztam az írással. Emlékszem az első „nagy történelmi regényemet” a konyhaasztal melletti széken kezdtem el írni. Jaj, istenem szegény édesanyám könnyesre nevette a szemét, amikor felolvastam neki egy részletet a művemből. Abban a korban voltam, amikor nagyon érdekeltek a harcok, viadalok és egyéb híres történelmi események. Édesanyám azért nevetett, mert valahogy így írtam le egy csatát. Felsoroltam a harcban hányan voltak. 352 király, 1280 herceg, 2530 nagyúr és végül az egyszerű katonák. ─ Fiam, egy csatában nem szokott ennyi király részt venni. Legfeljebb egy vagy kettő, de nagyon sokszor maguk a királyok...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahol a mesék kezdődnek

Edit Szabó : Ahol a mesék kezdődnek Nem látom a mesémnek kezdetét, csak ha a föld felett lebeghetnék, szeretném bejárni a Föld tekét, melynek tetején

Teljes bejegyzés »

Augusztus leánya

Edit Szabó : Augusztus leánya Augusztusban nyílik minden virág, tündöklő szépségeket lát a világ, piros rózsák kúsznak és nyár derekán kividul erdőn-mezőn minden leány. Virágerdő

Teljes bejegyzés »

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »