Hálás cinege

 Hosszú volt a tél. A fagy igen csak megkínozta az erdők, mezők szegény kis állatait. Sok elpusztult közülük nem találva élelmet. A hó, a jég befedte a földet, ahol máskor gazdagon volt az ennivaló. A fák ágairól is elfogyott a finom gyümölcs, s helyette csak jégcsapok lógtak alá.

Főleg a tél vége volt sanyarú az állatoknak. Sok helyen rá voltak utalva az ember segítségére. Télen az erdőkben mennyei muzsika volt, amikor felhangzott a lovas szán csengettyűje. Ilyenkor az őzek, szarvasok, vaddisznók és más négylábú tudta érkezik az életet mentő takarmány. Boldogan elindultak az erdei etetők felé. Igaz nem mertek előbújni a fák, bokrok mögül, tartottak az embertől, mert annyi rosszindulatú van közöttük. Féltek a hosszú csövű villámot szóró puskáitól.

Amikor a csengettyűszó elnémult csak akkor merészkedtek az etetőkhöz. Ilyenkor megkezdődhetett a lakoma.

Az állatok közül talán a cinege volt a legbátrabb. Ez a kicsi madár még az ember házához is elmerészkedett. Az ablakpárkányra szállva keserves hangon csicseregte, mennyire éhes.

Laci és Piri meglátván az ablak előtt fagyoskodó cinegét, mindjárt szóltak szüleiknek:

─ Édesapám, édesanyám, az ablakunk párkányán egy kicsi madárka didereg. Bizonyára szegényke nagyon éhes. Adjunk neki valamit!

Igen ám, ez így mind rendjén is lett volna, csak a két gyermek nem tudta, mit eszik a cinege, Amikor ezt édesapjuk megkérdezte tőlük, szégyenkezve bevallották, nem tudják.

Szerencsére apjuk tudta. Édesapja megtanította neki, hogy télen a cinegét és más apró madarat magokkal, zsiradékkal kell etetni.

─ Ma finom mákos tészta volt ebédre – mondta Laci – vihetek belőle a cinegének?

─ Jaj, csak azt ne tedd! – válaszolta édesapja – kenyeret, tésztaféleségeket nem szabad madaraknak adni. Ezektől szegény állatok felfúvódnak és elpusztulnak. A kamrában van napraforgó mag és tavalyi kissé avas dió. Ezt fogjuk a cinegének adni.

A két gyermek boldogan rohant a kamrába megkeresni a madáreledelt. Egy kis műanyag tárcára tették, és már vitték is az ablakhoz.

A cinege még mindig ott kuporgott. Mintha csak érezte volna, hogy Laci és Piri érte szorgoskodik.

Édesapjuk segítségével kinyílt az ablak és kihelyezték a műanyagtálat sok – sok finomsággal.

Így ment ez egész télen. A kicsi cinege elmesélte társainak is, hogy a közeli faluban van két aranyos gyermek, akik magokkal, zsiradékkal traktálják az erdők, mezők lakóit. Nem kell éhezniük, ha ellátogatnak ehhez a házhoz.

Egy idő után egész sereg madár toporgott az ablaknál. Boldogan csipegették a kihelyezett eledelt.

Nem is haltak éhen. Minden nap bőségesen volt, mit enni. Még a zord tél sem olyan elviselhetetlen, ha tele a begy. Mindig el lehet bújni, keresni valami védett helyet a fagy elől.

Ennek ellenére megkönnyebbülés volt, amikor végre, a hosszú tél után megérkezett a tavasz és a napsugarak melengetőn cirógatták a kicsi madár tollait.

Egy idő után már az erdőben és a mezőn is volt ennivaló. Nem kellett a faluba menni, és várni az emberek segítségét.

Sok madár el is repült. Az erdők fáinak lobjai alatt keresett magának új otthont.

A kicsi cinege nem feledkezett meg a két gyermekről, akik egész télen traktálták őt. Finom magokat raktak ki az ablakba, sőt még énekeltek is neki a jó meleg szobában.

Ilyenkor legszívesebben bement volna hozzájuk, hogy együtt énekeljenek. De soha nem merte ezt kérni tőlük.

Az aprócska madár fejében ott lapult az ősi ösztön: nem minden emberben lehet megbízni. Sok közöttük a gonosz, rossz ember. Nem árt tőlük tartani.

Egyik szép tavaszi nap Laci és Piri nagypapájával sétált az éledező kertben. Hirtelen egy kicsi cinege szállt az egyik barackfa ágára.

A két csöppség mindjárt megismerte a téli kosztosukat. Az örömtől legszívesebben felkiáltottak volna, de féltek, hogy akkor a cinege elrepül. Helyette a kislány súgta a nagypapájának:

─ Nézd, nagypapa, ott van a mi téli cinegék, akit etettünk hosszú heteken át!

─ Valóban – válaszolta az öreg – én is megismerem. Ő a mi kicsi cinkénk. Tudjátok, miért szállt a barackfára?

─ Miért? – kérdezte szinte egyszerre a két gyermek.

─ Azért, mert meg akarja köszönni a jóságotokat. Hallgassátok csak, mit mond!

Laci és Piri tátott szájjal hallgatta, hogy a kicsi cinege, mit csipog. Nem kellett tudni cinege nyelven, hogy megértsék.

─ Köszönöm, hogy télen enni adtatok nekem és sok – sok madártársamnak.

Amikor ezt elmondta, még egy kicsit üldögélt a fa ágán, majd megbillentette a szárnyait, és elrepült a társai után az erdőbe.

Apáti Kovács Béla
Author: Apáti Kovács Béla

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem Keszthelyen. Édesanyám neve Moór Ilona, édesapámé Kovács Béla? Nem ez túl hivatalos. Hiszen egyszer mindenki megszületik, és vannak szülei. Mindig bajban vagyok, ha magamról kell írni. Minek fényezzem magamat? Akkor meg írjak rosszat? Bolond az, az ember, aki így mutatkozna be. Jobban szeretem, ha írásaimon, meséimen keresztül ismernek meg. Ha tetszik, amit írtam, akkor úgyis megjegyzik a nevemet, de ha nem, nyugodtan el lehet felejteni. Nem titok Kaposváron élek a feleségemmel. Fiúnk Budapesten lakik a feleségével és középiskolai tanár. Angolt és történelmet tanít egy alapítványi iskolában. Már egészen fiatal koromban próbálkoztam az írással. Emlékszem az első „nagy történelmi regényemet” a konyhaasztal melletti széken kezdtem el írni. Jaj, istenem szegény édesanyám könnyesre nevette a szemét, amikor felolvastam neki egy részletet a művemből. Abban a korban voltam, amikor nagyon érdekeltek a harcok, viadalok és egyéb híres történelmi események. Édesanyám azért nevetett, mert valahogy így írtam le egy csatát. Felsoroltam a harcban hányan voltak. 352 király, 1280 herceg, 2530 nagyúr és végül az egyszerű katonák. ─ Fiam, egy csatában nem szokott ennyi király részt venni. Legfeljebb egy vagy kettő, de nagyon sokszor maguk a királyok...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

FÉLTŐ SZERETET

Az ember a Földön, Egy parányi porszem. Egoja csúcsra tör, Hiszi, tökéletes.   Árnyékvilág Ura, Bábúként mozgatja, Sötét függöny mögül, Jókat mulat rajta.   Fény

Teljes bejegyzés »

Emlékezz!

Emlékezz! Írta: Egyed-Husti Boglárka Emlékezz-mondta a fejembe lévő hang, de én nem akartam Lakitelekre emlékezni. Aztán egyszer mégis ott voltam az emlékeim között. Főiskolás vagyok

Teljes bejegyzés »

Általában

A nő nem ír verset a hazáról, házat őriz, az otthon melegét. Imádja a férfit, és felkínálja az ölét. A nő sokszor hal meg, szüléskor

Teljes bejegyzés »

Nyom a párna

  Fejed alatt nyom a párna, úgy gondolsz a nagyvilágra. Aludnál, rég lefeküdtél… Hátrahagyott múlt az éjfél. * A plafonra minek meredsz? Úgysem csukja le

Teljes bejegyzés »