A beszélő almafa

 

Volt egy kisfiú Marci. Nagyon szeretett rosszalkodni. Egész nap a rosszalkodásokon törte a fejét. Szülei kétségbe is estek fiúcskájuk miatt. Nem használt a szép szó. Marci mindenen csak vigyorgott.

Az egyik nap azt találta ki, hogy a kertjükben lévő fák leveleit kezdte el csépelni egy hosszú bottal.

–  Kicsi fiam, Marci! – szólt rá az édesanyja. – Nem szabad bántani a fákat. Nekik is fáj, ha megvered őket. Kérlek, legyél jó kisfiú.

Marci, ha akkor abba is hagyta a fák püffölését, de amint édesanyja bement a házba, újból nekiesett. Talán még nagyobb erővel verte a szegény fák leveleit. Amikor elfáradt, felmászott az öreg almafára és a kezével tépdeste a leveleket, amelyeket elért.

Ő maga sem tudta, miért tesz ilyet. A leszakított leveleket a földre dobta. A nagy tépdesésben gyakran még a vékonyabb ágakat is letörte.

–  Jaj, ez fájt! – halotta egyszer csak.

Hiába nézett körül, senkit sem látott. Rajta kívül senki sem volt a kertben.

–  Ki szólt hozzám? – kérdezte kisidő múlva.

–  Én vagyok az öreg almafa. Miért okozol nekem meg a többi fának fájdalmat? Nem szégyelled magadat?

–  Egy fa nem is tud beszélni – okoskodott Marci, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Tovább akarta tépdesni az öreg almafa leveleit.

–  Te csak azt hiszed, hogy nem tudok. Nagyon tévedsz, kicsi barátom. Amiért ilyen rossz kisfiú vagy, megbüntetlek.

Marci hangosan nevetni kezdett:

–  Egy öreg almafa, hogyan tudna megbüntetni – és már nyúlt is az újabb levelek felé.

–  Majd meglátod. Nagyon megkeserülöd – mondta szomorúan az öreg almafa.

A fának az volt a szerencséje, hogy Marci édesapja hazajött a gyárból és kereste a kisfiát.

–  Marci, hol vagy? – kiáltotta a tornácról.

A kisfiú gyorsan leugrott a fáról, és rohant az édesapjához.

Napok múltával meg is feledkezett a beszélő, öreg almafáról. Más rosszalkodásokat talált ki a felnőttek szomorítására. Nem telt el egy nap, hogy lett volna valami a rovásán.

Eljött az ősz, az almaérés ideje. Az öreg almafa is telis teli volt szép, piros almákkal. Az egyik hétvégén elhatározták, hogy leszüretelik az almát. Még az unokatestvérei is eljöttek erre a nagy napra.

A fészerből előhozták a kosarakat és a ládákat, majd nekiálltak az almaszüretnek.

A gyerekek nagy élvezettel szedték a fáról az almát. Közben egy – egy szép gyümölcsbe bele is haraptak és boldogan ropogtatták a friss almát.

–  Nagyon finom – mondogatták. – Nincs is jobb, mint a fáról szedett alma.

Marci sem akart lemaradni a lakomáról. Kiválasztott egy óriási, piros almát, és bele akart harapni. Ahogy a szájához emelte, az alma kiesett a kezéből. Először azt hitte, hogy mindez csupán véletlen. Villámgyorsan felkapta a földről az almát, és újból bele akart harapni. Most is ugyanígy járt. Akárhányszor az alma közeledett a szájához, mindig kiesett a kezéből.

Mindezt látták az unokatestvérei is, és jót nevettek az ügyetlen Marcin, sőt még ki is csúfolták érte.

–  Ügyetlen még egy almába se tud beleharapni.

Marci sírva elrohant az öreg almafától, és addig vissza se ment, amíg a többiek szüreteltek. Amikor már minden almával teli kosarat elszállítottak a kamrába, a kisfiú visszasomfordált. Érezte, hogy ez volt az öreg almafa büntetése.

Sokáig állt némán a fa alatt. Nem mert megszólalni. Mit is mondhatott volna. Ezt a feszült csöndet az öregalmafa oldotta fel. Újból megszólalt, most már kicsit barátságosabb hangon:

–  Ugye, ugye nem hitted el, hogy megbüntetlek?

Marci lehajtott fejjel állt, és szégyellte magát, amiért fájdalmat okozott szegény, öreg almafának. Végül mégis csak kinyögött valamit halkan:

–  Nem.

–  Ha megígéred, hogy megjavulsz, akkor megbocsátok.

–  Ígérem, megjavulok, és többé nem okozok fájdalmat egyik fának se – szepegte, és indulni akart a házba.

–  Várjál csak! – mondta az öreg almafa. – A leveleim között elrejtettem számodra egy szép, piros almát. Vedd csak el és harapj bele!

A sűrű levelek közül előbukkant egy szép, piros alma. Marci kicsit remegő kézzel elvette, és beleharapott. Talán soha életében nem evett ilyen finomat.

Örült, hogy az öreg almafa megbocsátott neki. Ezért ígéretét be is tartotta. Ezentúl nem bántotta a fákat, nem tépdeste a leveliket. Inkább nyáron, ha nagy forróság volt, meglocsolta a kertet, de még a gyümölcsfáknak is adott sok – sok vizet, hogy ősszel finom terméssel lássák el a családot.

Apáti Kovács Béla
Author: Apáti Kovács Béla

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem Keszthelyen. Édesanyám neve Moór Ilona, édesapámé Kovács Béla? Nem ez túl hivatalos. Hiszen egyszer mindenki megszületik, és vannak szülei. Mindig bajban vagyok, ha magamról kell írni. Minek fényezzem magamat? Akkor meg írjak rosszat? Bolond az, az ember, aki így mutatkozna be. Jobban szeretem, ha írásaimon, meséimen keresztül ismernek meg. Ha tetszik, amit írtam, akkor úgyis megjegyzik a nevemet, de ha nem, nyugodtan el lehet felejteni. Nem titok Kaposváron élek a feleségemmel. Fiúnk Budapesten lakik a feleségével és középiskolai tanár. Angolt és történelmet tanít egy alapítványi iskolában. Már egészen fiatal koromban próbálkoztam az írással. Emlékszem az első „nagy történelmi regényemet” a konyhaasztal melletti széken kezdtem el írni. Jaj, istenem szegény édesanyám könnyesre nevette a szemét, amikor felolvastam neki egy részletet a művemből. Abban a korban voltam, amikor nagyon érdekeltek a harcok, viadalok és egyéb híres történelmi események. Édesanyám azért nevetett, mert valahogy így írtam le egy csatát. Felsoroltam a harcban hányan voltak. 352 király, 1280 herceg, 2530 nagyúr és végül az egyszerű katonák. ─ Fiam, egy csatában nem szokott ennyi király részt venni. Legfeljebb egy vagy kettő, de nagyon sokszor maguk a királyok...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ahol a mesék kezdődnek

Edit Szabó : Ahol a mesék kezdődnek Nem látom a mesémnek kezdetét, csak ha a föld felett lebeghetnék, szeretném bejárni a Föld tekét, melynek tetején

Teljes bejegyzés »

Augusztus leánya

Edit Szabó : Augusztus leánya Augusztusban nyílik minden virág, tündöklő szépségeket lát a világ, piros rózsák kúsznak és nyár derekán kividul erdőn-mezőn minden leány. Virágerdő

Teljes bejegyzés »

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »

A múltamban

Visszatekintek a semmire… A régmúlt időmben, hősi várban laktam, Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam… A régmúlt időmben, hősi várban laktam. Ez azonban már

Teljes bejegyzés »