A fény dicsérete

 

Valamikor nagyon régen, a sötétség lett úr a földgolyón. Mindent elborított, megfojtva az életet adó fényt.

Sírtak az emberek, vonyítottak az állatok, s a növények riadtan bújtak vissza a föld alá. Nem volt menekvés a kegyetlen sötétség elől.

–  Én vagyok a világ ura – üvöltötte bele a semmibe. – Senkinek sem kegyelmezek. Elpusztítok mindent.

A sötétségben megállt az élet. Némaság telepedett a tájra. Vége a szép szivárványnak lanyha nyári zápor után.

Jaj, neked ember, ha nem lesz világosság. Házadba is betör előbb-utóbb a sötétség. Ne hidd, hogy megúszod, és hogy lakhelyed oltalmat ad ellene.

Egy nap majd elfogy az olaj a lámpádból. Házad mélységes gyászba fog öltözni. Ne reménykedj, hogy az elkövetkező reggelen újból napsugarak fogják elözönleni hajlékod! Mind ez csak hiú ábránd, amikor a világon a sötétség az úr.

Teltek – múltak a napok, lassan mindenki megértette, nem lehet tenni semmit ellene.

A lámpák már egyre halványabban világítottak. A házak lakói érezték és tudták lassan rájuk borul minden súlyával a sötétség.

Egyre többen jajgattak. Akik még tegnap bátor emberként döngették mellüket, ma már, mint egy remegő kicsi nyúl bújtak meg házuk valamelyik szegletében.

Elfogyott minden remény. Kiapadt a biztató, bátorító szó.

Sóhajok szálltak fel a magas égig:

–  Ó, drága fény! Jöjj vissza! Ne hagyj el bennünket. Nélküled elpusztul az emberiség. Soha többé erdők, mezők madarai nem dalolnak nekünk. Mi vár a Földre, ha mindig csak a sötétség lesz az úr?

Az emberek imája süket fülekre talált. A sötétség csak nevetett kigúnyolva minden élőlényt.

–  Hiába a siránkozás, a fény már többé nem lesz itt a földön. Be kell érnetek velem. Én uralkodom mindenekfelett. Foglyaim vagytok, s tőlem függ életetek. Könyörögjetek csak! Minden jajkiáltás, sírás zene füleimnek.

Iszonyatos volt ez hallani. Ha az ember be is fogta a fülét, ez a kínzó hang mindenen áttört. Átszakítva a dobhártyát egészen a szívig hatolt.

Egyre többen érezték, hogy nincs remény. A sötétség átvette a hatalmat az egész világ felett. Még a Napot, a Holdat és a csillagokat is rabul ejtette elvéve fényüket, amely eddig éjjelente biztos pontot mutatott az embernek.

Mindez már nincs többé. Fájdalom ül minden ember szívében. Ezt jól tudja a sötétség, vihogva basáskodik mindenki felett.

Ezentúl most már mindig így lesz. Bármerre is menne az ember, mindenhol sötét falakba ütközik. Jobban teszi, ha beletörődik keserű sorsába, és lassan elfelejti, hogy egyszer létezett egy fény, amely bearanyozta az életét.

Ki tudja már, mennyi idő telt el, amióta a sötétség lett az úr vastag fekete vásznat húzva a világra. Ha még élt is valahol ember, az csak vegetált. Sehol nem volt hallható a kacagás. Néha – néha egy apró sírás szakította félbe a csöndöt, de az is egy idő után elhalt, s némaság vette át a helyét.

Senki sem tudta, nappal vagy éjjel volt, amikor egy alig hallható hang, mint nyílvessző a hideg, téli éjszakában, szinte suttogva mondta:

–  Nézzétek, ott abban a sziklában van egy parányi fény.
A hangra, aki csak a közelben volt megpróbált a sziklához botorkálni, hogy láthassa az elfeledett fénysugarat.

Valóban a szikla mélyén, egy hajszálvékony hasadékon egy kicsinyke fény, mint egy gombostűfej csillant meg a sötétségben.

Akik ott körbeállták a sziklát boldogan felsóhajtottak.

–  Tán mégis van remény.

Nem lehet tudni ki, váratlanul valaki felkiáltott:

–  Szabadítsuk ki a fényt!

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Kezükkel, körmeikkel próbálták kiszabadítani a fényt a sziklából. A körmeik hamar letört, kezük egy szempillanat alatt elfáradt.

–  Szerszám kell, hogy összetörjük a sziklát – mondták egyetértően egy idő után.

Csákányt hozott valaki és azzal ütötte – verte a sziklát. De az nagyon kemény volt. A csákány hegye kicsorbult, a másiknak meg a nyele tört ketté.

Bármennyire is szorgoskodtak a szikla nem adta meg magát.

A jelenlevők elszomorodtak. Szemeikből könny gördült végig az arcukon. A sós könnycseppek marták arcuk bőrét. Látták a kicsi fényt, de csak hiú remény maradt. Nem képesek kiszabadítani a szikla öleléséből. Tán ez is csak a sötétség gonosz játéka.

Újból sok idő telt el, s még mindig a sötétség uralkodott a földön. Az emberek napról napra elzarándokoltak a sziklához, amelyben a kicsi fény lakott. Leborultak eléje és imádkoztak. Könyörögve kérték, szabadítsa meg őket a sötétségtől.

Választ nem kaptak. Csak a keskeny résen láthatták a reményt adó fényt.

–  Kérünk, szabadíts meg minket! – kérlelték kezeiket összekulcsolva, mintha templomban lettek volna. Talán ott is voltak. Néha nem szükséges, hogy fényes épület vegyen körbe bennünket. Szívünkben kell felépítenünk a magunk templomát, és onnét szólni az úrhoz saját hangunkon.

Talán egy ilyen ima jutott el az úrhoz, és megvilágosította az imádkozó elméjét.

–  Köszönöm, uram, tudom, mit kell tennünk, hogy kiszabadítsuk a fényt.

–  Mit kell tennünk? – kérdezte valaki mellette csodálkozva. Hangja elárulta nem nagyon hisz már semmiben.

–  Robbantsuk fel a sziklát!

–  Mi lesz, ha közben a fény is odavész? – kérdezték a félős emberek. – Így legalább van némi remény.

–  Ha gyávák vagyunk, és meg sem próbáljuk, gyarló lelkek vagyunk, akik csak egyhelyben toporognak a sötétségben. Próbáljuk meg! Ez az egyetlen esélyünk.

Az emberek két pártra szakadtak. Az egyik párt hívei határozottan ellenezték a robbantást, a másik fél kitartott a robbantás mellett. Végtelen csatákat vívtak hosszú időn át.

Végül a robbantás pártiak kerültek felül. Nem volt sok idejük a habozásra. Félő volt, hogy az ellentábor erőt gyűjt és meghiúsítja a robbantást.

A robbanószer megtette a maga hatását. A hatalmas szikla ezer darabra esett szét, és mindenki megkönnyebbülésére a fény kiszabadult.

Először csak halványan, de ahogy az idő egyre múlott, úgy lett a környék fényesebb. Eleinte csak néhány tárgyra, épületre vetődött fény, de egy idő után egészen a felhők fölé szökött bevilágítva a földgolyót.

A sötétség dühöngött, átkozódott, de az elszabadult fény ellen semmit sem tehetett. Csak annyi ereje maradt, amikor a fény elfáradt és nyugovóra tért, estétől napkeltéig, újból ő uralta a világot.

Kezdetben az embereknek furcsa volt ez a kettősség. Volt, aki protestált az éjszakai sötétség ellen, de hamar belátták, ez így van jól. A fénynek is pihennie kell. Nem lehet huszonnégy órán át szolgálni az embereket. Kell egy kis szünet, hogy dicsérni tudják a fényt, amely számukra elhozza a boldog életet.

Barátom, Te, is minden nap dicsérd a fényt, nehogy egy nap újból fény nélkül maradjunk!

Apáti Kovács Béla
Author: Apáti Kovács Béla

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem Keszthelyen. Édesanyám neve Moór Ilona, édesapámé Kovács Béla? Nem ez túl hivatalos. Hiszen egyszer mindenki megszületik, és vannak szülei. Mindig bajban vagyok, ha magamról kell írni. Minek fényezzem magamat? Akkor meg írjak rosszat? Bolond az, az ember, aki így mutatkozna be. Jobban szeretem, ha írásaimon, meséimen keresztül ismernek meg. Ha tetszik, amit írtam, akkor úgyis megjegyzik a nevemet, de ha nem, nyugodtan el lehet felejteni. Nem titok Kaposváron élek a feleségemmel. Fiúnk Budapesten lakik a feleségével és középiskolai tanár. Angolt és történelmet tanít egy alapítványi iskolában. Már egészen fiatal koromban próbálkoztam az írással. Emlékszem az első „nagy történelmi regényemet” a konyhaasztal melletti széken kezdtem el írni. Jaj, istenem szegény édesanyám könnyesre nevette a szemét, amikor felolvastam neki egy részletet a művemből. Abban a korban voltam, amikor nagyon érdekeltek a harcok, viadalok és egyéb híres történelmi események. Édesanyám azért nevetett, mert valahogy így írtam le egy csatát. Felsoroltam a harcban hányan voltak. 352 király, 1280 herceg, 2530 nagyúr és végül az egyszerű katonák. ─ Fiam, egy csatában nem szokott ennyi király részt venni. Legfeljebb egy vagy kettő, de nagyon sokszor maguk a királyok...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Általában

A nő nem ír verset a hazáról, házat őriz, az otthon melegét. Imádja a férfit, és felkínálja az ölét. A nő sokszor hal meg, szüléskor

Teljes bejegyzés »

Nyom a párna

  Fejed alatt nyom a párna, úgy gondolsz a nagyvilágra. Aludnál, rég lefeküdtél… Hátrahagyott múlt az éjfél. * A plafonra minek meredsz? Úgyse zárja le

Teljes bejegyzés »

volna jó

még hallgatnám apámat meséit gyermekkoráról álmait szenvedéseit melyet megsirattam csillagok alatt bámultam vele együtt az égitesteket a Vénusz ragyogását még a vörösbe hajló Marsot is

Teljes bejegyzés »

Amikor én még kicsi voltam

Tegnap Kecskeméten jártam, és találkoztam rég nem látott unokahúgommal, – aki mindössze egy hónappal fiatalabb, mint én, és akivel gyerekkorunkban egymás közelében éltünk. Iskolába is

Teljes bejegyzés »

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »