Rózsa Iván: A játékos
A játékos igazi hazardőr, de nem a saját vagyonát kockáztatja, hanem a népét. Igaz, ha elzavarják a hatalomból, az összeharácsolt vagyona is odavész… A játékos egykoron szülővárosa egyik gimnáziumának alapszervezeti KISZ-titkára volt, aztán harcos antikommunistává lett: most is az, hivatalból. Harmincegy éve ’56 mártírjainak újratemetésén – már minimális kockázat mellett – mondta el híres beszédét az úgynevezett hatodik koporsóról. A hatodik, üres koporsó a forradalom és szabadságharc összes halottját jelképezte. De a játékos nem csupán erre gondolt, hanem így szónokolt:
„Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”
Szép gondolat, nem? Csak az a gond, hogy most hatalma teljében ugyanazt teszi, mint sokat szidott kommunistái, ő is elveszi a mai fiatalok magyarországi jövőjét. A mai fiatalok százezrei már így is lábukkal szavaztak, és tán már minden második külföldre szándékozik emigrálni…A másik bökkenő ezen történetben, hogy éppen a játékos távolíttatta el sötétben-sunyiban Nagy Imre, mártír miniszterelnök szobrát, a Parlament mellől egy nyugalmasabb helyszínre… Pedig az ő koporsója mellett is állva mondta el a karrierjét megalapozó beszédét…
Játékosunk aztán Soros-ösztöndíjjal tanult angolul Oxfordban, de ezt sem fejezte be, idő előtt hazaszólította a magyar politikai helyzet, de gondolom, azért a teljes pénzt zsebre tette. Igen, tovább kellett építenie Magyarországon politikai karrierjét: ő mindig tudja, hol kell lennie… Egy ideje éppen egykori jótevőjét, aki persze szintén nem önzetlen angyal, szidja, mint a bokrot, és harcot indított ellene, még óriás plakátokon is kigúnyolt egy majd’ kilencven éves aggastyánt, aki szerinte meg akarja buktatni őt, és minden mételynek, kormánya ellen irányuló, ellenséges propagandának az oka.
A Soros-ösztöndíj után liberális politikusként a Liberális Internacionálé alelnöki pozíciójáig jutott, ám később éppen az lett az érdeke, hogy „illiberális” államot építsen, és elbánjon a „libernyákokkal”. Keleti autokrata vezetőkkel kokettál, hisz a pénznek nincs szaga. Liberálisból konzervatív politikussá vedlett, úgymond kereszténydemokrata utat választott, de az Európai Néppártban, ahol szintén alelnökségig vitte, sem nézik már jó szemmel az ő és az ide áttelepült pártja egyre durvuló ténykedését.
Bizony furcsa pártja van a játékosnak… Csak egy példa! Trianon hetven éves évfordulójakor, 1990. június 4-én, mikor az Országgyűlés akkori elnöke, Szabad György arra kérte a képviselőket, hogy egyperces néma felállással emlékezzenek meg e tragédiáról, az akkor még fiatal „demokraták” tiltakozásképpen kivonultak az ülésteremből, azzal az ürüggyel, hogy a kormánypártok nem egyeztettek erről a lépésről az ellenzékkel. Aztán hogy változik a világ: 2010-ben a kilencven éves évforduló kapcsán ugyanők terjesztettek be törvényjavaslatot, miszerint június 4-e legyen a nemzeti összetartozás napja! Nemrég a százéves évfordulóra emlékezvén pedig nem engedték felszólalni e kérdésben a parlamentben a mostani ellenzéket; immár hatalomból, az egyre kevésbé fiatal, illetve furcsán keresztény demokraták…
A játékos pártja egyébként az ELTE ÁJTK Bibó István Szakkollégiumában alakult 1988. márciusában, alapító tag volt a játékos is. Nem véletlen a helyszín választása, hisz Bibó István szellemi öröksége mellett tettek hitet az akkor még fiatal demokrata, főképp Rajk és Bibó szakkollégisták, élükön a játékossal. Bibó szellemében nem féltek, igaz akkor már nem is volt tulajdonképpen mitől: felpuhult a diktatúra, és a jövőre egy kicsit is érzékenyek már mind tudták, küszöbön a rendszerváltás. Játékosunk tehát megint jókor haladt a korral. De most idézzük Bibó Istvánt, még 1946-ban írta ezeket a sorokat:
„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”
Bizony, aktuális mondatok ezek 74 év után is. 74 év „zsákutcás” fejlődés után is. Játékosunk, aki most a haza vezéreként tetszeleg, mert ez most a jó üzlet, nemrég még a demokrácia védelmezésére társaival, a többi kettős mércéjű demagóggal, saját kezűleg bontott kordont a Parlament előtt egy hozzá hasonló, éppen akkori fő ripacs önkénye ellen fellépve. Ám újabban, mikor már játékosunk ellen tüntetnek, ő építtet kordont, és állíttat fel rendőrsorfalat a tömeg ellen, pár napja például a várbéli rezidenciája elé…
Netán fél? Hol van itt Bibó szellemisége? Hol van a régi játékos? Melyik az igazi? Egy régen elhunyt budakalászi keramikus barátomnak az egyik mondása ez volt: „Aki valamitől fél, annak előbb-utóbb be is következik az, amitől fél”. Mitől fél a játékos, aki már minden volt a politika porondján, és mindennek az ellenkezője is: tán egyedül akasztott ember nem volt még, és ennek ellenpólusaként hóhér sem. Bár már annyi embert tönkretett, hogy lassan népirtással lehet vádolni…
Talleyrand másodosztályú átváltozó művész volt a francia történelem egy zavaros időszakában játékosunkhoz képest, aki a magyar történelem egy szintén zavaros időszakában szeret a zavarosban halászni… A játékos annyi bőrt vedlett le már magáról, mint egy aggastyán kígyó. Annyi színt váltott már, mint egy pályája közepén (vagy végén) járó kaméleon.
Ki tud még ezek után hinni neki?! Ki tudja őt még egyáltalán komolyan venni? Miért félnek még mindig sokan tőle? Az ő ujján lenne a világ feletti hatalmat biztosító Nibelung-gyűrű? Húzzuk le az ujjáról, billentsük fenéken, hiszen ő is csak egy illuzionista! Ahogy a hatalma is csak egy felkapaszkodott senki illúziója, és a múlt ködébe vész, remélhetőleg hamarosan…
Budakalász, 2020. július 27.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincöt éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...