Rózsa Iván: Szerencsések vagyunk?

Rózsa Iván: Szerencsések vagyunk?

Szégyelljétek magatok! Egy vásári mutatványosnak is rossz, harmadosztályú, hazug-csaló illuzionista ülepét nyaljátok? Egy pozőr ripacsnak? Féltek, nyerészkedtek? Nem szégyellitek magatok?! Hisz egy illuzionista hatalma is csak illúzió lehet! És ha hatalma már csak talmi és odavész, ti fogjátok belé a legnagyobbat rúgni! Hogy igyekeztek majd át- és visszanyalni magatok; ti nyelvbajnok, fő talpnyalók!
Legyünk hálásak a sorsnak, hogy nincs most háború? Mármint Európában… Nem éltünk át világháborúkat, forradalmakat, mint nagyszüleink. Talán csak nyafogásnak tűnik – főleg egy, mondjuk ruandai négernek – ahogy mi most panaszkodunk: drágaságra, közhangulatra, igazságtalanságokra és egyebekre. Hiszen újra nyitottak a határok, és lassan talán újra utazgathatunk ide-oda úgy, mint a járvány előtt. És a maszk viselését is el lehet viselni.
De jobb-e a sorsunk, a hangulatunk, mint nagyszüleinké? Ők még a szocializmus előtt, egy valamilyen szinten igazabb világba születtek, és ebben szocializálódtak. A hölgyek akkor hölgyek, az urak pedig urak voltak. Tudtak jó és rossz között különbséget tenni. S így maradtak – azok is, akik az országban maradtak – normálisak a szocialista korszakban is.
Mi most egy rafináltabb, még hazugabb, posztkommunista korban leledzünk. Most civilizáltabban, sunyibb módon marjuk, nyírjuk, öljük és faljuk fel egymást, mint a kannibálok. Nincs már karóba húzás, kerékbe törés, felnégyelés, mint a középkorban. Nincsenek egyelőre koncepciós perek, mint a szocializmusban. Van viszont svájci frank alapú hitel, kilakoltatás, vad kapitalista – szinte feudalista – uram-bátyám rendszer, Mészáros-szék és így tovább… És most is dúl a kontraszelekció: nem a tudás, hanem a lojalitás számít…
Én nem vagyok hálás, hogy úgymond békébe születtem! Legfeljebb Istennek, hogy szép városba hozott a gólya, tüke pécsi vagyok; és most is ragyogó helyen lakom, Budakalászon. Legfeljebb a családomnak tartozom ezért hálával, de egyetlen politikusnak sem!
Az emberiség történelme háborúk sorozata. Az emberiség elmebeteg vezetői kisebb-nagyobb időközönként vérfürdőket rendeztek: ártatlanok haltak egy szűk kisebbség érdekéért. De az emberiség túlélt eddig mindent és mindenkit. Ez a túlélés jó és/vagy rossz ösztöne: vagy nem volt más választás, megoldás soha?! Az ember a legcsodálatosabb és egyben legundorítóbb lény egyszerre a világon! Persze attól függ: kiről van szó, illetve, hogy a fennálló rendszer kiből, mit hoz ki?!
Jó tulajdonságokat vagy rosszakat? A hatalom okít, tanít, vagy csak butít? A hatalmon lévők bunkók vagy demokraták? Rafinált fél bunkók vagy hithű idealisták? Eszmékben és Istenben hívők, vagy csak Mammont lihegő, álszent, Istenről csak papoló, harácsoló pragmatikusok? A hatalom felemeli-e a tehetségeket, vagy porba sújtja, félretolja? A tehetség odaadja, felkínálja-e neki az agyát? Vagy inkább önpusztító életet él?
Maradjunk derűlátók! Maradjunk életet igenlők! Az élet apró és nagy örömeinek örülni tudó, örök optimisták! Ne hagyjuk, hogy megint összeugrasszanak bennünket és népeket, ott „fent” azok, akiknek bűneik miatt inkább latrinát kéne tisztítaniuk, és/vagy messzire pucolniuk! Álljon helyre az igazi, az isteni rend itt a Földön is! Isten országa itt a Földön tán nem illúzió, nem naiv idea… Mindenesetre nem csaláson, szemfényvesztésen alapszik, mint a múlékony, talmi hatalom által diktált, így fennálló „rend”: most szinte az egész világon, így Magyarországon is…
Meddig tart még a járvány? Mennyire valós ez, és mennyire van felfújva a veszély? Meddig tudják még kihasználni az ebből adódó helyzetet önző céljaikra a most hatalmon lévő politikusok? Hány rájuk nézve veszélyes ember menekül még gyanús körülmények között „öngyilkosságba”, vagy lesz furcsa „baleset” áldozata? Mit visel még el az istenadta nép? Mikor lesz birkanyájból újra nemzet? Mikor tudnak az emberek jó és rossz között újra különbséget tenni? A túlélési reflex jó vagy rossz változata győzedelmeskedik?
Kérdések és kérdések… Egyelőre még megválaszolatlanok. Megérjük-e még mi is a helyes válaszokat, vagy csak a következő nemzedéknek felel a jövő?

Budakalász, 2020. augusztus 5-6.

Rózsa Iván
Author: Rózsa Iván

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincnégy éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

7 + 3 =

Albérlet

Jó ideje léteztem már. Persze megfoghatatlan voltam, mint egy illanó gondolat, hiszen fizikai testem még nem volt. Elhatároztam, hogy albérlet után nézek és belevágok az

Teljes bejegyzés »

Az Úr napját szenteld meg

Az Úr napját szenteld meg A szivességért mindig köszönet jár Hogy megszülettél, s Isten gyermeke lettél hálád legkisebb kifejezése, hogy róla megemlékezzél A megemlékezés legyen

Teljes bejegyzés »

Gon-dolkodó-Vers

Gon-dolkodó-Vers Épp itt van előttem Életem nagy könyve És már készülök is belelapozni Mikor hirtelen Feleszmél Előtte a következő vers Mi lenne, ha kinyitnám Mi

Teljes bejegyzés »

Csönd

Csönd Elmentél. Nem sírtál. Csak fogtad a kezem. S utána a csönd maradt mellettem.   Elmentél. Némán, csöndesen. Nem panaszkodtál, hogy fáj. Sose szoktál. Mindig

Teljes bejegyzés »

A csodák palotája

Mintha csak tegnap történt volna, úgy él emlékezetemben, mikor először látogattam meg a József Attila Könyvtárat szeretett szülővárosomban, Dunaújvárosban. Alig múltam csupán nyolc éves. Az

Teljes bejegyzés »

Láthatatlanul

Legbelül van egy hely, amely  Bizonytalansággal tölt el.  Kétkedően ócsárolgat.  Állandóan csak becsmérel.    Ez egy olyan rút szégyenfolt,  Melyet eltitkolnom kéne.  Mégis ott van

Teljes bejegyzés »