“Most emlék csak… “
(Barátnőmnek, Dobos Csillának ajánlom)
„Most emlék csak az otthoni táj,
hazatérve emlékké ez a kép válik…”
Mikor ezt írtam, 1970 nyara volt,
a Bronzlovas talapzatánál álltunk,
körben a parkban tarka virágok.
Ha megfordultunk, a Néva folyót láttuk.
Ahogy a hidakra, utakra tekintek,
mindenütt nyüzsögnek az emberek.
Csak emléke van meg annak a nyári napnak,
s talán pár fénykép, mind kifakulóban.
De jó, hogy mikor a Névánál jártam
egy papírlapra e sorpárt felírtam:
„Most emlék csak az otthoni táj,
hazatérve emlékké ez a kép válik…”
Emlék lett a napból, kicsit fájó emlék.
Most én oda újra, jaj, de visszamennék!
De akkor a honvágy hazarepített,
mert én ott a Dunára gondoltam:
a vén Dunára a sok hajóval,
a két part között nyújtózó hidakkal.
Majd már a Margitsziget fáit láttam,
a rózsaliget útjait jártam.
Én azon a nyáron a Néva-partról
valamiért nagyon hazavágytam.
Később a városban, ahol születtem
az Erzsébet téren, már őszi fák alatt
újra egy szobor talapzatánál álltam:
az ország első Kossuth-szobrának tövében.
És a nyár ama szép napjára gondoltam,
Mikor a Néva-parton andalogtam.
Ahol ott ül Péter, kígyót tipró lován,
sírtam is én egy sort azon a délután.
Most én oda bizony, hogy visszamennék!
Vissza nem mehetek, hát visszaemlékszem
arra a nyárra, a Néva partjára,
és számtalan később tett nagy utazásra
Ó ti utazások és kirándulások,
sajnos ilyen sem lesz számomra már sok!
véget-nem-érőnek tűntek az évek.
S lám: elmúlt az ifjúság, múlik az élet.
Nosztalgia van és fájdalom bennem
és nagy szomorúság van a szívemben,
mert – be kell, hogy valljam – megöregedtem,
a múltban élek inkább, mint a jövőben.
Emlék már minden táj, ahol megfordultam,
és a folyók partján sétálgattam,
legyen az a Néva, a Visztula vagy a Szajna,
legyen a Spree, a Havel vagy a Rajna.
És amikor bárhol Európában
csodaszép parkokban, kertekben sétáltam,
avagy a városok utcáit róttam,
épületek, szobrok sorát csodáltam,
színház- koncert- vagy könyvtártermeket jártam,
el én nem fáradtam, mert fiatal voltam!
S hogy ez mindig így lesz, akkor azt gondoltam.
Mekkorát csalódtam, de nagyot csalódtam!
Utóhang
A Néva-parton akkor kicsit szomorkodtam,
mit nekem a Néva! – bizony azt gondoltam,
és a Néva-partról a Dunához vágytam.
Mindegy, képzeletben éppen merre járok,
Szentpétervárt vagy Budán sétálok,
vagy legyek Párizsban, Bécsben, Göttingában,
mindig kora-nyár van, igen: kora-nyár van.
képzeletben megint oly fiatal vagyok.
Hisz egykor volt magamra gondolok.
Author: Bodnár Ildikó
Bodnár Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Miskolcon (Diósgyőrben) születtem, általános iskolámat itt végeztem, majd 1970-ben érettségiztem a Herman Ottó Gimnázium francia tagozatos osztályában. Az ELTÉ-n magyar-orosz-francia szakos középiskolai tanárként végeztem és több középiskolában is dolgoztam, mintegy 25 évet. Később a német szakot is elvégeztem, német nyelvtanárként is tevékenykedtem. Tudományos tevékenységem nyomán (először stilisztikából bölcsészdoktori címet, majd fonetikából kandidátusi címet szereztem) egyetemi oktató lettem. A veszprémi és gödöllői egyetemen egy-egy félévet tanítottam, majd megpályáztam a Miskolci Egyetem BTK Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékén hirdetett docensi állást, és 1998 és 2013 között itt tanítottam különböző magyar, általános és alkalmazott nyelvészeti tantárgyakat, magyar és német nyelven is, ezekben az években sokat publikáltam. Részt vettem az alkalmazott nyelvészet szakos hallgatók jelnyelvi képzésében, ezért több éven át foglalkoztam a jelnyelvvel is. Szintén több éven át oktató voltam a fordítói programban is, a jelnyelvhez kapcsolódó tárgyakat oktattam, magát a jelnyelvet a SINOSZ oktatói tanították. 2013 decembere óta nyugdíjas vagyok, felnőtt gyermekeim vannak, akik a Dunántúlon élnek. Férjemmel huszonnégy évet éltünk együtt, az ő váratlan halála után két évvel ismerkedtem meg élettársammal, akit ez év kora tavaszán veszítettem el, s akivel az elmúlt tizenöt évet töltöttük együtt. Ő földrajz-történelem szakos...
