Nagyon megörültem a lehetőségnek, hogy Magyarország egyik legszebb helyén, a világhírű hévízi gyógyvíz segítségével kúrálhatom a betegségemet. Csak volt egy kis bökkenő: féltem a tó mély vízétől. Hogyan fogom én legyőzni a víziszonyomat?
Bizonytalanságomnak hangot adva váratlan segítséget kaptam szobatársamtól, aki “szaktanácsával” mellém állt, segített, bátorított. Kíséretében, úszógumival felszerelkezve merészkedtem bele először a vízbe: A kapaszkodónál óvatosan “lógva” töltöttem el pár percet, s csak lassan merészkedtem beljebb. A következő évben egy másik szintén barátságos, megértő és segítőkész betegtársam tanácsára hallgatva vásároltam egy pár karúszót. A szanatórium medencéjében való próbálgatás után (biztos ami biztos), meglepődve tapasztaltam milyen felszabadító érzés így mozogni a tó vízében. Most már elmertem engedni a kapaszkodót és szép lassan egyre jobban felbátorodtam. Ma már alig várom, hogy megcsobbanhassak a gyógyvízben. “Vízi jártasságom” óta a gyógykezelések végén mindig szomorúan búcsúzom el a tótól – annyira megkedveltem, hogy már az sem zavar, hogy mennyire mély és sehol sem ér le a lábam.
Pár évvel ezelőtt úgy alakult, hogy a sok törődést amit szobatársaimtól kaptam én is viszonozhattam valaki másnak. A szanatórium medencéjében az egyik vízi torna alkalmával megpillantottam egy idős hölgyet, aki láthatóan félt a vízben, görcsösen kapaszkodott a medence korlátjába. (Mintha csak régebbi önmagamat láttam volna.) A torna befejezése után odaúsztam hozzá és elkezdtünk beszélgetni. Beigazolódott a sejtésem: csak a családja kedvéért szánta rá magát a gyógykezelésre. Megígérte nekik, hogy mindent megtesz a gyógyulása érdekében. Biztattam, elmeséltem a saját történetemet, és felajánlottam a karúszómat kipróbálásra, amit egy kis gondolkodás után el is fogadott, ha én is mellette maradok a vízben. Jó érzés volt látni ahogyan “Marika néni” szép lassan felbátorodik és már nem fél a korlátot elengedni. A próbálkozások meghozták a “sikert”, pár órával később már boldog mosollyal az arcán mutatta meg mindenkinek a “tudományát”.
Jóleső melegséggel töltött el, hogy én is részese lehettem víziszonya legyőzésének, és önkéntelenül is eszembe jutott az alábbi Ige:
„…aki mást felüdít, maga is felüdül” (Példabeszédek 11:25).
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek
A történet megjelent a Nyitott Szemmel magazin 52. számában…
www.nyitottszemmel.hu
Author: Harmati Gyöngyi
Harmati Gyöngyi az Irodalmi Rádió szerzője. Meglepő fordulatokban és szomorú történésekben bővelkedő gyermekkorom hozománya az itt szereplő nevem. Akár kitalált, írói álnév is lehetne, de mégsem az. Ez a név szerepel a személyi igazolványomban leánykori névként, de nem ezen a néven anyakönyveztek. Ezt a nevet, mely nevelőapám (Anyukám 2. férje) vezetékneve volt alig 3-4 évig viseltem. Illetve a családi név pár nappal előbbi “magyarosíttatott” változatát, mert Szüleim úgy döntöttek, hogy egy jobb csengésű névre változtatják. Hamarosan újabb nevem lett, mivel férjhez mentem. Majd a véletlen fura játékaként mégis ez a többször változtatott leánykori név került az interneten rögzítésre. Ezután most már következzen egy szokványosabb bemutatkozás: 1959. július 4-én, a Függetlenség napján születtem Székesfehérváron. Férjemmel egy dunántúli kisvárosban élek. Fiam már felnőtt, kirepült a családi fészekből. Gyermekkorom óta a könyvek, a prózai és a lírai irodalom nagy kedvelője vagyok. Gyermekkorom legjobb barátai a könyvek voltak és most is azok, el sem tudom képzelni az életemet olvasás nélkül. Fiatal éveim kedvenc tartózkodási helye a könyvtár volt, melynek sajátságos légköre azóta is fogva tart. Hiszem, hogy az olvasás szeretete és az írás talentuma által jobb és szebb hellyé tehetjük a világot, még ha csak egy rövidebb időre is. Pár évvel ezelőtt éreztem először...