– Oda nem mehet be!
A portás mennydörgő hangjára megállt a látogató, és bizonytalanul nézett körbe: kihez szóltak egyáltalán? Mivel a kihalt, és gyéren megvilágított folyosón rajta kívül csak egy üres tolószék várakozott, gyorsan átlátta, hogy neki szólt a figyelmeztetés. A csomagjait átrakta másik kezébe, és már a kilincsen volt a keze, mire a biztonsági ember kicsit féloldalasan szaladt utána.
– Oda nem lehet bemenni! – jelentette ki az őr.
– Jó estét! Az édesanyámhoz jöttem, és ebben a szobában lakik – mondta az érkező, úgy rémlett neki, hogy korábban még nem látta a vehemens öregurat, aki most szabályosan elé ugrott. – Talán valami baj van? – kérdezte.
– Baj az nincsen, de mára letelt a látogatási idő, és az igazgató asszony utasításai szerint ezt a legszigorúbban kell vennünk – lihegte a biztonsági ember.
– Nézze, nincs sok időm, és tudom, hogy hivatalosan ma már nem lehet, de mindig ilyenkor szoktam bejönni. Igaz, hogy nem magával szoktam találkozni, hanem egy magas szemüveges úrral. Tényleg, ő nincs itt? – reménykedett a késői vendég.
– Ő most nappalos, én vagyok helyette. Legyen szíves holnap visszajönni! A szabály, az szabály!
– Ez egy vicc? Mióta veszik szigorúan az efféle szabályokat egy ilyen osztályon? Nem olyan egyszerű munka mellett a rendszeres látogatást megoldani! Engedjen be, kérem, ígérem, hogy nem maradok soká – fogta könyörgőre a látogató.
– Nem az én dolgom, hogy miért ekkor tud csak jönni. Engem kirúgnak, ha itt bárkit találnak, úgyhogy jöjjön vissza reggel! – szabta rövidre a beszélgetést az őr.
– Elnézést, Lajos Úr! – olvasta le a sántikáló biztonsági ember kitűzőjéről az elmosódott nevet. – Nem akarok kellemetlenséget, csak a feleségem készített egy kis süteményt, meg aztán holnap elutazunk, így akkor nem tudok visszajönni. Engedjen be, kérem! – ekkorra már kezdett kijönni a béketűréséből, de tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy most elküldjék. Az idős őr azonban próbált egész testével akadályt képezni az ajtó előtt: senki nem mehet be oda, mert abból nagy baj lehet.
– Menjen nyugodtan haza a feleségéhez, majd én átadom a csomagot a néninek! – tartott ki ajánlata mellett.
A látogató azonban nem tágított, de megérezte a hangnem változását a portásnál, így most már ő is stílust váltott.
– Elnézést, ha önnek ez kellemetlen, csak tíz percet kérek, és itt se vagyok! –, és hogy Lajos bácsinak lehetősége se legyen ellenkezni, megpróbált lefordulni róla, és lendületből benyitni a szobába, de a sok csomag miatt nem sikerült neki. Közben két fehér köpenyes nővér tűnt fel a folyosó távolában, és próbálta megállapítani, hogy van-e közöttük ismerős, hátha segítenének neki. Ők azonban csak gyakorlaton lévő fiatalok voltak, és rögtön jelezték, hogy ebben a kérdésben nem tudnak nyilatkozni. Patt helyzet. Nem akart durva lenni, hiszen az édesanyja még sokáig itt fog lakni. Néhány másodperc múlva azonban megjött a felmentő sereg, egy ismerős orvos személyében. Lajos bácsi is érezte, hogy közeledik a megadás órája. Az orvos gyorsan átlátta a helyzetet:
– De Lali bá, maga is tudja, örülünk, hogy a néninek van látogatója –, mondta és már sietett is tovább.
Most már esélyt sem adva a mögötte álló őrnek, magabiztosan kopogott és nyitott be a szobába, amin édesanyja két hölggyel osztozott hosszú hónapok óta.
A három pöttöm nénike a szoba közepén lévő asztal körül álldogált pongyolában, és egy nagy, széles dobozban matatott, amiben egy csepp homokszín kiskutya gömbölyödött. A férfi már régen nem találkozott édesanyja gyermeki mosolyával és pillanatra megdermedve nézte az idős hölgyeket, akik rá ügyet sem vetettek.
– Lajoska, ugye csendben voltunk? Ugye nem hallatszott semmi? Mi szót fogadtunk ám! – lelkendeztek egymás szavába vágva az őrnek – Maga egy angyal, csak holnap is hozza be nekünk ezt az édes csöppséget!
Author: Bereczk Imola
Bereczk Imola az Irodalmi Rádió szerzője. Beszéljenek a műveim helyettem!