Kis Juli mamám – élettörténet

Kis Juli mamám  
Oda születtem én, nem várt gyerekként, a nagymamámék ámbitusos, faluszéli házába, ínségesen szegény évek egyikében, 1957-ben.
Szinte Ő nevelt engem, az én legigazibb, de valójában nem vér szerinti Kis Juli mamám.
Nála egyszerűbb, jóságosabb asszonyt nem hordott hátán a föld akkoriban, ez egészen bizonyos. ( Erdélyben élnek még talán ma is ilyen asszonyok.)

Felnőttként jöttem rá, mikor már nem élt, hogy mennyire szeretett, hogy mindenre megtanított már apró gyermekkoromban –észrevétlenül-, drága jó nagyanyám.

Kicsit akaratos, de szófogadó gyerek voltam én, úgy is szólított: Jógyerek.
Gyere Jógyerek, legyél itt mellettem! – mondta.
Ott is voltam én éjjel-nappal, mihelyt totyogni kezdtem, mentem utána, mint a kiscsikó.
Ő meg csak fáradhatatlanul dolgozott, hisz azért, hogy legyen mit enni(!), minden maguknak kellett előteremteni akkoriban.
A „háztáji” mellett sok baromfit, jószágot tartott, én voltam a „segítsége”, a mindene.
Mentünk, összeszedtük a tojást a tyúkólból, szénából, innen-onnan. Bújj csak be, te jobban beférsz! – mondta.
Mikor kellett, elültettük a kotlósokat. Együtt vártuk, mikor pattannak meg a tojáshéjak, együtt melengettük a kiscsibéket, kiskacsákat, kislibákat (mert azt is keltettünk, óriási tojásokból), nagyon-nagyon sokat. Aztán kiengedtük őket az udvarra, majd ki a gyepre. Mikor nagyobbacska lettem, megengedte, sőt! Rám bízta, hogy legeltessem, úsztassam azokat, vágjam a zöldet, míg nem tudják megenni a darát. Amikor eléggé megnőttek a kis tollasok, levágta őket, nekem adta belőlük a legfinomabb falatokat.
Edd csak meg! Nem a mienkből van! – így mondta, mert sirattam őket nagyon.

Mert a kacsákat, libákat megtömte, kíméletesen – amennyire lehetett -, lett belőlük zsír, tepertő, leves, kacsás-libás kása.
Mindet velem együtt készítette, azokat az ízeket, illatokat mind érzem ma is.
Téptünk együtt libát, kacsát, a párnáimban őrzöm a tollukat.
Neveltünk malacokat, tehenet fejtünk ( „A zsétárt Jógyerek, nagyon ki kell mosni!”, aztán húztam a porban, de nem szólt, csak megint kiöblítette), tejet altattunk, köpültünk, kenyeret sütöttünk – alig értem fel a teknőt -.
Nyáron meszeltünk, kapáltunk a háztájiban (Istenem, hogy haladhatott?!), télen kukoricát morzsoltunk… mindig, mindig azt, ami következett sorra.
Mindig csak annyit, amennyit bírtam, mert vigyázott rám nagyon!!
Ha egy baromfi v. jószág elpusztult, elsirattuk együtt, ahogy kell. Így kellett lennie, majd lesz másik! – mondta az én Kis Juli mamám és kezdtünk mindent elölről.
Megmutatta, hogyan kell újra és újra elölről kezdeni.
Megmutatott mindent ezerszer, de nem oktatott ki soha.
Közben úgy tudott szeretni, ahogy soha senki, olyan önzetlenül.
És az Ő önzetlenségéből nem csak nekem, másoknak is jutott.
Másoknak, akiknek még kevesebb volt, mint nekünk. Néha (sokszor) egy kis tejföl, kancsó tej, pár tojás vagy bögre zsír – mikor mi – a majdnem szomszéd nagynénémnek (csak születtek sorra a lánygyerekek!), egy szakajtó tengeri a komáéknak, csont a kóbor kiskutyának, alamizsna a kéregetőnek, és mindenkinek, aki éhesnek látszott.

Adott Ő míg csak élt, magára nem gondolt soha. Ruhája, cipője, ami éppen elég, annyi volt („Úgyse megyek sehova!” – erővel se ment), pénze csak mutatóba, azt is nekünk, vagy - örökbe – kölcsönadta.
Elégedettnek látszott mindig – az volt-e, ki tudja -, alázattal viseltetett a szegénység iránt, a „dolog” iránt, de legfőképpen az élet iránt.
(Neki magának sohasem lehetett gyermeke.)
Hol tanulta mindezt – talán, amikor egy pap mellett volt cseléd leány korában? -, ma sem tudom.
Azaz most már tudom: ez az, amit nem lehet megtanulni…

Máskülönben alacsony, gömbölyű, hátrasimított hajú, írni-olvasni alig tudó asszony volt az én szeretett nagyanyám, aki még annak is örült, ha feleségül vette valaki.
(Úgy mondták az, akihez senki nem ment volna hozzá.)
Nem volt Ő se szép, se művelt, mégis Ő volt az, aki mindenre megtanított: kötelességtudásra, gondoskodásra, kitartásra, leleményességre, újrakezdésre, szeretetre.

Akaratlanul(?) is felkészített az életre az én pótolhatatlan 
Kis Juli mamám.
(született: 1911., meghalt: 1984.)

Senki sem élhet örökké

- a végtelent sem változtathatod körökké -,

de aki elment, veled marad

ha benned él,

ha általa lettél önmagad. 

Pete Margit
Pete Margit
Author: Pete Margit

Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem Polgár. Valójában minden életkoromban foglalkoztam írással, eleinte leginkább az „asztalfióknak” írtam. Családfakutatás után kezdtem el rendszeresen írni. Először családunk sorstörténeteit vetettem papírra, saját célra. Amióta életkörülményeim lehetővé teszik – régóta egyedül élek -, egyre gyakrabban írok, mostanában leginkább verseket. 2008-tól jelentek meg írásaim, először az Accordia kiadó antológiáiban, később a Poet internetes versoldal kiadványaiban. Verseimet a Poet.hu-n, és a Facebookon publikálom. Verseimmel többször sikeresen szerepeltem helyi versíró pályázatokon. Alkotásaim több alkalommal elhangzottak különböző rendezvényeken, és megjelentek helyi újságokban is. Az utóbbi időben főleg gyermekverseket írok, számomra is rejtélyes indíttatásból. (2012-ben, egy országos gyerekvers-pályázaton 3. helyezést ért el egyik mondókám (Napsoroló mondóka). Gyermekverseimre, helyben kiírt rajzpályázaton, kisiskolások készítettek rajzokat. Ezeket a 2020-ban, az Irodalmi Rádiónál megjelenő kötetemhez szeretném felhasználni. A gyerekeknek szóló verseimnél arra törekszem, hogy dallamossággal, humorral, érdekes „történésekkel” ébren tartsam a fiatal korosztály figyelmét. Szókincsüket verseim által próbálom gyarapítani. Kicsiknek szóló alkotásaimat unokáimon, és a környezetemben élő emberpalántákon tesztelem. Kedvelem a nyelvi játékokat, szójátékokat, felnőtteknek és gyerekeknek írt verseimben egyaránt. Szeretem a humort, és az életet – ahogy telnek az évek, egyre jobban. Saját magam alkotta mottóm: Ha írni akarsz élj,...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Jelentkezés rendezvényre

Author: Zsoldos Árpád és Adrienn Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Naplemente

Rózsa Iván: Naplemente (Három haiku) Vöröslő Naptól Megszentül víz és ég is: Szelíd üzenet. Életet hozó, Vörösben pompázó Nap: Pihenj le, urunk! Vörösben izzik Lét

Teljes bejegyzés »

“NÉHA ELGONDOLKODOM”

„NÉHA ELGONDOLKODOM” (Szőllős Judit gondolata ihlette versem.) „Néha elgondolkodom”, Nagyon szokott fájni, Emberek lelkéről lábnyomom, Visszafog-e találni? „Néha elgondolkodom”, Tisztára dörzsölve ablakom, Van-e még kinek

Teljes bejegyzés »

Tedd a kezed kilincsemre!

Tedd a kezed kilincsemre!   Tedd a kezed kilincsemre! Ne csak egyre, az összesre! Járd a házam körbe-körbe, Lábad nyomát hadd őrizze!   Tedd a

Teljes bejegyzés »