Ecsetvonások

A nő festeni kezdett. Nem tervezte, csak így alakult. A padon ülve akart pár csendes percet kiszakítani magának a napból, néhány falevélsusogással eltöltött percet. Nem volt előre meghatározott időkeret, már ötnek is örült volna. Aztán ott volt az a papír, meg az ecset. Egy kislány festhetett valamit, nem volt egészen egyértelmű, minek is indult, de az sem, hogy mi lett belőle. Volt egy nagy lila és egy kisebb narancssárga folt. Talán lufik voltak, bár az is lehet, hogy inkább gyümölcsök. A nő megfordította a lapot, érdekelte, milyen megfejtésre váró érdekesség található a másik oldalon. Egy fekete indamotívum volt. Gyorsan visszafordította, mintha megijedt volna, hogy ezt neki kellene befejeznie, de se ideje nincs rá, se kedve hozzá. Inkább úgy tett, mintha nem vette volna észre a másik oldalt.

Aztán újra megfordította, és tovább nézte. Kacskaringós, vékonyabb és vastagabb vonalak köröztek egymásba fonódva. „Lehetne az egyik lila, a másik narancssárga színű”- gondolta magában. Az ecset és lap mellett a pad alatt észrevett egy halványzöld színű festékvizet és egy palettát is. Hat színből állt, vagy inkább állhatott, mert jelenleg az összes barna volt. A fehér is, a sárga is, és a barna is. Az asszonynak a palettáról rögtön a saját élete jutott eszébe, ugyanilyen egyszínűnek és komornak érezte. Érzelmek nélküli, bántásokban bővelkedő. Jó szó helyett lélekig hatoló maró ítéletekkel:

  • Mit gondolsz, kinek kellesz, ha én elköltözöm?

A férje kimondta azt, amivel bántani akarta. Mert a cél mindig ugyanaz volt: megalázni, elbizonytalanítani, uralkodni azon a nőn, akinek egykor azt hazudta: szereti. És aki azt hitte, szeretik. De a szeretetnek mondott valami nem volt több mint birtoklási vágy. Az asszony homloka összerándult, pontosan ezektől a gondolatoktól akart elmenekülni, ezektől a bántásoktól akart öt perc szünetet kérni, hogy erőt gyűjthessen a következő menethez. Már nem szeretett hazamenni, és az otthont csak egy olyan helynek tekintette, ahol zuhanyozni és aludni lehet. Pedig ő volt az, aki gondosan válogatta a tárgyakat, aki azon igyekezett, hogy még hangulatosabb, vidámabb legyen a ház. Szebb lett, de a hangulat nem változott. Ha éppen csend volt, és nem szavakkal vagdalkozott a férje, akkor a szúrós, kegyetlen és érzelmektől mentes tekintete volt az, ami a nő lelkén folyamatosan véste az újabb és újabb rovátkákat.

Az ecset mintha észrevétlenül a kezébe surrant volna, egyszer csak ott volt, mintha arra akarná emlékeztetni, hogy fessen, és ne a fájó gondolatokkal foglalkozzon. A zöld vízbe mártotta, majd a kettes és hármas körről lemosta a barnát. Könnyen megadták magukat, kitisztultak, mintha soha nem is fedte volna be őket. „Bárcsak ilyen könnyedén moshatná le ő is magáról férje bántásait”.

A nő aprólékosan, a fekete vonalakat tiszteletben tartva festeni kezdett. Hol lágyabb, hol határozottabb ecsetvonásokkal. Ahogyan szeretni is lehetne és kellene: gyengéden, féltőn, óvón, máskor sziklaként védelmezőn. Nem pedig apróbb és nagyobb bántásokkal lelket karcolni, majd egyre mélyebbeket vésni. Igen, mindent lehet mértékkel és szívvel csinálni, ahogyan kegyetlenül fájón, és bántón is. A kép alakult, ezzel párhuzamosan az asszony ereje is nőni kezdett.

Bár nem akart gondolkodni, csak egy picit elmenekülni, a teste úgy döntött: itt az ideje a megtisztulásnak. Nincs az a pohár, amibe a végtelenségig lehet tölteni, nincs az a feneketlen kút, ami egyszer meg nem telik, és nincs az a női lélek, amelyik örökké elviseli, hogy semminek nézik, pedig a mindenségnél is többet tudna adni, ha hagynák. Ha tisztelik, becsülik és olyannak szeretik, amilyen, nem pedig olyanná akarják változtatni, amilyen nem! Sírt, egyre jobban zokogott, és az aprólékosan festett indamotívumból a lila, mélyvörös és narancssárga színek kiléptek a fekete, határokat jelölő vonalon. A könnycseppek kimosták őket, mintha a festék is szabadulni szeretett volna, nem tűrvén a sötét vonalat, mely útját akarja állni. A színek szökni akartak, pedig az a fekete határ nem bántotta őket úgy és annyira, amennyire a nőt a férje.

Ekkor felnevetett, mert az eddig gondosan festegetett lap egyre kuszább, viszont annál színesebb, élénkebb, vidámabb lett. Ahogyan ő is: nem akart többé megfelelni egy olyan férfinak, akinek nem lehet. Ő legalábbis nem tud, hiszen a szíve, lelke és egész teste tiltakozik ellene. A kép elkészült, a nő pedig egy pillanatra boldogságot érzett. Milyen rég kikopott ez az érzés a mindennapjaiból, megtanult nélküle élni, pedig milyen hihetetlenül felszabadító! Úgy érezte, ezt akarja újra meg újra átélni, és nem csak egy villanásnyi időre. A boldog pillanat mellé pedig egy örömteli mosoly is társult, egy másodperc, mely úgy tűnt, mindent megváltoztat: gyengeség helyett erőt ad, reménytelenség helyett hitet, szomorúság helyett derűt. Ránézett a papírra, majd féltőn a kezébe vette. Nem hagyhatja csak úgy sorsára, nem válhat az enyészet martalékává. Ez egy emlék, mely arra figyelmezteti, hogy értékes, gyönyörű, kedves, szenvedélyes. És amit eddig elvártak tőle, hogy szürke, hétköznapi, csendes legyen, az nem.

Már nem rettegett, hanem várta a jövőt, ami biztató, kedvesen csalogató, kellemes meglepetéseket tartogató volt. Színes, élénk, mint a papír a kezében. És lassan, kicsit félve, de annál határozottabban ő is nyílni kezdett, mint az a virág, amelyik először hajt ki a földből, és még bizonytalan, hogy itt van-e már az ő ideje? Ő is átalakult, régi önmagává, nem figyelte mit hagy maga mögött, és nem húzta vissza a szomorúság köntösét, nem akart elbújni, sem leplezni, csak élni. Önazonos nőként, boldogan. Kilépett a házasságából, a rákényszerített szerepkörből, a szürke, sokszor kilátástalannak tűnő hétköznapokból.

Az a papír pedig, ami a szerteszét folyó színeivel mindent láthatóvá tett, azóta is féltett kincse, amiről csak ő tudja, mekkora értéket képvisel, hiszen olyanra vezette rá, amiről azt hitte, örökre elveszítette.

 

 

Ferencz Gabriella
Author: Ferencz Gabriella

Ferencz Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Szikrák, szilánkok. Öröm és fájdalom ugyanúgy elindít bennem gondolatokat, érzéseket, akarást, hogy szavakba és formába öntsem őket. Amilyen sokszínű az élet, olyan sokféleképpen szeretem megírni mindazt, ami bennem lüktet, illetve a világban zajlik. Elég egy pillantás, egy elkapott szó ahhoz, hogy az ihlet mondatokká formálódjon. Szenvedély, hobbi, rejtély, az életem – számomra ezt jelenti az írás. Ferencz Gabriella www.ratalaltal.hu

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Jelentkezés rendezvényre

Author: Zsoldos Árpád és Adrienn Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Naplemente

Rózsa Iván: Naplemente (Három haiku) Vöröslő Naptól Megszentül víz és ég is: Szelíd üzenet. Életet hozó, Vörösben pompázó Nap: Pihenj le, urunk! Vörösben izzik Lét

Teljes bejegyzés »

“NÉHA ELGONDOLKODOM”

„NÉHA ELGONDOLKODOM” (Szőllős Judit gondolata ihlette versem.) „Néha elgondolkodom”, Nagyon szokott fájni, Emberek lelkéről lábnyomom, Visszafog-e találni? „Néha elgondolkodom”, Tisztára dörzsölve ablakom, Van-e még kinek

Teljes bejegyzés »

Tedd a kezed kilincsemre!

Tedd a kezed kilincsemre!   Tedd a kezed kilincsemre! Ne csak egyre, az összesre! Járd a házam körbe-körbe, Lábad nyomát hadd őrizze!   Tedd a

Teljes bejegyzés »