Egy fekete, egy fehér.
Egy fekete, egy fehér.
A tollak puha kupacokban hevertek az angyal lába előtt.
Egy fehér – jó vagyok. Egy fekete – rossz vagyok.
Lehet egy angyal egyáltalán rossz? És ha igen, ki szerint az?
Eszébe jutott egy kisfiú, akit az ünnepekkor látott. Sírva kiabálta az asztalnál, hogy nem szeretne enni a mákos bejgliből, mert az rossz! A szülei pedig értetlenül hallgatták, próbálták megérteni, de képtelen voltak rá, hiszen a mákos bejgli jó!
Egy fekete, egy fehér.
A toll-halmok egyre magasabbak lettek, az angyal szárnyai pedig egyre csupaszabbak. Már látszott a fehér, nem evilági bőr. Tudta, hogy képtelen lesz addig újra repülni, míg a tollai vissza nem nőnek, már ha egyáltalán visszanőhetnek az angyaltollak. Hiszen ezt még soha, senki nem próbálta ki korábban. De neki ezt muszáj volt tudnia.
Mert csak neki voltak fekete-fehér szárnyai.
Csak ő nem tudta magáról eldönteni, jó-e, vagy rossz.
Felsejlett előtte két édesanya képe, akiket egy kávézóban hallgatott végig. Az egyikük hosszan magyarázta, hogy ő mindent megenged a kamaszgyerekének, hagyja, hogy kipróbálja a cigarettát, megkínálja sörrel, és normális keretek között elengedi szórakozni a barátaival. Hogy tapasztaljon. Hogy a saját bőrén tapasztaljon, a saját szemével lásson, és ezeket a tapasztalatokat megbeszélhesse vele, az édesanyjával. A másikuk döbbenten hallgatta, és válaszként annyit mondott: rossz anya vagy. És jó anya vagyok, mert én óvom a gyermekemet.
Egy fekete, egy fehér.
A tollkupacokba néha belekapott a szél, ilyenkor úgy tűnt, mintha egy óriási álomfogó táncolt volna az angyal körül. A szárnyai már nem hasonlítottak egy angyal szárnyaira, inkább egy csupasz denevérére. Nem volt szép látvány. Visszataszító volt. Ha bárki meglátta volna, a megtestesült ördögöt látta volna benne, úgy festett, mint akinek hatalmas karmok nőttek ki a hátából. Az angyal ijesztő volt.
Mielőtt hátranyúlt, hogy az utolsó, mindent eldöntő tollat is kihúzza a szárnyából, eszébe jutott a két orvos, aki az ügyeletben az eutanáziáról vitázott.
– Nincs jogunk kioltani senki életét! Nem vagyunk mi Istenek! Az eutanázia elfogadhatatlan és rossz!
– Öt hónapja nézem a saját gyermekemet, aki a fájdalomtól eltorzult arccal fetreng egy kórházi ágyban, és tudom, TUDOM, hogy soha nem fog meggyógyulni! Bár azt mondanák az emberek, hogy az eutanázia jó!
Hangjuk visszhangot vert a kórház fehérre meszelt falai között.
Nehezen engedett a bőr, reccsenve szakadt ki belőle az utolsó toll.
Jó, vagy rossz?
Az angyal ott állt, megcsonkítva, körülötte táncolt a fekete-fehér álomfogó, ujjai között egy szürke toll pihent.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
